Közös emberi tulajdonságaink egyike az egzisztenciális fogyatékosság, amely a végességünk, a fizikumunk, és a szellemi kapacitásaink eredőjeként folytonos akadálymentességi (utazói) pályán tart bennünket, embereket. Így a fogyatékosság értelmezési tartománya a negatív síkról egy sokkal inkább semleges és potencialitásokkal teli keretbe tevődhet át, ahol az ember kreatív és alkalmazkodó, komplex mivolta képes felülírni – a korunkra egyre inkább jellemző – tökéletességet hajszoló mániát. 

„Az emberfelfogás dilemmái” című filozófiakurzust azért is hívtuk életre Karácsony Andrással közösen, hogy igazoljuk az akadálymentesség-természet létjogosultságát a jogászképzésben is.

Tisztában vagyunk vele, hogy számtalan különbséget is találunk ember és ember, valamint kultúra és kultúra között, ez azonban éppen hogy szükséges a soha meg nem szűnő emberré válási folyamat megértéséhez és az abban való aktív részvételhez. Az akadálymentesség-természetű létezés ennek értelmében nem minden esetben az akadályok teljes elhárításáról, hanem azok megértéséről és elfogadásáról szól. Ennek a folyamatnak és cselekvéssornak az egyik centrális pontja az oktatás és annak – az eddigieknél is tágabb értelemben vett – participatív jellege. 

Kurzusunk tapasztalatai – ideértve a hallgatókkal történt beszélgetéseket is – azt bizonyítják, hogy a direkt, egyirányú és az adatszerűségre fókuszáló ismeretátadás mellett szükség van a (felső)oktatásban egy nyitott, diskurzus jellegű közös értelmezésre és gondolkodásra az akadálymentesség-természetről és metódusainak kialakításáról.