A rádiós ismeretterjesztő vagy tudományos előadásnak sok évtizedes hagyománya van hazánkban. A Magyar Rádió legelső éveinek adáslistáiban is találhatunk már ilyeneket. A felgyorsult rádiózási tempó, az átalakult hallgatói szokások miatt a 21. századra alig maradt példája, a Bartók Rádió komolyzenei ismeretterjesztő adásaiban találkozhatunk még vele, a prózai műsorokban utolsó jelentős sikereit e műfaj a Mindentudás egyeteme rádiós változataival és Simonyi Károly A fizika kultúrtörténete című rádiósorozatával aratta. A véges végtelen azonban nem sorolható a klasszikus rádiós előadások közé. Vekerdi László ugyanis nem megírt szöveget olvasott fel, bár mindig gondosan összeállított jegyzetekből indultak ki, amelytől azonban nagyjából a műsor felvételének a harmadik percében elkanyarodott, s Herczeg János értelmező vagy éppen asszociatív kérdései még távolabb sodorták a tényleges beszélgetést az eredetileg eltervezett forgatókönyvtől.

A véges végtelen nem felelt meg a rádiós interjú műfajának sem, hiszen ott az interjúkészítő tartja kézben a beszélgetés fonalát: ő jelöli ki és vezeti fel a témát, az ő kérdésbe ágyazott gondolati váltásai adnak ritmust a műsor egészének. A véges végtelen azonban nem így készült. Vekerdi Lászlót nem lehetett kérdéskorlátok közé terelni. Lenyűgöző olvasottsága, szakirodalmi tájékozottsága révén általában a stúdióban, beszélgetés közben jutottak eszébe újabb és újabb lehetséges összefüggések, ezek nyomán váratlanul vettek izgalmas fordulatot a gondolatai. Herczeg János nem próbált gátat szabni e gondolati hullámnak, hiszen pontosan tudta, hogy olyankor születtek meg a legszebb rádiós pillanatok – a csillagórák csillagpercei. A tartalmas gondolatok túlburjánzásait a vágóasztal mellett még bőven volt ideje és alkalma a kellő mértékben követhetővé nyesegetni.

Nehéz lenne e rádiótörténeti jelentőségű sorozat tudományterületi besorolása is, hiszen egyszerre foglalkozott az anyagi műveltség: a fizika, a kémia, a biológia; az ezeket szintetizáló filozófia, továbbá a matematika és az írásbeliség múltjával, eredményeivel. E sokrétűség a két beszélgetőtárs széles körű műveltségének köszönhetően alakult ki: az orvosi végzettségű, de a matematika, az irodalom és a kultúrtörténet területén is otthonos kutató és a matematikus végzettségű, jelentős tanári tudásátadási tapasztalattal bíró, művészi vénával is megáldott szerkesztő összjátékának harmóniájából.

Mi volt tehát A véges végtelen? Leginkább talán a hangzó tudománytörténeti páros esszé és a rádiójáték egyedi műfaji elegye. Valószínűleg senki sem lesz képes hasonlót alkotni – mégsem szívesen nevezném „egyszerinek és megismételhetetlennek”, mert éppen ellenkezőleg: e jubileumi Vekerdi-évben éppen hogy érdemes lenne az archívumból előkeresni, és minél több adását megismételni!