A területiség – másként territorialitás – fogalmának jelentős szakirodalma van. Történetileg és politikailag két fontosabb értelmezése létezik: a nemzetállamok területi elhatárolódása, illetve a határok közé zárt tér feletti politikai uralom léte, ami természetesen nem csak állami szinten valósulhat meg. A továbbiakban csak az állami területiséggel foglalkozom. A territorialitás két módon jelentkezik: a határok, illetve a belső terület feletti kontroll révén. Mivel az államok határaik mentén a legsérülékenyebbek, az ellenőrzés gyakran erőteljesebb az állam perifériáin, mint a belső területen. A territorialitás alapvetően statikus fogalom, mivel azt fejezi ki, hogy egy adott pillanatban milyen erős az állami kontroll a határok és/vagy a belső tér felett. Az egyes államok területisége eltérő mértékű, ami földrajzi, térbeli összehasonlítást tesz lehetővé. Másrészt, minden állam esetében időben is változhat az alkalmazott politikai ellenőrzés mértéke. Noha ez nem mérhető és nem számszerűsíthető, annyi mindenképp megállapítható, hogy egy adott korszakban erősödik vagy gyengül. Ha növekszik, akkor territorializálódásról beszélünk, míg a terület és a határok feletti kontroll csökkenését deterritorializálódásnak nevezzük. A globalizáció rendszerint deterritorializálódással, a deglobalizálódás pedig territorializálódással jár együtt. Ugyanakkor a területiség nem szűnik meg teljesen a globalizáció idején, csak gyengül, illetve átalakul: ezt reterritorializálódásnak nevezzük (Bencsik, 2021, 6–10., 15–23.).

A területiség időbeli változásait elsősorban a határok feletti kontroll vizsgálatával lehet feltárni. Az útlevél- és vízumpolitika, az útlevélrendészet, a határforgalom ellenőrzése, a zöldhatár őrzése, a határrend fenntartása, a vámszabályok kialakítása és ellenőrzése, a határrend megsértésével kapcsolatos büntetőjogi szabályok és eljárások, a határokon alkalmazott rendészeti eljárások és az ott gyakorolt legitim állami erőszak együttesen egy komplex rendszert alkotnak, amelyet határrezsimnek nevezünk. A határrezsim változása lényegében párhuzamba állítható a (de)territorializálódás folyamatával. Szigorodásának okai között említi a szakirodalom a kedvezőtlen nemzetközi környezetet, az új államok kialakulását, a határvidéken élő (és esetleg szeparatista törekvéseket mutató) nemzetiségek jelenlétét, továbbá a bürokrácia fokozódását (Chandler, 1998, 20–24.). A nemzetközi környezet hatása nyilvánvalóan a legdöntőbb: a triviális tényezők (például a háború) mellett a legfontosabb tényező az, hogy globalizálódó időszakról van-e szó vagy épp ellenkezőleg. Ez annyira meghatározó, hogy a globalizáció gyors előrehaladása idején még az új államok kialakulása sem okoz szigorúbb határrezsimet, míg deglobalizáció esetén emellett a határváltozások, sőt a rendszerváltások is ilyen hatást váltanak ki.

A magyar határrezsim változásai a 20. században alapvetően a nemzetközi trendeket követték. 1914 előtt a globalizáció akkori hulláma határozta meg a helyzetét. Ennek jele volt a szinte teljesen általános útlevélmentesség (csak a Balkán államai, Oroszország és az Oszmán Birodalom követeltek útlevelet), a kivándorlás szabadsága. A szabad mozgás joga olyan alapvető volt, hogy a legtöbb határon ellenőrzés nélkül lehetett átlépni. A magyar országhatárok túlnyomó része a Monarchia belső határa volt, ahol sokáig nem is állomásoztak határőrizeti szervek. A kivándorlás állami felügyelete ugyanakkor olyan tényező volt, amely már békeidőben kikényszerítette a határőrség felállítását és a Monarchián belüli határforgalom – szelektív, csak a kivándorlókra vonatkozó – ellenőrzését (Bencsik, 2020, 6–12.).

