A szaknyelvnek és a jogi nyelvnek a nemzetközi és a hazai szakirodalomban is számos meghatározása létezik. A téma gazdag szakirodalmára és jelen írás terjedelmi korlátaira tekintettel e fejezetnek nem lehet célja a megközelítések teljes körű bemutatása és összevetése, ezért a továbbiakban csak azokat a jellemzőket emelem ki, amelyek az uniós kutatások szempontjából relevánsak. Kurtán (2010) szerint a különböző felfogások közösek abban, hogy a szaknyelv fogalmát a köznyelvtől próbálják elkülöníteni – lexikai, szintaktikai, grammatikai, stilisztikai, szövegszerkezeti és pragmatikai mennyiségi és minőségi szempontok alapján. Legtágabb az a felfogás, amely a szaknyelvet önálló regiszterként, szakmai kommunikációs célra használt nyelvváltozatként értelmezi. Kurtán (2010) a szaknyelv további sajátosságaként említi annak rétegződését és más nyelvekhez, kultúrákhoz való kapcsolódását.1 Ezen ismérvek alapján – mint ahogyan később, a kutatásokkal igazolt eredmények alapján is látni fogjuk – az európai uniós szaknyelvet is önálló szaknyelvnek, pontosabban szaknyelveknek, azaz a 24 hivatalos nyelvben megjelenő nyelvváltozatnak tekinthetjük.