A társadalomtudományra, módszertanából adódóan, a „lassabb” megismerési mód a jellemző. A teljességében kíván vizsgálódni, távlatosan is értelmezhető eredményekre jutni, kattintásképesség helyett a bizonyítható és bizonyított megállapításokra, konstruálás helyett a védhető leírásokra törekszik. Célja vizsgálatának tárgyát bonyolultabb társadalmi kontextusba ágyazva elemezni, nem egyetlen változóra, hanem változók sokaságára, illetve összegzésére helyezni a hangsúlyt. Hogy inkább akár egy „unalmas”, mintsem egy hatásvadász, viszont más oldalról pedig cáfolható „sein” állításokat tegyen. Kifejezetten törekszik, hogy elkerülje a konstruálás csapdáját, nem a mai napot akarja eredményével megnyerni, hanem a hosszú távú fennállóságnak akar érvényt szerezni. Kvalitatív megismerést kvantitatívval egészít ki, bővít, vagy ellenőriz, és így tovább, hiszen „egy kutatás nem kutatás”.

A populáris tudományosság vagy esetünkben a népszerű, nyilvánosságbeli generációs leírások bár töreked(het)nek az előbbiekre, ám egy nem jelentéktelen részük nem tekinti feladatának a körültekintő megismerést (Böcsket et al., 2022), mert a populáris média generációs leírásaival az azonnaliságra, a mindig érdekesre törekednek. Többek között egyszeri és csak nagyritkán nagymintás adatfelvételek, adott esetben csak médiafelhasználási szokásokból levont következtetések, anekdotikus felfejtések, „kutatói” benyomások, hasonló bombasztikusságra támaszkodó megállapításokra vonatkozó intuitív felvetések jellemzik őket. 

Ennek következménye, hogy a társadalomtudomány szinte lohol a mediális tartalmak után, de megismerési módszere okán soha nem tudja azt utolérni, mivel nem a médiasebességben utazik. Ennek egyik eklatáns példája a „klímageneráció” kifejezés tudományosan adottnak vett használata. 2019 után láthatóan volt egy konjunktúrája a környezetvédelmi témáknak, és az arra vonatkozó generációs kapcsolódásoknak. Kutatások (Deloitte, 2019) vissza is igazolták a nyitottságot, hogy a legfiatalabbak kifejezetten érdeklődnek a téma iránt, és fontosnak tartják a fellépést. A klíma ügyének fontossága azonban nem alulról jövő generációs igény volt, hanem média által felülről érkeztetett – így tartóssága kapcsán már előzetesen is lehetett volna kétségeket megfogalmazni. Ha előzetesen is lett volna rá erős társadalmi kereslet, akkor a fiatalok magukat elsősorban az ökotudatosság narratívájában értelmeznék, az idősebbekhez képest cselekvéseikre is ez lenne jellemző (hogy ez mennyire nem egységes, erről lásd Tóth et al., 2022). Minden évtizedes NGO- (non-governmental) aktivitás ellenére a környezetvédelem politikai, ám erős, nem hatás nélküli (közpolitikai) szubkultúra volt egészen a Greta Thunberg-jelenségig. Utóbbi azonban kifejezetten egy (globális) médiajelenséggé vált, a svéd tinédzser arca lett egy így konstruált politikai generációnak, médiuma egy témának, és egy médiaprezentáció erejével „előállított” generációnak. 

Csakhogy, amit kifejezetten (csak) a média termel ki, azt – úgy tűnik, hogy – a média el is ejti. Bár a kutatások mutattak tartósságot a legfiatalabbak zöld témák iránti nyitottságával kapcsolatban, de idővel megjelentek azok a kutatások is, melyek a „klímageneráció” homogén fogalmát fokozatosan árnyalták a fiatalokra egyébként is jellemző heterogenitás okán (della Porta–Portos, 2021). A koronavírus-járvánnyal párhuzamosan az éghajlatváltozásra vonatkozó aggodalom nem, de az arra irányuló figyelem csökkent, majd a negatív hangulat is alábbhagyott. Ekkorra azonban a nyilvánosságban már adottnak tételezett volt, hogy „beszélhetünk” klímagenerációról. 

