A legfontosabb kérdés az adatbázis-készítés céljának pontos meghatározása volt. Ebben az esetben azonnal különbséget kell tenni a forráskiadás és az adatbázis-készítés között. A forráskiadásnak megvannak a maga kidolgozott szabályai, amelyeket a kutatónak kötelező betartania.

 

Az európai felsőoktatási intézmények forrásanyaga az esetek többségében viszonylag épen maradt ránk, csupán néhány egyetemen pusztultak el a második világháborúban a hallgatói nyilvántartások. A klasszikus egyetemeken általában összevont egyetemi matrikulákat vezettek, amelyből megállapítható a beiratkozás időpontja, az életkor, a születési vagy származási hely, a szülő vagy gyám foglalkozása, a választott szak és esetenként a kilépés időpontja. A francia és angol egyetemek forrásai teljesen eltérnek a közép-európaitól, itt egészen más forrásokat kellett bevonni a kutatásba. Csupán példaként említem, hogy az oxfordi egyetemen a beiratkozottak között nincs egy magyarországi sem, miközben az ottani egyetemi könyvtár látogatónaplójában számos magyar hallgatót találunk. Másik érdekesség, hogy a svájci akadémiák esetében a magyarok adatait nagyrészt nem az egyetemi matrikulákból, hanem a városi számadáskönyvekből vettük, mert a rájuk fordított költségeket ott jegyezték fel.

 

 

A 2. táblázatban előzetes tájékoztatást akarunk adni az olvasónak a több évtizedes kutatás kvantitatív eredményeiről. Az összehasonlíthatóság érdekében a teljes korszakot 75 éves időszakokra bontottuk, és azon belül adjuk meg a külföldi és a belföldi beiratkozások számát.6

 

 

A 75 évet két tény is indokolhatja. Egyrészt a klasszikus középkori egyetemjárás teljes megszűnését a 16. század közepére tehetjük, így az 1550-es év kifejezetten egy cezúra. A hazai felsőoktatásban pedig az 1776–1777-es év egy teljes átalakulás kezdete, és ez éppen a szabadságharcig tart. A táblázat azt mutatja, hogy a történelmi Magyarország területéről a vizsgált 820 esztendő alatt nagyjából 590 000 felsőfokú tanulmányt megkezdő személyről tudunk. 1585 előtt nincs adatunk hazai felsőoktatásról, de ilyen valójában a 16. század második felében a kolozsvári jezsuita kísérletet kivéve nem is volt. 1626-tól már igen pontos adataink vannak a külföldön és belföldön tanulók arányáról, és ekkor a külföldi peregrinusok mintegy egyharmad részét tették ki az összes felső fokon tanulónak. Nagyjából a 18. századra alakult ki az az arány, amelyet reálisnak tartunk, és ez a külföldön tanulók 18–21%-os nagyságrendje. A 19. század első felében ez a napóleoni háborúk és a Szent Szövetség tiltásai következtében 8–9%-ra csökkent, de a század második felében visszaállt a már említett arány. Az 1850 utáni adatok tájékoztató jellegűek, hiszen ennek pontos feltárása hazai vonatkozásban még nagy feladat.

 

Sokak számára meglepő lehet, hogy a történeti Magyarország területén 1850 előtt 102 olyan intézmény működött hosszabb-rövidebb ideig, amelyet felsőfokúnak tekinthetünk. Ha ehhez hozzátesszük, hogy ezenkívül tizenhét szerzetesrend is fenntartott hazánkban saját teológiai főiskolát, akkor összesen 119 intézményről beszélhetnénk. Középkori egyetemalapítási kísérleteinkről (Pécs, Óbuda, Pozsony, Buda) gyakorlatilag csak külföldön maradt forrás, anyakönyv pedig sehol. A 16. században a magyarországi felsőoktatás újjáteremtésére a reformáció után a három legjelentősebb felekezet, a katolikus, a református és az evangélikus egyaránt kísérletet tett. Ekkor jött létre Magyarországon az az iskolafajta, amelyet a szakirodalom kollégium típusú iskolának nevez. E főiskolai tagozatokkal is rendelkező iskolák elnevezése a reformátusok esetében kollégium, az evangélikusoknál legtöbbször líceum, míg a katolikusoknál – főleg a jezsuita iskolák esetében – akadémia volt. A jezsuita akadémiák lényegében két fakultásból álló, csonka egyetemek voltak, ahol a hároméves előkészítő jellegű filozófiai, bölcsészeti alapképzést a négyéves teológiai kurzus követte. Ezek az akadémiák tudományos fokozatot is adhattak. E századból az 1581-ben alapított Kolozsvári Jezsuita Akadémia forrásai elpusztultak még 1603-ban. A három híres református kollégium (Pápa, Sárospatak, Debrecen) csak a század végére vált részben felsőfokúvá, és forrásaik is csak részben maradtak meg a korai időszakból, így mindössze 302 nevet tudtunk összegyűjteni e századból.