Az első világháború kezdetén megtiltották a kivándorlást, általános útlevél-, sőt vízumkényszert vezettek be, a hadműveleti területek felállításával pedig a front tágabb hátországában az országon belüli utazások is komoly korlátozás alá estek. Rendszeressé vált az utazók ellenőrzése, a kihágásokat fokozódó szigorral büntették. Ezen intézkedéseket világszerte és szinte egyszerre vezették be, részben persze a viszonosság elve miatt is (Torpey, 2000, 116–117.; Lloyd, 2003, 119–120.). Ugyanakkor mindenki meg volt győződve arról, hogy a háború után vissza lehet térni az 1914 előtti állapothoz. Erre azonban még Nyugat-Európában sem került sor. A 20. század őskatasztrófája, a Nagy Háború az ellenséges népek démonizálásával, a nacionalizmus felkorbácsolásával, a gazdasági kapcsolatok megszakadásával új korszakot nyitott. Kelet-Közép-Európában a fegyveres konfliktusok is később értek véget: a birodalmak összeomlását új, „nemzeti” államok megalakulása, forradalmak, rendszer- és határváltozások kísérték. Az új államok – különösen azok, amelyek túlnyerték magukat, nagy területeket szereztek, és jelentős számú nemzetiségi lakossal rendelkeztek – saját konszolidálásuk érdekében a határok zárva tartásában (és gazdasági autarkiában) voltak érdekeltek.

A két háború között Magyarország a hazai és a határon túli magyarság kapcsolattartása érdekében kezdetben nyitott határokat szeretett volna látni. E nemzeti érdekkel szemben viszont komoly érvek szóltak a határok zárva tartása mellett is (Bencsik, 2020, 12–25.). Egyrészt az elharapózott csempészet óriási károkat okozott a költségvetésnek, másrészt állandóan rettegtek attól, hogy az útlevél nélkül, tehát illegálisan átkelő személyek között jelentős számú kém lehet, végül pedig a kormány rájött, hogy útlevélrendészeti intézkedésekkel meg tudja akadályozni a „nemkívánatos elemek” beáramlását az országba. (Ez a címke elsősorban zsidó menekültekre vonatkozott.) Az útlevél- és vízumkényszer tehát fennmaradt, s amikor a harmincas években megindult a kötelező vízumok eltörlése, akkor erről épp a szomszédos államokkal nem sikerült megegyezni – Ausztria kivételével. A két világháború között jelentősen csökkent a határokat átlépő távolsági utazók száma. Ennek részben a kivándorlás visszaesése volt az oka. Bár az agrár-túlnépesedés miatt igény lett volna rá, a kelet-európai kivándorlókat súlyosan diszkriminálta az Egyesült Államok új bevándorlási kvótája, a világválság után pedig minden állam korlátozta a bevándorlást saját munkaerőpiacának védelme miatt. Ebben a helyzetben leginkább az úgynevezett kisebb határszéli forgalom nyújtott lehetőséget a határátlépésre. Ennek fenntartásáért is súlyos diplomáciai küzdelmet folytatott az ország, de a határ menti 10–15 kilométeres sáv lakói, elsősorban a kettősbirtokosok átkelési lehetősége 1948-ig fennmaradt.

A jóval kisebb területű országban a határőrizeti erők létszáma lényegesen felülmúlta a dualizmus kori állomány nagyságát. Ráadásul a határőrizetet militarizálták, részben azért, hogy a trianoni béke haderő-korlátozási rendelkezését kijátsszák. A magyar revíziótól tartó szomszéd államok, elsősorban a kisantant tagjai szintén jelentős élőerőt vonultattak fel határaik mentén. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy mindennapossá vált az erőszak a határok mentén. Gyakori volt a fegyverhasználat a csempészekkel szemben is, de a szomszédos államok határőrizeti szervei között is véres határincidensekre került sor. Mindez azt eredményezte, hogy a magyar határrezsim – amely korábban teljesen hasonló volt a nyugat-európai országokéhoz – „balkanizálódni” kezdett (Bencsik, 2022, 29–40., 136–139.).

Az 1930-as évek közepétől – mindenekelőtt az antiszemitizmus erősödése miatt – a magyar határrezsim újra szigorúbbá vált. Ismét megjelent a zsidók beutazásának korlátozása, miközben sokan a hazai zsidóság kivándorlását szorgalmazták. A második világháború idején a korábbi vízummentességek ismét megszűntek. Az országgyarapítások után a visszatért területekre való utazás átmenetileg korlátozás alá esett, és természetesen újra különleges szabályok vonatkoztak a hadműveleti területekre, ami 1942–1943 folyamán még az országtól távol eső keleti hadszíntérre vonatkozott. A szigor jele volt az is, hogy míg a magyar jog a tiltott határátlépést korábban meglehetősen enyhén (legfeljebb két havi elzárással) büntette, addig 1940-től már egyévi fogház is kiszabható volt. 1939-től az országból illegálisan távozók már magyar állampolgárságuktól is megfoszthatók voltak.

