Ernster László a zsidóellenes törvények miatt nem tanulhatott Magyarországon. Életét a magyar holokauszt idején Raoul Wallenberg mentette meg. Svédországban lett kémikus, majd biokémikus, a Stockholmi Egyetem intézetvezető professzora, és hosszú időn keresztül a Nobel-díj szervezet befolyásos tagja. Kiemelkedő kutatási eredményeket ért el a bioenergetikában. Vezető tisztségeket töltött be nemzetközi tudományos szervezetekben. Az MTA tiszteleti tagja volt. Negyedszázada halt meg.

 

 

Anti-Jewish legislation prevented Lars Ernster from studying in Hungary. His life was saved by Raoul Wallenberg during the Hungarian Holocaust. He became a chemist in Sweden, then a biochemist, Professor of Biochemistry at Stockholm University, and an influential member of the Nobel Prize institution. He made important discoveries in bioenergetics. He held leading positions in international scientific organizations. He was an honorary member of the Hungarian Academy of Sciences. He died a quarter century ago.

 

 

 

 

 

 

Ernster László (1920–1998) Budapesten született. Orvos apja negyven­nyolc éves korában meghalt ‒ Ernster akkor tizenhat éves volt, és korrepetálással segítette megélhetésüket. 1938-ban érettségizett, de mivel zsidó volt, egyetemre nem vették fel. A hírhedt numerus clausus törvény akkor már gyakorlatilag numerus nullus lett, különösen az orvosi karokon, és Ernster orvos szeretett volna lenni. Párizsba ment, beiratkozott a Sorbonne-ra, és esténként egy cég óráit árusította ajtóról ajtóra járva. Amikor 1939-ben kitört a háború, a franciák nem engedték, hogy ott maradjon. A párizsi magyar konzul segítette új útlevél kiállításával, amelyen a vallását nem tüntették fel; Olaszországon keresztül jutott haza.

 

 

Ernster 1939 őszétől 1941-ig laboratóriumi asszisztensként dolgozott Budapesten a Zsidókórházban, majd munkaszolgálatos volt, és utána újra a kórházban dolgozott 1943-ig. Másodmagával egy laboratóriumi orvos mellé osztották be, aki mindenre megtanította őket a laboratórium gyakorlatában. Amikor az orvost elvitték munkaszolgálatra, Ernsterre és társára hárult minden feladat. 1944-ben a nyilasok mindenkit ‒ a betegeket és a személyzetet egyaránt ‒ megöltek a kórházban. Addigra azonban Ernster már nem dolgozott ott.

 

 

Feleségét, Editet, aki hegedűművésznek készült, 1941-ben ismerte meg, de csak Magyarország német megszállása után, 1944 májusában házasodtak össze. 1944 júniusában Ernster apósának, Wohl Hugónak és az egész családnak a svéd követség svéd útlevelet adott, és a svéd képviseleten helyezték el őket. Wohl Hugó az Orion rádióvállalat ügyvezető igazgatója volt, és a cég jó üzleti kapcsolatokat ápolt Svédországgal. Júliusban megérkezett Raoul Wallenberg Budapestre, és elindította a zsidó életek megmentését célzó humanitárius misszióját. Amikor egy alkalommal Ernster kiment a követségről, és a nyilasok kezére került, Wallenberg személyes fellépése mentette meg a haláltól.

 

 

Egyetemi hallgatóként azonnal bekapcsolódott a tudományos kutatásokba. Még kezdő egyetemista volt, amikor lehetővé tették számára, hogy mentorával együtt elmenjen az Első Nemzetközi Biokémiai Kongresszusra, melyet Cambridge-ben rendeztek 1949-ben. 1952-ben részt vett a Második Nemzetközi Biokémiai Kongresszuson. 1953-ban fejezte be egyetemi tanulmányait mesterdiplomával, és 1954-ben már elég publikációja volt ahhoz, hogy megszerezze a következő tudományos fokozatot, majd 1956-ban megkapta a doktori diplomáját. A következő hat évben már docens volt a Wenner-Gren Intézetben, ideális munkakörülmények között. Korábbi témavezetőjével, Olof Lindberggel közösen nyertek kutatási támogatást, és amikor Lindberget kinevezték a Wenner-Gren Intézet igazgatójának, Ernstert bízta meg az élettani kémia osztály vezetésével.1

 

Ernster tovább pályázott és közben további diplomákat szerzett először biokémiából, majd analitikai kémiából is. Kinevezést kapott a Királyi Technológiai Intézetbe, majd 1967-ben a Stockholmi Egyetem biokémia professzorának és a biokémia tanszék vezetőjének nevezték ki. Ezt az állást töltötte be 1986-ig, amikor emeritus professzorként nyugdíjba ment, de élete végéig dolgozott ezen a munkahelyen.

 

 

Ernster már a professzori kinevezését megelőzően bekapcsolódott a nemzetközi tudományos életbe, és tekintélyes tisztségekre választották meg különböző nemzetközi szervezetekben. 1963-ban Jacques Monod kezdeményezésére az UNESCO keretében megalapították a Nemzetközi Sejtkutató Szervezetet (ICRO). Nemzetközi, haladó szintű képzéseket szerveztek sejtbiológiát tanuló diákok számára. Ernster sokáig volt az ICRO elnöke, és amikor lemondott, élethosszig tartó tiszteletbeli elnökké választották meg. 1982 és 1988 között Ernster volt a nagy ernyőszervezet, a Nemzetközi Tudományos Tanács (ICSU) főtitkára. Ez napi szintű elkötelezettséget jelentett, bár nem volt teljes munkaidős állás. A szervezet központja Párizsban van, és hat évig tartó hivatali ideje alatt legalább ötven alkalommal utazott Párizsba. Munkáját ösztönzőnek találta, és olyan területekkel ismerkedett meg, amelyekről korábban nem tudott. 1984-ben a Nemzetközi Élettudományi Intézet felkérte, hogy legyen az intézmény európai részlegének elnöke. Az intézmény fő feladata az ipar és az akadémiai tudomány közötti együttműködés elősegítése volt. A tisztséget 1986-tól 1994-ig töltötte be. Lemondását azzal indokolta, hogy nyolc évnél tovább nem szabad egyetlen pozíciót sem betölteni.

 

 

Sokáig tagja volt a Kémiai Nobel-díj Bizottságnak, és szerepe volt abban, hogy most már hosszú ideje egyre több biokémiai felfedezést részesítenek Nobel-díjban mind a kémiai, mind az orvosi díjak között. A bizottságban való tagságát elsősorban azért értékelte, mert kénytelen volt addig tőle távolabb lévő kutatási területeket is megismerni. Arra nem törekedhetett, hogy más területek szakértőjévé váljon, de arra igen, hogy megértse, értékelje és tisztelje a kollégái véleményét.

 

 

Ernster Lászlóval és feleségével Oláh György ismertetett meg bennünket 1996-ban Los Angelesben. A következő két évben többször találkoztunk Budapesten és Stockholmban. Hosszú beszélgetést is felvettem vele (Hargittai, 2002). Szoros baráti kapcsolatunknak súlyos, gyors lefolyású betegségét követő, 1998-ban bekövetkezett halála vetett véget. Annyira közel éreztem magamhoz, hogy elutaztam stockholmi temetésére, ahol a sok ismert tudós jelenléte is érzékeltette kiemelkedő helyét a nemzetközi tudományos életben.

 

Köszönöm Venetiáner Pál értékes megjegyzéseit.