Míg az intézményi nyelvhasználat (azaz a belső többnyelvűség) meghatározására az EU-nak van lehetősége, addig az uniós polgárok közötti és a tagállamokon belüli kommunikáció (azaz külső többnyelvűség) befolyásolása tagállami hatáskör (Fischer 2007a). Így annak meghatározása, hogy mi legyen a tagállam hivatalos nyelve, vagy a polgárok milyen nyelvet használjanak és tanuljanak, az adott tagállam döntési jogköre, hiszen sem a kisebbségi politika, sem az oktatáspolitika nem tartozik az EU (kizárólagos vagy megosztott) hatáskörébe. Ezt az EU csak kiegészítő, támogató jelleggel alakíthatja, azaz ezekről a kérdésekről csak a tagállam fogadhat el kötelező erejű jogi aktusokat. Ugyanakkor e területen a tagállamok általában követik az uniós ajánlásokat, és élnek az uniós támogatás adta lehetőségekkel is, hiszen a humán erőforrások, így az oktatás szerepe is felértékelődött, a nyelvtudás pedig – mint a gazdasági versenyképesség, valamint a kultúrák közötti párbeszéd fontos eleme – egyre nagyobb hangsúlyt kap.

Az EU támogató, kiegészítő tevékenységének azért is van e területen jelentősége, mert az intézményi (belső) nyelvhasználat a 24 hivatalos nyelvet tekintve ugyan a nyelvek közötti egyenrangúság elvét erősiti, az EU területén beszélt nyelvek jóval nagyobb számát tekintve azonban már egyenlőtlenségeket is rejt. A 24 hivatalos nyelv ugyanis értelemszerűen nem fedi le az Európában beszélt (őshonos, kisebbségi vagy migráns) nyelvek mindegyikét. Más megfogalmazásban: a hivatalos uniós nyelvek körét nem az európai polgárok anyanyelve, hanem a tagállam hivatalos nyelve határozza meg.

Érdekes megjegyezni, hogy mindemellett az uniós írásokban, honlapokon a többnyelvűségre gyakran olyan alapelvként hivatkoznak, amely – a 24 nyelven előállított írott dokumentumok révén – lehetővé teszi az uniós polgár számára, hogy az intézmény „az állampolgárokkal saját anyanyelvükön kommunikálhasson (Kiemelés a szerzőtől)”.1 Ez a lehetőség azonban természetesen nem mindenki számára jelenti az anyanyelvet, hiszen a 24 nyelv csak az Európában beszélt (anya)nyelvek egy részét fedi le. E diszkrepancia ellenére – vagy éppen emiatt – az uniós támogatások, a nyelvi sokszínűséget támogató programok a nyelvek széles körét célozzák meg, azaz nagy hangsúlyt fektetnek az Európában beszélt nyelvek mindegyikének támogatására.

A külső többnyelvűséggel ellentétben az intézményi nyelvhasználat (a belső többnyelvűség) szabályozása uniós hatáskör. Erről az Európai Unió elsődleges jogában (az alapító szerződésekben) és másodlagos jogában (a Tanács 1/1958 rendeletében) is találhatunk rendelkezést. Mivel e rendelkezések határozzák meg az uniós szövegezés és fordítási tevékenység keretét is, ezért a továbbiakban ezeket ismertetem részletesen.