Így az emberi élet tere egyszerű termékké minősítődik le, amit a turista egyszerűen „térfogyaszt” (Han 2019; Böröcz 2018). Emlékeinkben máig él a magyar turizmuskutatók első reakcióinak egyike – megjegyezzük: e tekintetben sincs szignifikáns különbség a nemzetközi akadémiai közeg álláspontjától – az akadálymentesítést önálló paradigmaként történő megjelenítésének kísérlete és artikulációja kapcsán.

Mint azt a jelenlegi könyv fejezeteiben is lehet olvasni, a világ lakosságának több mint 6 százaléka súlyosan és tartósan funkcionális fogyatékossággal élő ember. Ez a szám óriási, különösen akkor, ha mint potenciális fogyasztókra tekintünk, akik lehetnek a turizmusipar alanyai is, nos, ez volt az a bizonyos első reakció, amit említettünk.

Ekkor értettük meg, miért is van szükség az akadálymentesítés és az akadálymentesség-természet, illetőleg a turizmus és az utazástudomány hermeneutikai-filozófiai jellegű megkülönböztetésének kidolgozására, amely reményeink szerint úgy az empirikus kutatások, mint a hétköznapok fogalomhasználatában és viselkedésmintáiban egyaránt változásokat fog generálni (Farkas et al. 2022).

Közös utazásunk kezdeti lépéseként pillantsunk a fenntarthatóság, az illetőleg fenntarthatatlan klíma- és bolygógyilkos, fogyasztáshajhász gazdasági és ipari berendezkedés és gyakorlat értelmezésére, továbbá az arról való gondolkodás már önmagában is problémás mivoltára, hiszen a problémákat tudatosító, ezerszámra megjelenő tudományos, ismeretterjesztő, valamint figyelemfelhívó írásbeli és audiovizuális tartalmak ellenére a turizmus soha nem látott méreteket kezd ölteni (Farkas et al. 2024). Lásd a 2024 nyarán kialakult katasztrofális légiforgalmi helyzetet, amely a túlturizmus egyik alapvető tünete és traumája is.

Mindezek kapcsán értelmezésünk szerint az ember egzisztenciális fogyatékossága azért került át – nagyobb részben – a potenciálisok világából az aktuális létdimenziójába, mert egyre inkább képtelenek vagyunk emlékezni arra, hogy a Föld nevű bolygónak mi is „csak” utasai és átmeneti vendégei vagyunk, hasonlóan valamennyi körülöttünk megtalálható élő és élettelennek mondott létformához.

Ha – és manapság sajnos ez történik leginkább – önmagunkat a bennünket fenntartó természet fölé képzeljük, óhatatlanul egy isteni pozíció betöltésére aspirálunk, akinek, akiknek jogukban áll uralkodni minden természeti forma és kincs felett.

Emlékezzünk arra is, hogy a turizmustudomány hajnalán meggyőződése volt a kutatóknak és az érdeklődőknek, hogy a turista elsősorban élményszerző lény, akit a kíváncsisága vezet és a jövedelmének azt a – diszkrecionális – részét fordítja az utazásának megvalósítására, amely mintegy „fölöslegként” rendelkezésére áll az alapvető költségeinek megfizetését követően (Michalkó 2012).

A tömegturizmus és a totális fogyasztásőrület világában például az élményszerzés aktusa egyre inkább kimerülni látszik a szociális médiában megosztott fényképek számában, amely egyenes arányban áll az „Utazni kell!” felkiáltás egyre hangosabb üvöltésével.

Ekképpen utaznia kell a funkcionális fogyatékossággal élő emberek egyre nagyobb százalékának is, hiszen ők is részesei a nagy fogyasztásgépezetnek.