Az elméleti modellezés mellett a közgazdászok számára az 1929–33-as válság sokáig fontos kutatási terep maradt, mert erről a válságról már adatok, információk viszonylag széles köre állt rendelkezésre. A pénzügyi közvetítés működési zavarainak gazdasági szerepét már a válság után is felvetette néhány közgazdász. A defláció-adósságspirálról szóló elemzésében Irving Fisher például megmutatta, hogy a válság alatti árcsökkenés nehezíti a túladósodott hiteladósok helyzetét, ezáltal ellehetetleníti a bankokat, és ez visszaesést erősítő ciklust generál (Fisher, 1933; Király, 1995). Az elmélettörténetben nem szokatlan módon Fisher cikke feledésbe merült, majd évtizedekkel később egy gazdaságtörténeti műben, Charles Kindleberger (1978) pénzügyi válságokat tárgyaló, ma már sokadik kiadását megélő könyvében, illetve Hyman P. Minsky (1986) pénzügyi ciklusokat modellező művében került újra ez a téma az érdeklődés középpontjába.

Bernanke (1983) Nobel-díjjal jutalmazott tanulmánya is az akkori folyamatokat elemezte. „Ma már nem különösebben figyelemre méltó állítás az, hogy ha egy ország bankjainak több mint az egyharmada csődbe megy, az zavart okoz a hitelezésben és súlyos károkhoz vezet a gazdaságban. A kérdéssel foglalkozó első tanulmányomat annak idején kétkedéssel és fenntartással fogadták a konferenciákon és a szemináriumokon.” (Bernanke, 2017, 51.) De voltak, akik a tanulmány jelentőségét már megjelenésekor felismerték. Bernanke egy későbbi szerzőtársa (Bernanke és Gertler, 1995), a pénzügyi közvetítés gazdasági szerepének egy másik nagy hatású kutatója, Mark Gertler 1988-ban így méltatta az írást: „Bernanke a világválságot elemző nagy hatású cikkében a monetáris (pénzmennyiség), illetve a finanszírozási tényezők egymáshoz viszonyított szerepének fontosságát vizsgálta. Legfőbb következtetése szerint a pénzügyi rendszer összeomlása fontos tényezője volt a válság elmélyülésének és tartósságának, amit a monetáris tényezők önmagukban, kvantitatív módon nem kielégítően tudtak magyarázni. A tanulmány a hitelpiacok 1929–33-as összeomlásának hiteles történetét mutatta be. Részletesen elemezte mind a bankválságokat – abban az időben a bankok közel fele csődbe ment, de a túlélők többsége is nagy veszteségeket volt kénytelen elkönyvelni… Bernanke megmutatta, hogy a bankrendszer összeomlása a reálszférára azon keresztül hatott, hogy egyes szektorok egyszerűen nem jutottak megfelelő finanszírozáshoz.” (Gertler, 1988, 567.) Azaz Bernanke felismerte, hogy önmagában a pénzkínálat Fed általi elhibázott csökkentése (melyre egy másik Nobel-díjas, Milton Friedman mutatott rá) valóban okozhatott egy egyszeri visszaesést, de nem indokolta az output és a reáljövedelem válság alatti tartós csökkenését. Bernanke magyarázatában fontos szerep jutott a bankok és a hitelfelvevők között fennálló aszimmetrikus információs helyzetnek is. Válság idején az információszerzés (delegált megfigyelés) növekvő költségei miatt a pénzügyi közvetítés reálköltségei oly mértékben nőnek, hogy bekövetkezhet a hitelösszeomlásnak (credit crunch) nevezett jelenség, és a hitelhiányos kibontakozás elhúzódóvá teszi a válságot.

Ben Bernanke későbbi tanulmányai felhívták a figyelmet arra is, hogyan működik a gazdasági ciklusok során az úgynevezett „pénzügyi akcelerátor”: azaz, hogyan tudja a bankrendszer felerősíteni egy kis méretű reál vagy monetáris sokk hatásait a gazdasági ciklus felszálló és leszálló ágában egyaránt. A hitelezés nem egyszerű „fátyol” a gazdaságon, ami súrlódásmentesen alkalmazkodik a gazdasági szereplők döntéseihez, hanem a bank saját magatartási szabállyal rendelkező szereplő, amely a hitelcsatornán (credit channel) keresztül fejti ki önálló hatását. A pénzügyi közvetítőrendszer megrendülésével, a hiteláramlás lelassulásával a gazdaság előbb-utóbb recesszióba kerül. Bernanke és szerzőtársai kutatási eredményeik prezentálása során egyaránt felvonultattak gazdaságtörténeti tényeket, konstruáltak egy új, a hitelcsatorna szerepét igazoló analitikus modellt, és állításaikat empirikusan is igazolták.

 

A bizottság mostani döntése azért is fontos, mert a 2007–2010-es válság rég nem látott módon ingatta meg a közgazdaság-tudomány tekintélyét, és a válságkezelést támogató tudományos háttér ezt csak részlegesen tudta helyreállítani. Pedig a pénzügyi közvetítés, a bankpánikok vagy a hitelezés szerepéről jóval többet tudunk – nem kis részben a díjazottak munkájának is köszönhetően –, mint ötven évvel ezelőtt. Az elmúlt bő tíz évben a nemzetközi szabályozási gyakorlat fejlődése nagy szerepet játszott abban, hogy a Covid-válság majd az ukrán háború nem egy pénzügyi válsággal köszönt be a gazdaság életébe. A tudomány gondolkodásmódjának változásait a válságot követően már a tankönyvek átalakulása is jelezte, Gregory Mankiw klasszikus makroökonómia tankönyve például 2010-ben Makroökonómia és a pénzügyi rendszer címen jelent meg, ahol külön fejezet elemzi a pénzügyi közvetítők hatását a makrogazdaságra.

A három díjazott közül Ben Bernankénak megadatott, hogy a „puding próbája az evés” bölcs mondást beteljesítse, azaz, hogy kutatási tapasztalatait a való életben is kipróbálja a 2007–2010-es válság idején a Fed elnökeként (László–Rátfai, 2008). Ma már kijelenthetjük, hogy a kezdeti bizonytalanságot követően az amerikai gazdaságirányítás és a Fed nemcsak a likviditási válságot kezelte hatékonyan, elegendő likviditást biztosítva a pénzügyi közvetítőrendszernek a működéshez, hanem az addig ki nem próbált, úgynevezett nemkonvencionális eszközökkel megakadályozták a hitelösszeomlás kialakulását, és az amerikai gazdaság az elsők között lábalt ki a pénzügyi válságot követő recesszióból (Bernanke, 2017).

Bernanke gyakran ismételgetett mondása, „ha leáll a pénzügyi közvetítő rendszer, ha leállnak a bankok, akkor leáll a gazdaság, akkor jön a válság”, mára már klasszikus tankönyvi tétel. Ennek a tételnek a következményeit legutóbb Magyarországon a gazdasági válság második hulláma, az úgynevezett eurózóna-válság időszakában tapasztalhattuk, amikor a romló nemzetközi körülmények, a kormány bankokat terhelő extrém különadói és egyéb, a működésüket megnehezítő intézkedései miatt a vártnál lassabban sikerült a kilábalás (Király, 2017).

„Vigyázz a pénzintézeteidre!” – így foglalhatjuk össze az új díjazottak legfontosabb gazdaságpolitikai üzenetét.