A második világháború utáni időszakban az európai, illetve az észak-atlanti integráció sajátos globalizációt eredményezett. Az egyes nemzetek közötti kapcsolatok élénkültek ugyan, de csak a kialakuló kétpólusú világ nyugati blokkján belül. A globális, tehát a világ egészére kiterjedő kapcsolatok inkább csökkentek, vagyis a hidegháború klasszikus szakaszában inkább a territorializálódás újabb hullámáról beszélhetünk. A keleti blokk – benne Magyarország – esetében különösen erőssé vált a területiség. Bár a magyar határrezsim fejlődése már a két világháború között eltért a nyugatitól, 1945-ben ennél drasztikusabb változások indultak el: a szovjet határrezsim átvétele vette kezdetét. Erről fontos tudni, hogy jelentős előzményei voltak már a cári Oroszországban is, ahol egy bezárkózó, az embereket röghöz kötő rezsim alakult ki, amely még az országon belüli szabad mozgást sem engedélyezte. Ennek módszere az ún. belső útlevél volt (Matthews, 1993, 1–8., 27–35.). Talán ez volt a szovjet határrezsim egyetlen eleme, amelyet a keleti blokk csatlós államai nem vettek át.

1945-ben Magyarország nem nyerte vissza szuverenitását. Nem meglepő, hogy a határrezsim felügyelete is szovjet kézbe került: a Szövetséges Ellenőrző Bizottság engedélye nélkül a magyar határokat legálisan egyik irányban sem lehetett átlépni 1947-ig. A gazdasági-pénzügyi helyzet is a nemzetközi utazások akadálya volt, de politikailag sem tartották kívánatosnak azokat. A határrezsim szovjetizálása 1948-ig tartott. A határon át történő mozgás, legyen szó személyek, áruk, információk áramlásáról, állambiztonsági kérdéssé vált. Ennek megfelelően a határrendőrséget és a Belügyminisztérium (BM) útlevélosztályát már 1948-ban, az addig a honvédelmi tárcához tartozó határőrséget pedig 1950-ben az Államvédelmi Hatósághoz (ÁVH) csatolták. Ebben az időszakban szinte csak a kishatárforgalom keretein belül lehetett átkelni a határon.

A fordulat évét követően az útlevélügyeket tehát az ÁVH intézte. Bevezették a kiutazási engedélyt (kiutazási vízum), vagyis az útlevél önmagában nem jogosított fel az ország elhagyására. Az engedélyeket az 1949-ben felállított Külföldi Kapcsolatok Bizottsága adta meg, amelyben a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságának tagjai foglaltak helyet. Minden kiutazásról ők döntöttek, s ezek száma minimálisra csökkent. A kivándorlást a továbbiakban néhány speciális eset (például: zsidók, idősebb személyek) kivételével megtiltották. A tiltott határátlépés immár a legsúlyosabb büntetőjogi kategóriába került, és öt év börtönnel is sújtható volt, míg a fegyveres erők tagjai számára egy titkos jogszabály a halálbüntetést is lehetővé tette. A kialakuló hidegháborús hisztéria miatt 1948-ban megkezdődött a kishatárforgalom felszámolása, ami birtokcserékkel együtt zajlott. Különösen éles feszültség alakult ki a déli határon, miután Josip Broz Tito Jugoszláviáját 1948-ban kiátkozták a keleti blokkból. 1950-ben a jugoszláv kémektől való félelem nyomán létrehozták a déli határövezetet, egy 15 kilométer mély zónát, amelynek területére korlátozták a belépést az ország többi részéről is, csakúgy, mint az ott lakók szabad mozgását. A határövezetből kitelepítették az ott élő, megbízhatatlannak tekintett személyeket (kulákok, délszláv nemzetiségűek stb.). Hasonló határövezet létesült 1952-ben az osztrák határon (Bencsik, 2019, 131–141., 225–232., 278–286.). 1949-ben megkezdődött a vasfüggöny kiépítése mindkét határ mentén: dupla szögesdrótkerítés, köztük aknamező, nyomsáv, figyelőtornyok létesültek. A határsértőkkel szemben tűzparancs volt hatályban, ezzel együtt megsokszorozták az ÁVH-határőrség élőerejét is. Mindennapossá vált az erőszak: különösen a déli határon fordultak elő véres határincidensek. Ugyanakkor a keleti blokkon belüli határokat is lezárták. A forgalom itt is minimális volt, de az átlépő utasokra órákig tartó ellenőrzés várt, s eközben szinte folyamatosan fegyvert fogtak rájuk az ávósok. Románia szovjet kérésre hivatkozva zárta le határát, azonban ennek valódi okai között az erdélyi magyarok elszigetelése is szerepelt.

