Úgy gondoljuk, ez a megállapítás helytálló, és ezzel összhangban alakítottuk ki – a még megközelítőleg sem teljes – egzisztenciális fogyatékosságra és akadálymentességre vonatkozó filozófiai természetű paradigmánk kereteit.

Meggyőződésünk, hogy a buddhista ürességfilozófiából és az egzisztenciális bölcseletből táplálkozó dualitásmentességre törekvő világkép és az ebből fakadó újszerű vizsgálódási módok segítséget nyújthatnak a fogyatékosságtudomány elméleti és gyakorlati céljainak eléréséhez, és eközben a filozófia és a tudomány „kéz a kézben járásának” megvalósulásához is hozzá tud járulni a maga szerény eszközeivel. 

A tudományosság és a filozófia mesterséges szétválasztása a hegeli értelemben vett „elszellemtelenedés” egyik következménye (Csikós 2008).

Mi, emberek egzisztenciális fogyatékosságunknál fogva különböző akadálymentességi módokat dolgoztunk ki a bennünket körülvevő makro- és mikrovilág megismerésének érdekében. Ez alapvetően egy akadálymentesség-természetű, elsősorban szellemi energiákat mozgósító folyamat. Ahogy azonban eljutottunk a modern kor racionalitásra törekvő világáig, a természetünk ezen fundamentális elemét is majdnem teljes egészében elfeledtük. Ennek következtében például a tudomány és a filozófia is dichotóm, mesterséges világok határai közé záródott. Rajtunk múlik, hogy ezeket a határokat hogyan tesszük akadálymentessé, vagyis miként alakítjuk át őket útjelzőkké (Heidegger 2003). 

Az akadálymentesség eszméje és gyakorlata, feltehetően az általunk megismerhető létezés valamennyi élő szereplőjének egyik nélkülözhetetlen „mozgatórugója” (Wohlleben 2018). Az ember esetében pedig értelemkereső és értelemadó egzisztenciális tartóoszlopa is.

Hasonlóképpen a fogyatékosság és az egészségesség egzisztenciális értelemben természetellenes megkülönböztetését is az akadálymentesség szellemiségének életre hívásával és alkalmazásával tudjuk eltörölni.