Az uniós jog fő ismérve és fogalmi önállóságának alapja az uniós jog autonómiája. Ez azt is jelenti, hogy a nemzetközi jog egy új, a tagállami jogtól elkülönülő, sőt a felett álló jogrendje jött létre, amelyet az Európai Bíróság több ítéletében is megerősített.1 Sosoni (2018) kifejti, hogy az autonóm EU-jog és a szupranacionális jogrendszer ugyanazt a fogalmat takarja – egy olyan jogrendszerről van szó, amely különbözik mind a tagállami, mind a nemzetközi jogtól, és ezért meghaladja a tagállami és nemzetközi jog közötti szokásos felosztást. Az uniós jog autonómiája azt jelenti, hogy autonóm fogalmak alkothatók, amelyek csak az EU-joghoz kötődnek. Az EU-jog ugyanakkor nem tekinthető egy független, önmagában létező rendszernek. Létét a tagállami jogrendszereknek köszönheti, amelyekben e jogot alkalmazzák (Kjær 2007: 79). Nyelvi szinten pedig a kérdés az, hogyan lehet az uniós jog eme önállóságát, autnonóm jellegét a nyelvben is megjelenteni – azaz a jogi mellett az uniós jog nyelvi autonómiáját is megteremteni – mégpedig úgy, hogy valamennyi nyelvi változat ugyanazt a tartalmat tükrözze (Somssich 2011: 30).

Mindez fogalmi és nyelvi szinten is nehézségeket vet fel. Fogalmi szinten az uniós fogalmak leválasztása okoz nehézséget – pontosabban annak felismerése, hogy valóban a tagállami jogi fogalmaktól eltérő, uniós fogalomról van-e szó (erről részletesen a 6. fejezetben lesz szó). Ez különösen akkor okoz problémát, ha maga az uniós jogalkotó sem teszi egyértelművé a fogalmat. Az Európai Bíróság ítéletei számos példát mutatnak erre a nehézségre. Somssich (2011: 32) rámutat, hogy éppen az Ekro-ítéletben2 a Bíróság arra a megállapításra (és ellentmondásra) jutott, hogy az uniós jog autonómiája abban is tükröződhet, hogy a fogalom tagállamonként eltérhet, adott esetben képlékeny lehet. Mindez azt is jelenti, hogy az uniós jog egyes fogalmait tilos a tagállami jog szerint értelmezni (hacsak nem a tagállami jog vagy a Bíróság kifejezetten erre ad felhatalmazást). Az uniós jog autonómiája tehát olyan fogalmi autonómiát eredményez, amely ugyan relatív, de ezt az autonómiát minden esetben – a nemzeti jogalkotó és jogalkalmazó részéről is – vélelmezni kell.

Az uniós jog további jellemzője, hogy nem rendelkezik saját jogi kulturális hagyományokkal, hanem az angolszász (common law) és a kontinentális jog (civil law) hagyományaiból táplálkozik. Az uniós jog mindkét rendszerre épít, és a tagállami jogrendszerek egyfajta olvasztótégelyének tekinthető (Sosoni 2018: 181). Ezért hibrid jogrendszernek is nevezik (Koskinen 2000b; Biel 2014a). Az uniós jogban a két jogrendszer egymásra hatásának fogalmi és nyelvi szempontból is nagy jelentősége van. Bár az angol nyelv ma már az uniós belső nyelvhasználat (intézményi többnyelvűség) elsődleges nyelve, eredendően a francia töltötte be ezt a szerepet, hiszen az Egyesült Királyság csak később csatlakozott az akkori Európai Közösséghez. Az ezt megelőzően született angol nyelvű jogi aktusok tehát mind fordítások, amelyek alapja, forrásnyelve elsődlegesen a francia nyelv – és ennek révén a kontinentális jog – volt. E korai jogi aktusok nyelvezete tehát egyfajta kontinentális jogi angolra (Civil Law English) épült, és a későbbi jogi szövegezés is ehhez igazodott (Robertson 2011: 56).

