A Magyar Tudományos Akadémia fontos történelmi szerepet játszott 1847-ben a magyar műemlékvédelem kezdeményezésében, 1861–1872 között a Műemlékek Ideiglenes Bizottságának, majd 1882-től Országos Bizottságának megalapításában. A műemlékvédelem országos hivatalának működése idején a Tudományos Akadémia normális szerepe tudományos bizottságainak (Művészettörténeti, Régészeti, Építészetelméleti és Történeti) közreműködésében, illetve legfontosabb tudományos kiadványainak (Magyarország Műemléki topográfiája, Lapidarium Hungaricum, a műemlékvédelem évkönyvei, illetve szakfolyóirata Műemlékvédelem) publikálásában állt.

 

 

The Hungarian Academy of Sciences had an important historical role at the beginnings of the preservation of historical monuments in Hungary. In 1847 by the publication of a manifest to the Hungarian community and later in the organizatory efforts (1860–1872) preparing the foundation of a Temporary Commission of the Monuments in Hungary and 1882 in the legal introduction of the Commission of the Historical Monuments of Hungary. In times as the preservation of the monuments has been organized by the competent national office, the role of the Hungarian Academy was normally restricted to the participation of its scientific commissions (those for Art History, Archaeology and for The Theory and History of Architecture respectively) in its theoretical questions and in the publication of its most important texts (the inventories of Hungary’s historical monuments, the collection Lapidarium Hungaricum, the yearbooks and the special review of the preservation of monuments).

 

 

 

 

 

1. A Magyar Tudományos Akadémiának az intézmény nem egészen két évszázadnyi történetének kezdetén, az alapítás fázisában és még több időszakban is fontos szerep jutott a magyar műemlékvédelemben. Nem véletlen, hogy erről a szerepről igen részletes elemzéssel emlékezett meg az 1882-ben hozott törvény által életre hívott Műemlékek Országos Bizottsága (MOB) első, nagy tekintélyű és általánosan elismert elnöke, Forster Gyula (Forster, 1928). A történelmi emlékek kultusza a 19. század elejétől jelent meg a magyar kultúrában. 1847-ben a Magyar Tudományos Akadémia felhívása már nem kívánságról, hanem intézményről szól. A Schedel (Toldy) Ferenc által kibocsátott Felszólítás minden, a nemzeti becsületet szívén viselő magyarhoz a hazai műemlékek ügyében a műemlékek védelmét más nemzetek példájára civilizatórikus feladatnak tartja. Sürgős intézkedéseket követel a műemlékek pusztulásának megakadályozására, különböző fajtáiknak számontartását és összeírását, valamint képüknek és leírásaiknak „hű és díszes rajzmunkákban” való közlését tűzi ki célul (a felszólítás 1847-es és 1858-as megismétlésekor kibővített szövege: Marosi, 1999, 30–34.). A műemlékvédelem intézményesítése a 19. századi nemzeti kulturális intézmények sorában (köztük maga a Tudományos Akadémia, a Nemzeti Múzeum és Nemzeti Színház) kapott volna helyet. Ezt az intézményt azonban a szabadságharc után – a Monarchia mindkét felére érvényesen – az osztrák abszolutisztikus kormányzat bizottsága hozta létre. Amikor ez a politikai helyzet megszűnt, a megfelelő szervezet hiányát 1861-től ismét az Akadémia hidalta át mindaddig, amíg 1872-ben a műemléki törvény megalkotásáig életre hívott Műemlékek Ideiglenes Bizottsága nem tudta ellátni azon jogkörök egy részét, amelyekről majd az 1882-es törvény intézkedett (D. Mezey–Szentesi, 1996; Entz, 2019; Forster, 1928).

