Felismerte, hogy a státusz fontossága eltérően jelenik meg a különböző típusú társadalmakban. Ahol érvényesül a társadalmi mobilitás, a felfelé törekvés során valóban megvan a magasabb társadalmi státusz elérésének lehetősége, ott az egyének javítani szeretnének pozíciójukon. Azokban a társadalmakban viszont, ahol erősen korlátozott a felfelé irányuló társadalmi mobilitás, és sokkal inkább a lesüllyedést szeretnék elkerülni az emberek, ott elsősorban társadalmi pozíciójuk fenntartására törekednek – főként a szokásoktól eltérő magatartások elkerülésével (Harsányi, 1966).

Harsányi társadalmistátusz-elmélete – az előbb említett felismerése ellenére és a keletkezésének idejében uralkodó szemlélettől eltérően – nem a társadalmi szintről indul ki, hanem azon alapul, hogy melyek az egyén személyes motivációi és viselkedésének mozgatói. Ennek egyik fő oka, hogy úgy véli, valószerűtlen lenne azt feltételezni az emberekről, hogy a közösségi érdekeket tartják elsődlegesnek a mindennapi társas tevékenységeikben és kapcsolataikban, valamint társadalmi státuszukat erősítő törekvéseik során, és amikor megítélik mások magasabb pozíció elérésére tett szándékait. Továbbá Harsányi vitatta azt a tradicionális felfogást, amely szerint az egyének társadalmi státusza és a társadalmi célokat elősegítő tevékenységeik valódi értéke összhangban áll egymással. Szükségesnek találta annak magyarázatát, miért mérséklődik vagy akár vész el a kettő közti egyezés valós élethelyzetekben.

A tradicionális megközelítésmód alapján az egyén státusza a társadalom egészét tekintve, mindenki máshoz viszonyítva határozódik meg. Az újszerűbb, később széles körben elterjedt felfogás értelmében viszont sokkal inkább az egyén mikrokörnyezete, azok a közösségek, amelyekben a mindennapok során az életét éli és tevékenykedik, valamint a referenciacsoportok vannak elsődlegesen befolyással a társadalmi státuszára. Harsányi szerint az emberek társadalmi státuszát a különböző kisebb csoportokban (például: munkahelyi, lakóhelyi) elért pozíciójuk határozza meg. (A társadalmi csoportok alatt olyan együttműködő egyéneket ért, akik közös célok elérésére törekszenek, és az ezek érdekében tett aktivitásokból származó előnyöket megosztják egymással.) Szemlélete tehát haladó jellegűnek, korát megelőzőnek tekinthető. Úgy véli továbbá, hogy akkor rendelkezik az egyén magas társadalmi státusszal egy csoportban, ha a csoporttagok többsége tiszteletteljes magatartást tanúsít felé. A tiszteletteljes magatartás jelenthet együttműködési szándékot, valamint kisebb szolgáltatások nyújtására való hajlandóságot is. Magában foglalja továbbá, hogy elsőbbségi hozzáférést biztosítanak a magas státuszú egyén számára egyes, kisebb előnyökből való részesülésben. A csoporttagok akkor tanúsítanak tiszteletteljes magatartást egyikük irányába, ha különösen nagy jelentőséget tulajdonítanak személyének és tevékenységének a közösségben, ha személyes érdekük fűződik tevékenységének céljaihoz, és képesnek érzik őt ezek elérésére, valamint, ha remélik, hogy a felé tanúsított tiszteletteljes magatartás fokozni fogja aktív csoporttagsága megtartásának szándékát. Harsányi (1966) szerint a magas státuszúak felé tanúsított tiszteletteljes magatartás nagyon hasonló ahhoz az együttműködő viselkedéshez, amely egy csoporton belül annak tagjaitól – relatív státuszuktól függetlenül – egymás irányába elvárt. A tiszteletadás azonban sokkal erőteljesebben érvényesül a magas státuszú egyén felé, mint általánosságban a csoport többi tagja között. Továbbá aszimmetrikus viszony van a magas státuszú egyén és az alacsonyabb pozíciójú csoporttagok között: míg az utóbbiak kiemelt figyelmet tanúsítanak a magas státuszú egyén irányába, addig ő ugyanezt nem teszi meg mások felé – az alacsonyabb státuszúak valószínűleg ezt nem is várják el. Ennek a relatív eltérésnek jelentősége van az egyének egymáshoz kapcsolódó tevékenységei és azok kimenetei során.