Az adott nyelv adott jogrendszerhez való kötődésének nyelvi szempontból azért van jelentősége, mert a kontinentális és az angolszász jog szövegezési gyakorlata eltér egymástól (Robertson 2010). Míg az előbbi általánosabb, addig az utóbbi pontosabb és részletesebb. Gotti (2008: 30, idézi Robertson 2010: 148) megállapítása szerint az angolszász jogalkotás szövegeiben hosszú, többszörösen összetett mondatokat találunk. A mondatok hosszúsága a beszúrt sok apró részletnek köszönhető, ezért ezeknek pontosnak és világosnak kell lenniük – de mindez egy-egy mondatban valósul meg. Ezzel szemben a kontinentális jog szövegeiben a mondatok rövidebbek, és a tagolás kevésbé szigorú. Ez megkönnyíti ugyan a mondatok megértését, de bonyolultabbá teszi a különböző mondatok közötti kapcsolatok felismerését.

Balogh (2020: 32) rámutat, hogy az angolszász és a kontinentális jogrendszerek az intertextualitás – a jogi szövegek egyik fő jellemzője – tekintetében is különböznek. Míg az angolszász jogban egyes műfajokban (periratokban, bírósági határozatokban, felszólalásokban) jellemzőbb az esetjogra való hivatkozás, addig a kontinentális jogrendszerekben ez a jellemző leginkább a rendelkező típusú jogi szövegekben, vagyis az írott jogi szabályozásban meghatározó. Az európai uniós jog itt is a kétféle hagyományt vegyíti, így az Európai Bíróság döntéseiben és perirataiban, az uniós joggal foglalkozó tudományos írásokban szintén hangsúlyos szerepet játszik az esetjog, azaz az angolszász gyakorlat.

Az angolszász jog nemcsak a szövegezésre, a nyelvre van hatással, hanem új jogintézmények, fogalmak megjelenését is eredményezi. Somssich (2011: 36) példát is hoz az Egyesült Királyság és Írország 1973-as csatlakozásával megjelenő common law jogintézmények megjelenésére. Az olyan jogintézmények, mint a tisztességes magatartást meghatározó zsinórmérték (fair), illetve az ingatlanok időben megosztott használata (time-share) az angolszász jog révén kerültek az uniós jogba.

Végül az angolszász jogrendszer az uniós jogalkotási folyamatra is hatással lehet. A zöld könyv (green paper) és a fehér könyv (white paper) elsődlegesen az angolszász gyakorlathoz kötődik. Mindkét dokumentum kibocsátására egy jogszabály kidolgozását megelőzően kerül sor. A zöld könyv egy vitaindító dokumentum, amely széles körű konzultációt kíván elindítani egy fontos kérdésben, és ezt követi a fehér könyv, amely már konkrét intézkedési, jogalkotási javaslatokat fogalmaz meg. Ez az uniós jogba is beépült, így az Európai Bizottság – a jogi aktusok kezdeményezőjeként – számos fehér és zöld könyvet bocsát ki. Ez az alapvetően angolszász eszköz ugyanakkor a tagállamok gyakorlatára is kihathat – gondoljunk a hazai szereplők által 2013-ban kiadott A nemzeti idegennyelv-oktatás fejlesztésének stratégiája az általános iskolától a diplomáig – Fehér könyv 2012–20183 című dokumentumra.

A fenti példák jól mutatják, hogy a tagállamok jogi hagyományai az uniós jog közvetítésével egyre inkább összefonódnak, és az európai uniós fordítások, valamint a nyelvek folyamatos egymásra hatása révén a tagállamok jogrendszerei is egységesülnek. Az uniós jog egészét, a tagállamokat és azok hivatalos nyelveit tekintve pedig különösen érdekes, hogy az angol nyelv egy olyan Európai Unióban tölt be lingua franca szerepet, ahol alapvetően a kontinentális jogrendszerek dominálnak.