A 19. század elején folytatódott a szakfőiskolák létesítésének folyamata. 1808-ban Selmecbányán létrehozták az Erdészeti Intézetet, amely 1846-ban egyesült a Bányászati Akadémiával. Magyaróváron 1818-ban megalakult a Gazdasági Tanintézet, amely Keszthely mellett játszott fontos szerepet a korabeli mezőgazdasági szakoktatásban. Fiuméban 1822-ben egy magánjellegű tengerészeti iskola nyílt meg. 1846-ban megnyílt a középfokúnak mondható József Ipartanoda, amely az egyik alapja lett a későbbi József Műegyetemnek. A korszak másik fontos jellemzője, hogy szinte gomba módra szaporodtak az új bölcsészeti líceumok, amelyek kétéves tanfolyama vagy az akadémiák jogi karaira, vagy az egyetem felsőbb fakultásaira való beiratkozásra készített elő. A katolikus tanintézetek mellett ekkor már gyakorlatilag minden református kollégiumban és evangélikus líceumban volt bölcsészeti képzés, s ugyanígy az unitáriusok kolozsvári kollégiumában. Ugyancsak a 19. század első felére esik a jogi oktatás megkezdése a protestáns kollégiumokban. Sebészi képzés egyébként Kolozsváron is megindult egy kicsiny, ún. Orvos-Sebészeti Tanintézetben. A 19. század első felében a most említett intézmények névsorait csaknem teljesen sikerült összegyűjtenünk. A legnagyobb hiány a pesti egyetem jogi és bölcsészeti fakultása esetében van, mert nagyjából 1820 után ezekről már másodlagos források sem állnak rendelkezésünkre. Eddigi adataink alapján a tizenhat állami tanintézetbe e fél évszázad alatt 56 421 személy iratkozott be. Ehhez még nyugodtan hozzászámíthatunk négy- vagy ötezer személyt, akik a pesti egyetem két említett karán tanultak, de akiket már biztosan nem fogunk tudni megnevezni. A korszakban magánintézetnek számított a keszthelyi és a magyaróvári mezőgazdasági iskola, a fiumei tengerészeti iskola és az 1847-től rövid ideig működő pesti festészeti iskola. Ezekben 2453 személy tanulmányait rögzítettük.

Végezetül szeretnék rövidebben szólni a kutatás második fázisáról, amelynek célja az 1850 és 1919 közötti külföldi és belföldi egyetemjárás feltárása. E korszakról korábban már jelentős adatfeltárást végeztünk, és a külföldi anyag gyakorlatilag készen van. Az internetre való feltöltéséhez azonban még itt is egységesítési és javítási munkálatokat kell végezni. Az utóbbi két-három évben már megkezdtük e korszak belföldi egyetemjárásának feldolgozását is, de itt még bizonyos levéltári források feltárását, részadatbázisok készítését és hosszú egységesítési munkát kell elvégezni. Bízunk abban, hogy a kutatócsoport e cél érdekében folytatni tudja munkáját, és egy következő kutatási periódus végére ezeket az adatokat is elérhetővé tudja tenni mindenki számára. Éppen ezért az alábbiakban közölt adatok tájékoztató jellegűek, de a nagyságrendeket jól illusztrálják.

 

 

 

A művészeti felsőoktatás intézményhálózata viszonylag későn jött létre Magyarországon (4. táblázat). Elsőként 1871-ben a Mintarajztanoda és Rajztanárképezde alakult meg, amelyből 1908-ban fejlődött ki a M. Kir. Képzőművészeti Főiskola. A zenei felsőoktatás 1875-ben kezdődött Budapesten, amikor Liszt Ferenc vezetésével megalakult a M. Kir. Zeneakadémia. A főiskola elnevezést 1918-ban kapta meg. A harmadik felsőfokú művészeti iskola gyökerei egészen 1865-ig vezethetők vissza. Ekkor alakult meg az Országos Színészeti Tanoda, ahol opera és dráma szakokon folyt oktatás. Felsőfokúvá akkor vált, amikor 1888-ban átmenetileg egyesítették a Zeneakadémiával. 1893-ban azonban újra önálló lett M. Kir. Színművészeti Akadémia néven. Az utolsó állami felsőfokú tanintézet, amelyet meg kell említenünk a M. Kir. Ludovika Akadémia. Oktatás csak a kiegyezés után, 1872-ben kezdődött meg benne. 1897-ben szervezték át az intézetet, s attól kezdve valódi katonai akadémiának számított.

 

 

A római katolikus egyház valamennyi érseki és püspöki székhelyen működtetett a kánonjogi előírásoknak megfelelően papi szemináriumot. Tizennyolc ilyen szeminárium működött az országban, a görögkatolikus egyház 1918-ra öt városban tartott fenn szemináriumot. A római katolikus egyház a korszakban két igen nagy hagyományú és jelentős joglíceumot is működtetett.

 

 

Vagyis az összesen hatvanegy intézményből harminc került el Magyarországtól. Gyakorlatilag a felsőoktatási intézmények fele, amelyekre korábban annyi fejlesztést fordított a magyar állam, elveszett. Néhány intézmény, mint ismeretes, a megkisebbedett országba menekült. A kolozsvári egyetem Szegedre, a pozsonyi egyetem később Pécsre, a selmecbányai főiskola Sopronba, az Eperjesi Evangélikus Jogakadémia Miskolcra költözött, de lényegében mindenütt csaknem a nulláról kellett újrakezdeni a munkát. 1918 végére teljesen új korszak kezdődött a magyar felsőoktatás történetében.