Az akadémiai és populáris – továbbiakban piac- és/vagy médiavezérelt – tudományosság élesedő távolodásának oka a megismerési eszközeinek különbözősége is. A hagyományos ifjúságszociológia és módszerei sok esetben nagyon távol vannak azoktól, akiket vizsgálnak, a fiatalok valóságától (Böcskei et al., 2023). A minden(napi) életszférára kiterjedő digitális fordulatot nem követte a megismerés digitális fordulata, így a fiatalok gondolkodása, (szub)kulturális beágyazottságainak hátterei, valóságkonstruálásának és realitáspercepciójának ismerete számos kutatói vakfolttal terhes. Másképpen fogalmazva: ha valakit hagyományos eszközzel és konceptualizálással kutatunk, akkor hagyományos és/vagy ismétlődő tudásokat kaphatunk – legalábbis a fennállásnak jelentős az esélye.

Míg azonban az akadémiai kutatások számos esetben tehát nagyon távol, addig a piackutatások viszont túl közel vannak a fiatalokhoz. Utóbbi a fiatalok hétköznapi, órányi és percnyi médiahasználatából, esetleg fogyasztási szokásaiból és mintázataiból von le következtetéseket. Csakhogy épp az utóbbiak azok, melyek nagyon is viszonylagosak lehetnek, különösen abban a médiakörnyezetben, melynek törvénye az azonnaliság, a pillanatnyiság, a figyelemgazdaság (Böcskei–Németh, 2021) okán a koncentráció szétesése, így tehát a minden elköteleződésnek való ellentartás. Azaz a mai piackutatói tudás holnap akár elévültnek tekinthető. Emellett a piackutatás célja nem is csak a megismerés, hanem a megismerés a profitnövelés érdekében. Az utóbbi évtizedben munkakörök és állások születtek, és nem csak ügynökségeknél, melyek betöltőinek kifejezetten Y vagy Z generációt célzó marketingfeladatai vannak. Ehhez az akadémiai kutatókhoz képest jóval több digitális adattal rendelkeznek, melyeket aztán hatékonyan integrálva a Big Data-rendszerekbe, eladási növekedést produkálnak. 

Úgy az akadémiai, mind pedig a populáris megismerésnek megvan azonban a relevanciája. A fő gondok a generációs megállapítások tekintetében akkor jelentkeznek, amikor csak az egyikre vagy csak a másikra támaszkodva próbálunk holisztikus megállapításokat tenni. Az egyik figyelmen kívül hagyja az azonnaliság új digitális természetét és annak ifjúsági valóságkonstruáló jellegét, utóbbi kiágyazza a fiatalt saját társadalmi teréből, piacosítja, globalizálja, és eltekint a szociodemográfiai realitás fontosságától. Az emberi érintkezések és létezés digitális kitettsége révén a fiatalok soha nem látott mértékben vannak integrálva a globális kapitalizmus élménytársadalmába, ami azonban nem jelenti azt, hogy ne lenne percepciójuk sajátos lokális társadalmukról és az ahhoz való, piackutatásokon túli viszonyulásukról. 

A tárgyaltak ellenére a generációs kutatások relevanciájukat ettől még nem veszítik el, sőt: célunk csak annak a környezetnek a felvázolása volt, amelyben aztán releváns megállapításokat kell tenni. Több okból is indokolt a generációkutatás: egyrészt azért, mert zaj alakult ki a „betűk” körül (X, Y, Z) és kapcsán, azok mind a kutatók, mind pedig az érintettek számára érvényes kategóriák. Mellette azonban a popularitás kategóriái sem elvetendők, hiszen a médiának való kitettség következtében a médiacímkékkel nemcsak találkoznak a fiatalok, hanem maguk is annak jegyében gondolják el magukat. Így érvényes annak feltárása, hogy vajon a médiából feléjük és róluk szóló megállapítások mennyire validálódnak, és ennek feltárására továbbra is az ifjúságszociológia eddigi megközelítéseivel nyílik mód. Sőt, éppen a zaj miatt van különösen nagy szerepük az utóbbiaknak, mert függetlenül a populáris ismeretterjesztés terjedési sebességétől, a holnap is érvényes tudások elérésének igénye csak erősödik.