A fentiek alapján Harsányi János tehát az egyén társadalmi státuszát a mások részéről felé irányuló attitűd, viselkedés alapján származtatja. Ez egyfajta társadalmi magatartásból eredő megközelítést jelent. Ez a perspektíva egybeesik Jacqueline K. Eastman és szerzőtársai (1999) három évtizeddel később publikált nézetével, amely szerint a státuszt egy csoport tagjainak egymáshoz való viszonya határozza meg, a másoktól származó tisztelet, tekintély és irigység alapján. Mindez egyúttal azt is jelenti, hogy Harsányi nem az elterjedtebb objektív vagy szubjektív státuszértelmezést alkalmazza; előbbit a vagyon, a jövedelem és a képzettségi szint, utóbbit az egyén önmagáról észlelt relatív pozíciója határozza meg (Bucciol et al., 2015). Továbbá Harsányi – habár nem fejezi ki expliciten, az általa leírt összefüggések alapján mégis arra lehet következtetni – a státuszt ordinálisan értelmezi, vagyis rangsorbeli relatív pozícióra gondol, nem pedig a kardinális aspektusra, amely az egyén és mások közti eltérésre vonatkozik bizonyos javak, eszközök vagy jellemzők tekintetében (Bilancini–Boncinelli, 2008). Az ordinális megközelítéséhez fontos még megjegyezni, hogy Harsányi (1966) státuszfelfogásában az is csak burkoltan jelenik meg, amit később Yoram Weiss és Chaim Fersthman (1998) ír le: az egyének különböző módon rangsorolnak másokat, valamely egyénnek egy közösségen belüli relatív pozíciója azonban ugyanakkor világosan érzékelhető, megállapítható.

Harsányi úgy tekint a magas státuszra, mint a csoporttagság egy teljesebb formájára. Ugyanakkor ezzel ellentétes szemléletmódot alkalmazva rámutat arra is, hogy csak a magas relatív pozícióban lévő tagok élvezhetik valójában a teljes csoporttagságot. Kiemeli, hogy az emberek ugyanazért törekszenek magas státuszra egy csoportban, amiért annak tagjai kívánnak lenni. Megállapítja továbbá, hogy a csoporton belüli státuszhierarchia hatásaként a csoporttagok között különbségek alakulnak ki, amelynek folyományaként eltérő előnyökben részesülnek a csoport által biztosított gazdasági és nem gazdasági erőforrások hozzáférését illetően. A csoporttagok relatív pozíciója így a szűkös erőforrások köztük való allokációját is befolyásolja. Később ez a gondolat Gary S. Becker és szerzőtársai (2005) munkájában is megjelenik; míg a magas relatív pozícióval rendelkezők előnyökhöz, klubok tagságához és drága javakhoz juthatnak, addig az alacsonyabb státuszúakra ez nem jellemző.

Az emberek általában magasabb társadalmi státusz elérésére törekednek. Továbbá, csak specifikus esetekben hajlandók magasabb státusz elérésének a lehetőségét adni valaki másnak, minthogy ezzel ők relatíve alacsonyabb pozícióba kerülnek (Harsányi, 1966). Ezen összefüggést felismerve állapítja meg később Scitovsky Tibor (1990) a státuszért való rivalizálásról, hogy az egy zéróösszegű játék. Michael Rauscher (1993) hasonlóképpen mutat rá arra, hogy a státuszaspirációk externáliákat váltanak ki; ha valakinek növekszik a státusza, akkor másé vagy másoké alacsonyabbá válik. Harsányi fenti definíciója alapján az emberek azért törekszenek magasabb státusz elérésére, mert ezáltal tiszteletet érdemelhetnek ki másoktól, és ez egyúttal kisebb előnyökkel jár, amelyeknek szimbolikus jelentőségük is van. E reláció fordítottja szintén érvényes: az emberek azért törekednek az előnyök elérésére, mert az jelzi másoknál magasabb társadalmi pozíciójukat. Mindez azt jelzi, hogy Harsányi nem foglalkozik a benső indítékokkal, csak a külsődleges mozgatókkal.

Harsányi a magas társadalmi státusz két fontos előnyét határozza meg. Az egyik, hogy a magas pozíciójú egyén aktivitásainak a csoporttagok valóban nagy jelentőséget tulajdonítanak, ami számára kellő bizonyosságot ad azt illetően, hogy a csoporttagok még legalább egy ideig igénylik tevékenységeit – a státusza tehát fenntartható. A másik, hogy a csoporttagok rendszerint szeretnének kapcsolatot építeni a magas társadalmi státuszú egyénekkel különböző tevékenységek vonatkozásában. A magas státuszú egyéneket könnyen elfogadják a hivatalos és az informális társas kapcsolatokban egyaránt, rendszerint kiváltságos pozíciót élveznek, így az alacsony pozíciójú egyénekhez képest szabadabban választhatják meg, hogy kikkel kívánnak személyes kapcsolatot létesíteni, és ez egy rendkívül fontos előnyt jelent számukra. A szakirodalomban csak később található utalás arra, hogy a státusz allokációs eszközként is szolgál. Andrew Postlewaite (1998), Ori Heffetz és Robert H. Frank (2008) is kiemeli, hogy a státusznak közvetítő szerepe van, és így a magas relatív pozícióval rendelkezők különböző előnyökhöz és jó lehetőségekhez juthatnak.