 

2. Az elkövetkező valamivel több mint egy évszázadban többnyire a törvény érvényesült, és a MOB által képviselt bizottsági szervezeti forma még akkor is fennmaradt, amikor – így a 20. század legelején és 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején, majd ismét az 1930-as években – egyre inkább beláthatóvá vált, hogy az ügy állami hivatali szervezetet igényel. Erre csak 1945 után került sor, előbb a MOB újjászervezésével, majd megszűnte után, 1949-től különböző rövid életű szervezeti formákat követően 1957-től kezdve az Országos Műemléki Felügyelőség (OMF) létrehozásával (Dercsényi, 1980; Bardoly–Haris, 1996). Ebben is szerepe volt a Tudományos Akadémiának, amely támogatta az OMF tudományos projektjeit (mindenekelőtt a Magyarország Műemléki Topográfiája munkálatait és kiadását) és elméleti munkáját. Az Akadémia két osztálya is együttműködött mindebben: a II. (a Művészettörténeti, illetve a Régészeti) és az V. (az Építészetelméleti és Történeti) Bizottság által. Ahogyan az MTA-n került sor 1969-ben a Nemzetközi Művészettörténeti Kongresszus megrendezésre, 1972-ben ugyancsak a Tudományos Akadémia támogatta az ICOMOS-nak, a műemlékvédelem világszövetségének budapesti kongresszusát.

 

3. A kulturális örökség fogalma nem helyettesítheti minden további nélkül a hagyományos, 19. századi műemlék fogalmat, amely – ellentétben a változatos médiumokban megjelenő örökséggel – határozottan a jelentéshordozó objektumokhoz kapcsolódik (Marosi, 1996). A ’műemlék’ szó műalkotást jelent mint a művészettörténet tárgyát. A jelentéssel felruházott, személyre, korra, eseményre vonatkozó asszociációt keltő tárgy vagy ilyennek materiális maradványa (reliquia – ereklye mint kultusszal körülvett objektum) az emlék, amelynek legfontosabb kvalitása bizonyított eredete, illetve azonossága. Az azonosság – a proveniencia igazolhatóságának értelmében – nem ugyanazt jelenti, mint a „hitelesség”, amely a szerző kilétére vagy a származásra vonatkozó vélemény, ítélet. Ezt a vélekedést nevezzük attribuciónak. Természettudományos diagnosztikai (nyombiztosítási) módszerek alkalmazásának az azonosság – anyag, kor, hely – ilyen felfogása alapján van értelme. Közkeletű – téves – vélemény szerint a természettudományos módszerek alkalmasak lennének hitelességi kételyek eldöntésére. Ez csak egészen ritka és szélsőséges esetekben lenne így, például, ha művészek ujjlenyomatai, DNS-e stb. lehetnének vizsgálatok kiindulópontjai.

 

4. A 19. század végén Alois Riegl a művészet történetében egy immanens akarás (a Kunstwollen) működését tételezte fel (Riegl, 1995). Amikor 1905-ben egy radikálisan modern osztrák műemlékvédelmi törvény (egyébként soha meg nem valósult) tervezetét kidolgozta, nemcsak a műemléki értékeknek, hanem általában az emléknek és az emlékezésnek az elméletét is kidolgozta. Kategóriarendszere két alapvető tényezőn alapul: a művészeti értékek jelenkori használati vagy aktuális művészeti, illetve múltbeli (emlékezeti) jellegén, illetve a rájuk vonatkozó akarat szerepén: eszerint lehetnek akaratlagosak (gewollt) vagy akaratlanok (ungewollt). Például az akarattal emelt emlékszobor vagy a történeti mivoltában hangsúlyozott épület annak a jelenbeli értékfogalomnak a megtestesítése, amelyet legismertebb formájában a vadonatúj (nagelneu, brand new) épület képvisel. Riegl felfogása szerint az emlékek igazi értéke iránt a – csak részben tudatos – hangulati megközelítés teszi az embert megértővé. Amit sugallnak, az, hogy e világon minden mulandó, előbb-utóbb minden emberi alkotás engedni kényszerül az idő falánkságának. A múlt hangulatában elmerülő szemlélő altruizmusa ugyanaz az önzetlenség, amely például a természetvédelemben is működik; a történelemben hivatkozási alapot, öröklött vagyont kereső műbarát önző szempontjainak a jelenben keres támaszt. A historikus érték a jelennek a múltba vetítése; annak olyan pontosan és olyan kifogástalanul kell megjelennie, ahogyan egy vadonatúj műnek: tisztán és legjobb tudásunk szerint. Riegl ebből az értékelméletből vezette le a műemlékvédelem tennivalójának programját: a régiség értékelése alapján nincs más tennivalónk, mint a halódó emlék megőrzése mindaddig, amíg lehetséges (Lővei, 2014); felújítása és rekonstrukciója pedig attól fogva feladat, amióta arra szolgál, hogy tulajdonosainak mint örökösöknek a jogait igazolják vele. Ez, amit a radikális idealista Riegl a társadalmak, nemzetek és államok önzésének nevezett, nem idegen a kulturális örökség mai koncepciójától (és még az úgynevezett „világörökségétől” sem). Innen ered az a rövid parancs, amelyet természetesen egyetlen műemlékvédelmi hivatalos szervezet sem valósított meg: „Konservieren, nicht restaurieren!”. A 20. század hagyatéka nagyrészt olyan műemlékvédelmi „charták” (nem törvények, hanem ajánlások: Román, 2002) sora, amelyek mind ennek a háromszavas mondatnak bővebb kifejtését, illetve enyhítését szolgálják: annak lehetővé tételét, hogy mindenképpen birtokba lehessen venni és aktuálisan értelmezni a múltat.