Elfogadva azt a tudományos megközelítést, hogy a generáció legáltalánosabb értelemben véve olyan emberek csoportja, akik ugyanabban az időszakban születtek, ezáltal hasonló élettapasztalatokat szereznek, Karl Mannheim (1928 [2000]) eredeti koncepcióját mértékadónak tartjuk. Ezért a generációk alatt szűkebben olyan kortárscsoportokat értünk, amelyeket közös szocializáció, azonos, ráadásul közvetlen történelmi tapasztalatok formálnak „élményközösséggé” a társadalmi változások korában. A történelmileg jelentős események fiatal életkorban történő egyidejű átélése lehetőséget teremt arra, hogy valamilyen közös kapcsolódás jöjjön létre közöttük: „közös sorsban” részesedjenek. A közös élmények nagyjából hasonló feldolgozását a „generációs tudat” segíti, amely lehetővé teszi az egyének számára a „generációs identitás” kialakulását. Egy generáción belül akkor jön létre a generációs egység, vagyis generációs identitásközösség, amikor a generációk tagjai érzékelik saját közösen megélt tagságukat, és hasonlóan is értelmezik azt (Szabó–Kiss, 2013, 106.; Déri–Szabó, 2021, 8.; Fekete–Nagy, 2020).

A generáció kialakulásának, létrejöttének kulcsa tehát az, hogy a formatív, befolyásolható kulcsévek alatt a fiatalok részesülnek-e kulturális változási tendenciában, ezt közvetlen formában élik-e meg, valamint, hogy a „miliő hatására” beivódik-e, tudattalanul részévé válik-e az egyén mindennapi életének valami új, a korábbi normalitáson túli változási tendencia. Ez lesz az új generáció természetes világképe.

Kutatási eredményeink alapján a magyar fiatalok körében elfogadott a generációs irányultság. Az elkészített online fókuszcsoportos beszélgetések, valamint a kiegészítő survey vizsgálat egyértelműen azt támasztják alá, hogy léteznek generációk: a fiatalok úgy érzékelik, hogy van valamiféle változás, eltérés a különböző életkorú emberek között. A beszélgetések alapján a közös generációs élményt a digitalizáció, a személyes kapcsolatok átalakulása, illetve a koronavírus átélése adta. A generációs megközelítés elfogadottságának alapja a bourdieu-i értelemben vett kulturális tőkével (Bourdieu, 2004) való ellátottság mértéke. Némi leegyszerűsítéssel, minél magasabb kulturális tőkét halmozott fel a fiatal, annál inkább úgy látja, léteznek generációk, a generációk között vannak különbségek, a társadalom szegmentálható életkori csoportok mentén. 

A generációelmélet fogalomrendszere az elmúlt években a generációs identitás szükségességével bővült ki, amely szerint, ha az egyén tudatában van annak, hogy valamely generációhoz tartozik, akkor érzelmi, értékrendbeli jelentőséget is társít e csoporthoz tartozáshoz. Tehát nemcsak egy, a személytől függetlenül létrejövő „besorolásról” van szó, hanem egy generációba önmeghatározás útján is tartozhat valaki (Ng–Parry, 2016, idézi Csutorás, 2021). Úgy tűnik azonban, hogy a generációs elkülönítés a magyar fiatalok körében nem identitásként, hanem a kulturális és tudástőke egyfajta lenyomataként vagy médiahatásként jelenik meg, nincs egy kitüntetett generációs címke, amelyet a 16–29 évesek önmagukra érvényesnek tartanának. A beszélgetések alapján a Z generációs meghatározás a legelterjedtebb, továbbá a survey is azt mutatja, hogy relatív többségük (35%) a Z generációt fogadja el érvényes címkeként, az Y generáció választottsága ennél jóval kisebb (15%). A Covid-generáció, a válságok generációja vagy a klímageneráció ugyancsak jóval kevésbé tükrözik a fiatalok önmeghatározását. Ha a generációs identitást médiahatásként, egyfajta konstrukcióként is értelmezzük (Szabó–Kiss, 2013), akkor joggal állíthatjuk, hogy a betűgenerációs elnevezések – miután uralják a mindennapi kommunikációt – könnyebben és hatékonyabban jutnak el a fiatalokhoz. A válságokkal összefüggő elnevezések átfutási ideje pedig valószínűleg lényegesen hosszabb, mint a populáris tudományosság kedvenc kategóriái (Z, X, Y generációk).