Max Weber (1922/1976) írt elsőként arról, hogy a társadalmi státuszból hatalom származhat. Harsányi (1966) nem hivatkozza ezt az ideát, annak ellenére sem, hogy a társadalmi státuszt hatalmi viszonynak tekinti, amelyben egy magas társadalmi státusszal rendelkező egyén együttműködésre tud késztetni másokat azáltal, hogy megjutalmazhatja vagy megbüntetheti őket. Az egyén társadalmi hatalmának mértékét az határozza meg, hogy mennyire tudja megváltoztatni más(ok) viselkedését, hatalmának erejét pedig az, hogy mennyire tud ösztönözni másokat, hogy elfogadják a javaslatait (Harsányi, 1962a, 1962b). Ezt a hatalmi viszonyt kölcsönösség jellemzi, vagyis a csoport tagjai egymás számára végeznek szolgáltatásokat. Így egy csoporttag státusza nemcsak attól függ, hogy mennyire fontos ő a csoport számára, hanem attól is, hogy a csoport mennyire lényeges neki. Magas relatív pozíció akkor valósulhat meg, ha a csoport számára fontosabb az egyén, mint az egyénnek a csoport. A kölcsönös hatalmi viszony elemzéséhez Harsányi (1962a, 1962b) a játékelméletben alkalmazott alkumodellt tartja célszerűnek. A tiszteletteljes viselkedést azzal magyarázza, hogy annak megszakadása vagy hiánya egy kölcsönösen előnyös kapcsolat felbomlását idézheti elő. Továbbá az alkumodell felhasználásával megállapítja, hogy akkor jöhet létre egyensúly, ha a csoporttagok semmilyen más együttműködése nem javíthatja a pozíciót – feltételezve a csoporton kívüli egyének változatlan státuszát.

A tiszteletteljes viselkedésnek különböző mozgatói lehetnek. Ösztönző jellegű a magatartás, ha a csoporttagok inspirálni akarják egyik tagjukat számukra fontos tevékenységek megvalósulásában, függetlenül attól, hogy ez a társadalom egészének hasznos és releváns-e. Ez esetben akár úgy is magas státuszt érhet el az egyén, hogy a tevékenységeinek valójában nincs valós értékük a csoporttagok számára, habár ők azt gondolják, hogy van. Továbbá pedig oly módon is megvalósulhat a relatív pozíció erősödése, hogy a csoporttagok többsége nem tekinti az egyén aktivitását hasznosnak, néhány befolyásos csoporttag azonban igen. Amennyiben társadalmi nyomás miatt tanúsít valaki tiszteletet egy másik egyén iránt, akkor az indukált tiszteletet jelent (Harsányi, 1966). Az ehhez illeszkedő kapcsolatok és hatalmi viszonyok elemzésére Harsányi (1962a, 1962b) az alkumodellt tartja megfelelő eszköznek. Ennek alapján megállapítja, hogy ha valaki tiszteletet tanúsít egy bizonyos egyén iránt, akkor hajlamos másokat is arra késztetni, hogy ők is így tegyenek. Így egy tranzitív tisztelet viszony alakulhat ki: az ösztönzött egyének tiszteletet fognak tanúsítani ösztönzőjük felé, az ösztönző pedig a kiválasztott egyén irányába, akit az ösztönzöttek is tisztelni fognak. A tiszteletadás okai azonban nagyon eltérőek, valamint függetlenek lehetnek az említett tiszteleti viszonyokban. Az indukált tisztelet mértéke meghatározza, hogy milyen erős befolyást gyakorolhat a magasabb státuszú egyén az alacsonyabbra. Harsányi János (1966) rámutat továbbá arra a gyakori jelenségre, hogy amikor magas státuszra tesz szert az egyén, és a csoporttagok tisztelettel fordulnak felé értük tett aktivitása okán, akkor az ő magas relatív pozícióját a csoporton kívüli egyének is felismerik, akik részéről tiszteletre tesz szert annak ellenére, hogy nem részesülhetnek (közvetlenül) tevékenységének előnyeiből. A kívülállók ezen hozzáállása azzal magyarázható, hogy így a csoporttagoktól szimpátiát szerezhetnek. Ez a gondolatmenet a társadalmi státusz tovagyűrűző hatását tükrözi.