Az európai uniós jognak – az acquis-nak – három forrása van: az elsődleges jog, a másodlagos jog és a kiegészítő jog. Az elsődleges jog az alapító szerződéseket (úgymint az EU-ról szóló Szerződést – EUSz, az EU működéséről szóló Szerződést – EUMSz és az Európai Atomenergia-közösségről szóló szerződést – Euroatom), ezek módosító szerződéseit, az ezekhez csatolt jegyzőkönyveket, a csatlakozási szerződéseket, az Alapjogi Chartát, illetve az Európai Unió Bírósága által kiadott általános jogi alapelveket tartalmazza. Fontos hangsúlyozni, hogy ezek elfogadása kormányközi alapon történik, az ún. kormányközi konferenciák keretében.

A másodlagos jog az elsődleges jogra épülő, az uniós intézmények által hozott jogi aktusokat tartalmazza, amelyek két kategóriába sorolhatók. Az első kategóriába a rendeletek, irányelvek, határozatok, vélemények és ajánlások tartoznak, amelyeket az EUMSz 288. cikke is tartalmazza. Másrészt az ún. atipikus jogi aktusok, amelyek közé a közlemények és az állásfoglalások, valamint a fehér és a zöld könyvek tartoznak. Végül a kiegészítő jog az Európai Unió Bíróságának ítéleteit foglalja magában, amelyek az uniós jog egységes értelmezését biztosítják, különösen olyan területeken, amelyeket az elsődleges és másodlagos jog nem szabályoz. Ez a Bíróság esetjoga (case law), amelyre a későbbiekben több utalást is teszek. További kiegészítő jogforrás a nemzetközi jog, így az EU és a tagállamok által megkötött nemzetközi megállapodások, valamint az általános alapelvek.

A jogi aktusokon belül fontos különbséget tennünk jogalkotási és nem jogalkotási aktus között is. A jogalkotási aktusokat a jogalkotási eljárások (rendes jogalkotási eljárás, illetve rendkívüli jogalkotási eljárás) keretében fogadja el a jogalkotó, azaz az Európai Parlament és az EU Tanácsa együtt vagy a Tanács külön. Ezzel szemben a nem jogalkotási aktusokat az Európai Bizottság – mint végrehajtó ág – fogadja el, vagy egy jogalkotási aktus kiegészítésére, részletezésére (felhatalmazáson alapuló jogi aktus), vagy az uniós rendelkezések egységes alkalmazására (végrehajtási jogi aktus). Fontos megemlíteni, hogy a Bizottság a nem jogalkotási aktusokat is rendelet, irányelv és határozat formájában fogadhatja el. Ugyanazon megnevezések mögött tehát más-más eljárások húzódhatnak meg.

A jogi aktusok elkülönítése, a mögöttes eljárások ismerete ezért a kutatások szempontjából különösen releváns. Caliendo és társai (2005) rámutatnak, hogy a jogi aktusok eltérő funkciója a nyelvi eszközök (például segédigék) eltérő használatában is egyértelműen tükröződik. A kutatás tervezését, a korpusz építését tehát alapvetően meghatározza, hogy milyen szövegműfajról – jogi aktusról – van szó. Továbbá Heinemann (2019) részletesen elemzi, hogy a nagyszabású Eurolect Observatory projektben – amelyről részletesen a 4.2.4.1. alfejezetben lesz szó – a kutatók az irányelvek korpuszának összeállításakor nem vették figyelembe, hogy az irányelv megnevezéshez a fenti három, különböző típusú jogi aktus tartozhat. Ezért egy korpuszba kerültek a Bizottság által, a Tanács és a Parlament által, illetve csak a Tanács által elfogadott irányelvek, holott ezek mögött más-más eljárások, a jogász-nyelvészek eltérő mértékű bevonása áll – ami a kutatás eredményére is alapvető hatással volt.