A magyar fiatalok véleménye alapján a generációk közötti különbségek elsősorban kulturális és technológiai jellegűek. Ilyenek a beszédstílus, a szlenghasználat, amely egyértelműen szubkulturális különbözőségekre utal. Hasonló, kulturális és részben technológiai eltérést jelez a közösségimédia-jelenlét és ehhez kapcsolódóan az okostelefon és egyes applikációk használata, valamint a technológiai ismeretek megléte vagy hiánya. A kulturális különbözőségek arra utalnak, hogy a magyar fiatalok nem látnak áthidalhatatlan, alapvető generációs szakadékot az egyes generációk között, azonban a generációs elkülönülést tényként kezelik. 

Mindez azonban önmagában még se nem bizonyítja, se nem cáfolja a Covid-generáció létét. Eredményeink generációs önmérsékletre intenek, nem cáfolva azt a lehetőséget, hogy lehetnek, sőt vannak olyan történelmi események, amelyek generációs formálódást tesznek lehetővé. Kutatásunk eredményeképp azt állítjuk, a leíró adatok jelen pillanatban nem tudják megerősíteni azt, hogy a pandémia olyan életesemény lett volna, amely generációvá szervezné az ifjúsági korosztályokat. Jelenleg tehát számos érv szól annak ellenében, hogy a Covid-generáció létezne, de ez nem jelenti azt, hogy a fogalom nem is telhet meg tartalommal a jövőben. 

A helyzetet nehezíti, hogy a Covid-krízis tekinthető akár egyfajta „új normalitás” részének. 2008 óta a gazdasági, a menekült- és migrációs, a Covid-, majd a háborús és energiaválságok a mindennapok hátterei, és mindezek felett egy evidenssé vált klímakrízis is van. Szokás ezt a halmozott kihívásrendszert a polikrízis fogalmával illetni. Így akár élhetünk azzal a feltételezéssel is, hogy a pandémia(-viszonyulás) nem paradigmatikus vagy cezúra jelenség, hanem egy újabb illeszkedés az Ulrich Beck-féle bizonytalanság korába (Beck, 2008). Az előbb felsorolt jelenségek vagy következményeik időben is Covid-hosszúságúak (vagy túlmutatnak azon is), így miért feltételezzük azt, hogy bár voltak korábban nem ismert gyakorlatai a koronavírus hétköznapoknak (például: izolációs kényszer, online oktatás, home office, családi rendszerben és működésben beállt új alkalmazkodási stratégiák), de ezekhez képest egy migrációs válság tudati reflexiói, vagy egy, a háztartások anyagi helyzetét akár tartósan meghatározó háborús környezet kevéssé befolyásolja a fiatalok értékekhez, politikához, biztonsághoz, egymáshoz és a világhoz való viszonyulását. 

Ami további bizonytalanságokra ad okot a Covid-generációs tudatkonstruálás kapcsán, hogy nem tudjuk még ma sem azt, hogy a járványtapasztalatok megéléseit a különböző, korábban tárgyalt kulturális és fogyasztói stb. strukturáló erők hogyan írják felül, vagy takarják ki. Torzíthatja a generációs címke értelmezését, hogy valójában a koronavírus-megélések mellett a pandémiával kapcsolatos viszonyulások időbeli, továbbá más korosztályokkal való összevetésére nem állnak rendelkezésre adatok.

Ha létrejön a Covid-generáció, annak alapját a járvány időszakában érzékelt társadalmi összefogás, szolidaritás adhatja. A fiatalokat, a generációt nagyon erős bizonytalanságérzet határozza meg, a maradandó következmények közül pedig talán a lelki, mentális jellegű problémák a legsúlyosabbak. 

Szélsőségesen fragmentált korunkban a társadalmi megismerésnek még nem tapasztalt és be nem gyakorolt, módszertanában integrált, tudományterületek közötti átjárást és közös munkát előirányzó társadalomtudományban kell gondolkodnia, amelynek feladata talán „csak” annyi, hogy ne konstruáljon olyan tényeket, amelyek elégtelensége más tényekkel szembesítve egyértelműnek tűnik.