Lassú változásra csak 1955 második felétől került sor. A blokkon belüli integráció reményében a szovjetek kezdeményezték a keleti határok átjárhatóságának növelését. Erre egyes csatlósok kevésbé voltak hajlandók, míg Magyarországon fokozatosan megindultak a reformok. 1956-ban – Ausztriát is beleértve – minden szomszédos országgal tervek születtek a kishatárforgalom újraindításáról, a déli határövezetet megszüntették, a vasfüggönyt pedig a jugoszláv és az osztrák határon is lebontották. A nyugati irányú utazások is jelentősen könnyebbé váltak. Sőt, a reformok „túlcsordulásáról” is lehet beszélni, hiszen a határrezsim liberalizálása mellett átfogó reformok követelésére került sor egy formálódó társadalmi mozgalom keretein belül. Mindez hozzájárult az 1956-os forradalom és szabadságharc kitöréséhez. Ennek vérbe fojtása után az egy ideig őrizetlenül maradt határon át mintegy kétszázezer menekült hagyta el az országot.

A kádári megtorlás korszakában a szabad mozgás lehetősége átmenetileg ismét megszűnt. A vasfüggönyt újra felépítették – de csak a nyugati határon –, a kiutazások száma csökkent, az ellenőrzés szigorodott. Jelentős tény viszont, hogy a határőrséget formailag elválasztották az állambiztonságtól, miközben katonai szervezete fennmaradt. 1949 óta egyébként a határrezsimmel kapcsolatos szabályokat ki sem hirdették, azok titkosak voltak. Ez a titkos normarendszer 1961-ig állt fenn, bár a legfontosabb szabályt – azt, hogy ki nem kaphat útlevelet és kiutazási engedélyt – csak 1970-ben hozták nyilvánosságra. Feltehetően 1955–1956 tapasztalatai miatt a határrezsim reformjait mindig többéves tervezés és óvatos kísérletezés előzte meg. Csak 1963-tól indult el a kiutazók számának gyors növekedése, ami – különösen a nyugati irányba tartók számának megugrása és a kapitalista „fellazítás” veszélye miatt – azonnal kiigazításra, szigorításra késztette a vezetést. Ugyanakkor a hatvanas években a keleti blokk államaival sikerült megállapodni a vízummentességről, a szomszédos államszocialista országokkal pedig a kishatárforgalomról is – jellemző módon Románia mindkét esetben az utolsók közé került. A határövezet mélységét csökkentették, főleg Jugoszlávia felé, amellyel sikerült rendezni a viszonyt. 1965-ben a déli határövezet meg is szűnt. Négy évvel később a nyugati határövezetet is felszámolták, helyette két kilométer mély határsávot hoztak létre. Ennek belső határán épült fel a harmadik generációs vasfüggöny első lépcsője. Az aknákat újra felszedték, a drótkerítésre pedig 1965 és 1971 között elektromos jelzőrendszert telepítettek, ami riasztotta a határőröket, ha valaki megpróbált átmászni a kerítésen, és a határig tartó további út során többnyire le is tartóztatták a menekülni vágyókat (Bencsik, 2019, 144–157., 174–178., 235–238., 262–264., 286–294.).

Széles körben elfogadott nézet, hogy a globalizáció újabb hullámát az 1973-as olajválság indította el. A két blokk közötti, illetve a harmadik világgal kialakított kapcsolatok ettől kezdve valóban jelentősen növekedni kezdtek. Politikailag, sőt gazdaságilag is ennek legjelentősebb eleme a Helsinkiben tartott Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet volt. Ennek aláírói – Kádár János is – vállalták az emberi jogok, köztük a szabad mozgás biztosítását is. Jellemző módon a gyorsan növekvő forgalom a keleti blokkon belül sem volt fenntartható: egyik államnak sem volt elég valutája a turisták számára – a nem konvertibilis keleti fizetőeszközökből sem. Másrészt, a magyar idegenforgalom szívesebben fogadta a gazdagabb és keményvalutát hozó nyugati vendégeket. A blokkok közötti gazdasági kapcsolatok állami szinten is erősödtek. Magyarország második legnagyobb kereskedelmi partnere az NSZK lett. Ezzel együtt, 1973-tól jelentősen nőtt az ország nyugati eladósodása. Az újabb hitelekre folyamatos igény volt, a nyugati blokk pedig – legalábbis informálisan – az emberi jogok tiszteletben tartását várta el cserébe.