További különbséget a rendelet és az irányelv között kell tennünk. Bár az irányelv megnevezésében azt a látszatot keltheti, mintha nem lenne kötelező érvényű, ez koránt sincs így, mindkét jogi aktus kötelező. Különbség abban van, hogy az irányelv lehetővé teszi a tagállamok számára azt, hogy a megvalósítás formáját és eszközét maguk határozzák meg (azaz például alkotnak egy törvényt az uniós irányelvben kitűzött cél elérésére). A rendelet ezzel szemben automatikusan a nemzeti jog részévé válik, nincs szükség „átültető” mechanizmusra, a rendelet teljes egészében kötelező és közvetlenül alkalmazandó (EUMSz 288). Az EU emiatt tér el a – tisztán kormányközi alapon működő – nemzetközi szervezetektől, hiszen e jogi aktus hatályba lépését követően automatikusan a nemzeti jog részévé válik.

Az a tény, hogy a rendelet közvetlenül beépül az tagállamok jogrendjébe, nyelvi szempontból is komoly következményekkel jár. A közvetlen alkalmazandóság ugyanis azt is jelenti, hogy a rendelet szövege – és az abban használt terminológia – közvetlenül beépül az adott tagállam jogi nyelvébe is. Az irányelvvel ellentétben nincs még egy lépcső az esetleges nyelvi tévedések javítására – legfeljebb utólagos korrekcióra, egy külön eljárás (helyesbítés – corrigendum) keretében. Erre példa az 1234/2007/EK rendeletben megjelenő skimmed milk, amely először félzsíros tejként szerepelt a rendelet magyar nyelvű szövegében, a szakterületen egyébként bevett zsírszegény tej helyett (Somssich et al. 2010: 76).

Ez gyakorlati szempontból az érintett termékek átcímkézését jelentette volna, így 2010-ben a helyes megnevezést célzó helyesbítést tettek közzé. Somssich (2011: 45) rámutat, hogy a jogalkotónak ezért nyelvi szempontból is figyelnie kell arra, hogy a szabályozandó területen megvalósítható-e az egységes fogalomhasználat – miközben figyelembe kell vennie a tagállami jog fogalomhasználatát is.

A közvetlenül alkalmazandó jogi aktusokkal ellentétben az irányelveket a tagállamoknak át kell ültetniük saját jogrendszerükbe. Így az irányelv terminológiája nem épül be automatikusan a nemzeti jogi nyelvbe, a tagállami jogalkotónak lehetősége van az irányelv uniós terminusait „újrafordítani”, azaz – ugyanarra a fogalomra – az irányelvben szereplő megnevezéstől eltérő kifejezést bevezetni. Az irányelv tehát nyelvi szempontból megkettőződik, hiszen beszélhetünk egyszer arról az irányelvről, amelyet az uniós fordítók fordítottak le, másrészt arról az irányelvről, amelyet a hazai jogalkotók beépítettek a tagállam jogába (Somssich 2003b). Azon nyelvek számára, amelyek elsősorban célnyelvként funkcionálnak – azaz nem e nyelveken szövegezték az irányelv szövegét –, ez a jelenség tehát a fordítás szempontjából is sajátos helyzetet teremt.

Az uniós jog forrásai csoportosíthatóak aszerint is, hogy melyik intézmény bocsátja ki őket – aminek ugyancsak jelentősége van nemcsak a fordítás és szövegezés, de kutatások szempontjából is. A rendes jogalkotási eljárás keretében elfogadott jogi aktusok – így a rendelet és az irányelv – az Európai Parlamenthez és az EU Tanácsához, a társjogalkotókhoz kötődnek. A széles körű konzultációt indító zöld könyv és a konkrét jogalkotási javaslatokat tartalmazó fehér könyv vagy a közlemény azonban már egyértelműen a jogi aktusok kezdeményezőjéhez, az Európai Bizottsághoz köthető szöveg. A következtetések pedig az Európai Tanács ülései után kiadott dokumentum, amely ugyancsak egy önálló szövegműfajt jelent. Fontos hangsúlyozni, hogy e jogi szövegek az uniós szövegeknek csak egy szeletét teszik ki – ahogyan ez Jablonkai (2010a) csoportosításából is látható, aki mintegy 40 uniós szövegműfajt azonosított. Hatalmas területet ölelnek fel például az EU-támogatásokhoz köthető dokumentumok, a támogatási szerződések vagy a pályázati felhívások. Ezekről a szövegműfajokról a 3.3.3. alfejezetben lesz szó.