Dr. Frank Tibor egyetemi oktatói pályáját 1971-ben kezdte az ELTE-n. 1997-től az Eötvös Loránd Tudományegyetem Amerikanisztika Tanszékének professzora, az Amerikanisztika PhD-program vezetője. 2013-ban az MTA levelező, majd 2019-től rendes tagja. Többek között a Magyar–Amerikai Fulbright Alapítvány kuratóriumának elnöke.

Tibor munkássága révén a tudást, a szakma tiszteletét, a korrekt és odafigyelő tanári magatartást, az igényes oktatói és az eredményes kutatói attitűdöt a hallgatók, tanítványok sokasága tapasztalhatta meg.

Személyesen a ’70-es évek második felében találkoztam először Tiborral. Ismeretségünk kezdettől fogva olyan közös elemeket tartalmazott, mint a szakszerűség és igényesség, a tudományos értékek tisztelete, a jelenségek sokoldalú elemzésének követelménye, a hitelesség, a minőség és a teljesítmény értékelése, elismerése.

Tibor 1948-ban született. Saját magáról ritkán és alig beszélt, de élete fontos találkozásairól tudósokkal és felmenői tehetségeiről (zene, orvostudomány), a tőlük kapott bátorításokról nagyon szívesen beszélt. Az MTA Könyvtár „Akadémikus arcképcsarnok” program keretében elhangzott előadásában, 2017 áprilisában így fogalmaz: „Szerencsés voltam a családommal és egyszersmind eléggé szerencsétlen is, mert édesapám meghalt, amikor nagyjából 14 hónapos voltam.” Édesanyja tartotta el a két testvért (Tibor volt a fiatalabb) és a két nagymamát is. A családi, baráti környezet nagy hatással volt Tiborra. Az Adler nagymama, akivel Tibor tizennyolc éves koráig együtt éltek, zongoraművészként, Bartók- és Dohnányi-tanítványkényt nemcsak a zenei műveltséget és többnyelvűséget tette vonzóvá, de a kíváncsiságot, a rákérdezést, az „utánanézést”, az igényességet is értékké tette. Az anyai nagypapa, Flesch Ármin gyermekorvos volt, aki széles körű praxisa és tudományos munkája mellett megtervezte és végigvitte az első gyermekkórház, a Madarász utcai Csecsemő- és Gyermekkórház létesítését 1929-ben. Később Tibor fontos kötelességének érezte e teljesítmény elismerését, 2002-ben Flesch-alapítványt létesített, és elérte, hogy a kórház előtti utat az építtetőről nevezzék el.

Gyűjtőkedve, mondhatni szenvedélye már tizenhárom éves korában kialakult. Először, egyik diáktársának hatására, „családi gyűjteményt” indított a családi „papírok” szisztematikus feldolgozásával. Egy évvel később hirdetést tett közzé a Magyar Nemzetben, amely arról értesíti az olvasót, hogy Apolló jeligével kéziratokat vásárol (így került hozzá például egy Einstein-levél). Később dedikált kötetek (például Gárdonyi, Móricz) gyűjtésébe kezdett.

Tibor történészi munkásságának méltatását az imént az Osztályelnök úrtól3 hallottuk. Számomra, a laikus számára különleges érzés volt felfedezni, ahogyan Tibor a történéseket kontextusba helyezi. Alaposan, tényszerűen és körültekintően megismerhetjük magát az „eseményt”, az előzményeket és a körülményeket, esetenként az utóhatásokat. Ez, az időben és térben biztosított „tágasság” lehetővé teszi az olvasó/hallgató számára, hogy megértsen, mérlegeljen és véleményt alkosson, még akkor is, amikor más körülmények (például más szerzők) a mitizálás felé próbálják terelni.

Szeretném kiemelni Tibor azon törekvését, amely a „másik”, a beszélgetőpartner gondolatainak, véleményének teljes megértésére törekszik. Ez a megközelítés és nyitottság már a partner számára is új összefüggések felfedezését teszi lehetővé. Ezen inspiráló élményt – biztos vagyok benne – valamennyien átélhettük társaságában. Ez a fajta szerzői empátia lehetőséget ad a – nem érzelem-, hanem – rációalapú olvasói befogadásra. Így Tibor munkái, a cikkek és kötetek erősítik az olvasót, a komplexitás felismerését, például egy másféle kulturális háttér jelentőségének megértését.

Ismeretségünk 2003-ban, közel húsz évvel ezelőtt megújult, kiegészült, amikor oktatási és tudományos rektorhelyettesként közös „hivatali” kötelezettségek is érintettek mindkettőnket. Megállapítottuk: azonos értékeket vallunk, nagyon hasonlóan értékeljük a körülöttünk zajló eseményeket is.

Azóta is többször, több helyen, közös vidéki séták és otthoni, budapesti vacsorák alkalmával találkoztunk négyesben, feleségével, Zsuzsával és feleségemmel, Gabival, sokszor nagyobb társaságban pedig a balatoni MTA-üdülőben vagy például a Momentán Színház előadásain.

Tibor szeretett tavasszal egy fa alatt, árnyékban üldögélni és beszélgetni. Tibor szerette a zenét, a jó társaságot, a jó vacsorákat, a jó borokat és mindezek összességét.

Különösen emlékezetes eseményt jelentett Tibor MTA székfoglaló előadása 2020 áprilisában. Címe: A polgári érintkezés modernizálódása a 19. században, remekül tükrözte Tibor sokoldalú érdeklődését és összefüggések felismerésére ösztönző képességét. Bemutatta a polgári, művészeti és politikai „szalonkultúra” kialakulását, jellegzetességeit, kultúrtörténeti jelentőségét, modernizálódását, beszélt további két kapcsolódó aspektusról is: a zongoráról és a névjegyekről. Felhasználhatta saját, gyerekkori zongoraélményeit és impresszív, nevezetes névjegygyűjteményét, amely tartalmaz szerény baráti hozzájárulást is.

Tibor hiteles, megbecsült ember volt. Jellemzésére néhány kulcsszó:

Köszönöm, hogy több mint ötven évig szolgáltad a tudás, a műveltség ügyét. Az egyetemen, az ELTE diákjaként és kollégaként, tanárként és kutatóként, vezetőként, nemzetközi és hazai szakmai szervezetek elnökeként, az Akadémián, tudományos konferenciákon és a tantermekben. Helytálltál, itthon Budapesten, külföldön a Kaliforniai Egyetemen, Bécsben, Berlinben és Londonban. Köszönöm, hogy mindezt a hazai és nemzetközi tudományosság javára, mindannyiunk érdekében tetted.

Büszkék lehetünk arra, hogy az Eötvös Loránd Tudományegyetemnek olyan polgárai és a Magyar Tudományos Akadémiának olyan tagjai vannak, amilyen Tibor, Te voltál. Akik példával és mintaadással tanítottak, akik ilyen szisztematikusan és eredményesen kutattak, és akik ilyen tapintattal segítettek másoknak ott, ahol és amikor kellett.