Ezek közül már több ízben említésre került az akadálymentesség-természetünk milyensége és annak megkerülhetetlensége is. A másik közös pontunk a fogyatékosság versus egészségesség hasítási pontja (Jaspers 1996). Hasítás, hiszen az ember létezése szinte első pillanatától tisztában van azzal, hogy nem tökéletes, és nem is halhatatlan. Azonban mindkettőre sóvárog.

Nehézségekbe ütközik az emberek többsége számára annak az elfogadása, hogy épp a végességünk és a tökéletlenségünk biztosítja számunkra a szellemi és a fizikai megújulásunk lehetőségét (Farkas 2023). Jaspers a filozófiai gondolkodás és aktív és potencialitással telt tevékenység kapcsán erre a folyamatjellegre is utal amikor a következőket mondja: „A filozófust jelölő görög szó – philoszophosz – különbözik a szophosztól. A bölcsesség (a lényeg) kedvelőjét jelenti, megkülönböztetve őt attól, aki azt hiszi, hogy a bölcsesség birtokában van. A szó jelentése ma is érvényes: a filozófia lényege nem az igazság birtoklása, hanem az igazság keresése, tekintet nélkül arra, hogy hány filozófus hamisítja meg a szó értelmét dogmatizmusával, az oktató elvek tömegével, azzal a szándékával, hogy végérvényes és teljes legyen. A filozófia útonlevést jelent. Kérdései lényegesebbek válaszainál, s minden kérdése további kérdést szül” (Jaspers 1996, 11).

Ezek szerint a bölcsesség sem mentes a fogyatékosságoktól és az akadályoktól. A bevezetőben említett filozófiakurzus legfontosabb mondanivalójaként Karácsony Andrással az határoztuk meg, hogy az érdeklődő hallgatók figyelmét ráirányítjuk az emberi létezés akadályokkal teli mivoltára és arra, hogy a bölcselet útjait járó ember ezeket a látszólagos és gyakran valóságos akadályozó tényezőket hogyan és miként értelmezi.

Az emlékezet megőrizte számunkra a sztoikus filozófia egyik meghatározó alakjának, Epiktétosznak a szellemi örökségét, aki úgy vált a mai értelemben funkcionális fogyatékossá, hogy mint gyermek rabszolgát a gazdája „sántává verte”. Erre a filozófus több helyen konkrétan utal, azonban minduntalan megjegyzi, hogy ez a fizikai állapot őt a szellemi fejlődésében nem akadályozza. Breviáriumában így fogalmaz a saját sorsa felől: „A betegség a testet akadályozza, a szabad választás számára viszont – hacsak nem ő maga akarja – nem jelent akadályt. A sántaság a lábat akadályozza, a szabad választás számára viszont nem jelent akadályt. És ugyanezt mondd mindenre, ami eléd kerül, és akkor rájössz, hogy minden valami mást akadályoz, de téged nem” (Epiktétosz 2014, 286).

Karl Jasperst szintén végigkísérte a gyermekkori hörgőtágulatából adódó testi nehézségek integrálása bölcseleti munkásságának az alakításában. A nevéhez köthető „határhelyzet” fogalom és létezésmegélési mód éppen azáltal nyeri el a jelentőségét, hogy például egy súlyos betegség megélése az ember számára a lehetőségek tárházát nyithatja meg, hiszen a hétköznapi állandónak vélt valóság szituációk sorát töri meg, és az emberi tudat egy olyan, eddig javarészt ismeretlen létvilágba tehet látogatást, amely megmutatja számára, hogy az egzisztencia értékét éppen a kiszámíthatatlansága és a tökéletlensége jelenti.

A német filozófus erről így üzen nekünk: „Írásaim két legfőbb törekvését vázolom: az ember csak a határhelyzetekben ébred lénye tudatára. Ezért ifjúkorom óta arra törekedtem, hogy ne leplezzem magam előtt a végső dolgokat. Ez volt az egyik indítékom, amiért az orvostudományt és a pszichiátriát választottam: meg akartam ismerni az emberi lehetőségek határait, meg akartam fogalmazni, hogy mi az emberi dolgok jelentősége, amit a nyilvánosság szívesen elfed és figyelmen kívül hagy” (Jaspers 1998, 133).

A harmadik pontként röviden ismertetjük azt a fogyatékosság-fogalomkört, amely eredendően meghatározza az egzisztenciális fogyatékosság értelmezési kereteit is, és szintén több szálon szorosan kapcsolódik a buddhista bölcseleti tanításokhoz. Azt igyekszünk értelmezni, hogy a történeti Buddha által felismert és a nem megvilágosodott lényekre egyetemlegesen ható mulandóság és változás elutasítása és/vagy meg nem értése miként értelmezhető fogyatékosságként is. Ennek gyökéroka a tudatlanság, illetve a nem tudás.

Az európai, illetve nyugati kultúrkörben a Buddha alaptanítás négy nemes igazsága közül az elsőt a legtöbb esetben rosszul interpretálják, mivel a „dukkha” kifejezés nem szenvedésteli jelleget takar sem a páli, sem pedig a szanszkrit nyelvben. Mint inkább a lét(ezés) ki nem elégítő voltára hívja fel a figyelmet. A tanulmány kontextusában pedig ez a soha ki nem teljesedő biológiai alapú emberi létezésre is utal. Továbbá a döntéseinket meghatározó szándékok és az abból származó személyes felelősség központi szerepe is kiolvasható belőle, hiszen az örökös vágyakozásból adódó tökéletlenségünkre is rávilágít. (Megjegyezzük, hogy ez a gondolatvilág explicit és implicit módon is tetten érhető mind a sztoikus, mind pedig az egzisztenciális filozófusok munkásságában.) Ez olyannyira így van, hogy a megvilágosodott lények, amennyiben folytatják földi életüket – erről önmaguk döntenek –, a testük betegségeit és öregedését legfeljebb csak lassítani tudják, de a biológiai értelemben vett halál az ő esetükben is elkerülhetetlen.

Éppen ezért a buddhizmus és a szerzetesi közösségek történeti emlékezetében a testi fogyatékosságok említése a meghatározó gondolkodók és mesterek esetében legfeljebb marginális jellegű.

Ennél részletesebb, mélyebb elemzésre sajnos most nincs módunk, de bízunk abban, hogy később alkalmunk nyílik a buddhai tanítás és a fogyatékosság mint normaállapot közötti kapcsolatok és eltérések hermeneutikai jellegű részletesebb kifejtésére.