A magyar határrezsim azonban nem ment át látványos liberalizálódáson a hetvenes években, inkább csak apró lépéseket lehet látni. Továbbra is megkülönböztették a keleti és a nyugati kiutazások engedélyezését, a beutazást viszont csak kivételes esetekben tiltották meg. 1972-től a „piros útlevél” bevezetésével látványosan elkülönült a két irány. Kelet felé 1979-től akár korlátlan számú kiutazást is engedélyeztek egyszerre, míg nyugatra a „kék útlevéllel” 1982-től évente egy utazást lehetett tenni. 1978-ban Magyarország vízummentességről állapodott meg Ausztriával, ami a következő évben lépett hatályba. Ezt az tette lehetővé, hogy Ausztria jelentős tőkét ruházott be a magyar turisztikai infrastruktúrába – a budapesti szállodaépítések finanszírozása mellett a határállomásokat is osztrák hitelekből modernizálták (Graf, 2018, 144–145.). A külföldre utazás szabályai végleg nyilvánossá váltak, továbbá egyre kevesebb kiutazási kérelmet tagadtak meg, a határátlépés körülményei pedig kulturáltabbá váltak. Ekkoriban már többnyire nem is a magyar, hanem a keletnémet, majd a nyolcvanas években a közel-keleti és a román állampolgárok tiltott határátlépési kísérletei okoztak nehézségeket. Módszereik igen változatosak voltak: a zöldhatáron való átjutás mellett útlevél-hamisítással, járművekben való elrejtőzéssel, továbbá nyugatnémet „embercsempészek” segítsége révén is próbálkoztak. A magyar állampolgárok könnyebben jutottak ki legálisan is nyugatra, ahonnan egy részük nem tért vissza. A „hazatérés megtagadása” a tiltott határátlépéssel megegyezően büntetendő – 1961-ben fél évtől öt évig terjedő, 1978-tól alapesetben háromévi szabadságvesztéssel sújtható – bűncselekmény volt, de szankcionálni nehezen lehetett. Az ötvenes években még a közeli rokonokon torolták meg, de később már csak a disszidens hátramaradt vagyonát kobozták el (Bencsik, 2019, 336–340.).

1987-ben ismét felmerült a kishatárforgalom bevezetése Ausztria felé, amit Bécs évtizedek óta szorgalmazott. A magyar fél azonban egy bátor lépéssel a határszéli lakosság helyett mindenkit feljogosított a nyugati utazásokra, ráadásul nemcsak Ausztria, hanem a világ egész területére. A világútlevél 1988-ban jelent meg, s ettől kezdve a kiutazást politikai, állambiztonsági okokból nem korlátozták. Eltörölték tehát a kiutazási engedélyt, viszont nyugati viszonylatban a pénzügyi korlátok fennmaradtak: a szűkös valutakeret igénybevétele után újabb kilépést nem engedélyeztek, azonban akinek volt saját valutája, az megkerülhette ezt. 1988-ban az Ausztriába utazó magyarok száma az előző évinek a hatszorosára ugrott. A bevásárlóturizmus dollármilliókat szivattyúzott ki az országból, a kapitalista fogyasztói társadalom és a globalizáció győzelmet aratott a létező szocializmus és a territorialitás felett. A keleti blokk évtizedeken át sulykolt felsőbbrendűségének mítosza végleg szertefoszlott. A határrezsim liberalizálása 1956 után másodszor is jelentősen hozzájárult a politikai rendszer megrendüléséhez. A rendszerváltás részeként 1989 őszén az országgyűlés – 1903, illetve 1909 óta először – két önálló törvényben rendezte a külföldre utazás és a kivándorlás kérdését, kimondva, hogy mindkettő alapvető joga a magyar állampolgároknak; a tiltott határátlépést pedig pénzbüntetéssel sújtható szabálysértéssé fokozta le, kivéve, ha fegyveresen követik el. A határőrség katonai szervezetét hamarosan rendészetivé alakították vissza. A vasfüggönyt már az év első felében lebontották, ami a Német Demokratikus Köztársaságból menekültek egész tömegét indította Magyarországra, s mikor a kormány Ausztriába való kiengedésükről döntött, a keletnémet diktatúra is heteken belül kártyavárként omlott össze (Salter, 2003, 124–126.; Oplatka, 2008). A keleti, saját állampolgárainak jogait sárba tipró határrezsimek az egész térségben megszűntek, Kelet-Közép-Európa visszatért a nyugati rendszerbe.