 

5. Az igazi probléma abban az ellentmondásban rejlik, hogy a műemlékeknek mondott tárgyak műemlékként elsősorban mint szemléleti objektumok funkcionálnak, fenntartásuknak feltétele azonban valamilyen gyakorlati funkció betöltése (kastély esetében például aggok elmeszociális otthonától jelenkori oligarchák palotáiig), ami (például templom, színház, gyűlésterem esetében) ha vele nem is azonos, de az eredetihez hasonló lehet. Mindezek a kérdések aktuális vitatémákként is megjelennek a jelenkori műemléki munkákban – anélkül, hogy e viták tanulságai bármilyen testületet befolyásolhatnának további döntéseikben. A műemlékekkel mint objektumokkal kapcsolatos (és rendszerint az építészet területére tartozó) technikai beavatkozásokban nyilvánvalóan a nekik tulajdonított értékformák fejeződnek ki. A legegyszerűbb a védelem (amit a magyar szó is kifejez és ugyanígy a német Denkmalschutz, az olasz tutela dei monumenti, a francia sauvegarde des monuments, az angol monuments’ protection) vagy tettleges, vagy jogi eszközökkel való harc. E nemben a legkorábbiak a 15. századtól kezdve a pápai állam rendőri intézkedései voltak az antik emlékek pusztítása ellen. A romok passzív védelme és időleges javítgatása, állagmegóvása, konzerválása (ami a Riegl-féle Alterswertnek felel meg) a szentimentális romkultuszban egyesíti mind az antikvitás klasszikus értékrendjét, mind a középkor irracionális kultuszát. (A kérdés jellegzetesen sarkítva jelenik meg az 1970-es évek magyar–osztrák vitájában, amelynek magyar résztvevői szerint a romokat mint történelmi romokat kell megőrizni, Walter Frodl szerint azonban csak tisztes elmúlásukat lehet biztosítani (Frodl, 1974).

 

6. Fénykoraiban, így 1997 tájáig, majd még megszűnéséig, 2012-ig is, a magyar műemlékvédelem hivatalos szervezete sokoldalúan felépített publikációs rendszerrel rendelkezett, amelynek csúcsa az 1980-as évtizedig a Magyar Tudományos Akadémia által támogatott (és az Akadémiai Kiadó által kiadott) topográfia volt. Ezt a Lapidarium Hungaricum vállalkozás váltotta fel, miközben tanulmánykötetek és periodikák egész rendszere szolgálta a műemlékvédelem ismertetését és eredményeinek a társtudományokhoz való közvetítését. Ezekről itt csak halvány áttekintést lehet adni. Ma mindebből csak a 2016-ban elbúcsúzott Műemlékvédelem című folyóirat hasonnevű utódja létezik.

 

 

1847-ben a magyar műemlékvédelem története akadémiai felhívással kezdődött. Nem lehet kizárni, hogy „majd talán egy boldogabb időben” ugyanilyen gesztus fogja új életre kelteni.