A nagy változásokat azért nem vesszük észre, mert túl nagyok a felfogásunkhoz képest. Belülről éljük át őket, együtt változunk velük. A Föld forgását sem észleljük. Továbbá azért sem vesszük észre őket, mert túlságosan kicsinyek, lassúak. A földfelszín felmelegedésének mértéke évről évre alig mérhető. A termőtalaj pusztulása vagy kiszáradása, az élő vizek elszennyeződése évtizedekig eltart, és mire végbemegy, kihal a nemzedék, amelynek életébe változást hozott, utódaik pedig már a megváltozott körülmények közé születnek, és azt tartják természetesnek. A földtörténeti léptékű változások nem köthetők nevezetes dátumokhoz, jeles eseményekhez. Nincs pillanatnyi aktualitásuk, tehát nem számíthatnak közfigyelemre, különösen nem a napi szenzációkra vadászó elektronikus tömegmédia korában. A csernobili vagy fukusimai „baleset” szenzációja csupán emlékeztet arra a kezelhetetlen és mérhetetlen kockázatra, amelyet a kiégett radioaktív fűtőelemek, nukleáris kísérletek, a tenger mélyén békésen rozsdásodó kiszuperált atom-tengeralattjárók jelentenek – nem valamikor a távoli jövőben, hanem már jó ideje.

Amikor megszülettem – idestova hetvennégy esztendeje – két és fél milliárd ember élt a Földön. Ma több mint hét és fél milliárdan vagyunk. Akkoriban, a huszadik század közepén, az embercsoportok és világnézetek élet-halál harca legalább abban a vigasztaló tudatban zajlott, hogy bármit is művelünk egymással mi, emberek, az csak morális értelemben jóvátehetetlen, de nem visszafordíthatatlan, mert a bolygó erőforrásai kimeríthetetlenek lévén, egyedül a mi találékonyságunkon múlik, hogyan gazdálkodunk velük, s így cselekedeteink kárhozatos következményeit egy bölcsebb nemzedék még jóra fordíthatja egyszer. Két világháború borzalmai után a túlélők még mindig okkal remélték, hogy ha a nemzetek nem egymást igyekeznek leigázni és kifosztani, hanem a természet kincseinek kiaknázásában versengenek, békésebb, boldogabb világot tudnak majd teremteni maguknak. A technológia szédületes fejlődése táplálta ezt a reményt, és az életformák gazdag sokféleségének eltűnése, ha észlelték is, még sokáig elfogadható árnak tűnt a természet ellenében viselt totális háború zsákmányán osztozkodó milliók szemében. Akik pedig kimaradtak az osztozkodásból, akiknek addigi életformája, megélhetése, egészsége, ép környezete a diadalmas haladás útjába került, és hirtelen semmivé lett, azok még állhatatosabban követelték maguknak a jogot, hogy áldozatból tettesekké válhassanak maguk is (valljuk be, más választásuk nem is igen maradt).

Így történhetett, hogy az emberiség még akkor sem próbált letérni az előre látható pusztulás felé vezető útról, amikor annak járhatatlanságáról már nemcsak tudományos előrejelzések tudósították. Mindennapos tapasztalatunk része lett a klímaváltozás, talajpusztulás, ivóvízhiány, az újfajta járványok, újfajta háborúk (a maradék erőforrásokért) és az új népvándorlás: a túlnépesedés, az elsivatagosodás és az elharapózó erőszak áldozatainak tömeges megjelenése a gazdagabb földrészeken. Fajunk létszáma egyetlen nemzedék életideje alatt megháromszorozódott, a vegetáció pedig hirtelen eltűnt bolygónk felszínének nagyobb részéről: a vadon helyét állandó emberi beavatkozás nélkül fenntarthatatlan mezőgazdasági monokultúrák foglalták el. Ma már a szárazföldi gerinces élőlények összes testtömegének 95%-át az ember és az ő haszonállatai adják: ez azt jelenti, hogy lényegében lezajlott a hatodik nagy fajkihalás bolygónk életében. Ez a mostani annyiban különbözik elődeitől, hogy egyetlen özönfaj, a homo sapiens hirtelen túlszaporodásának a következményeként példátlan gyorsasággal megy végbe, földtörténeti léptékkel mérve egyetlen szempillantás alatt. Úgy is mondhatnánk, hogy a történelem ideje most találkozott az evolúció idejével. Páratlan esemény ez fajunk történetében, azonban nem biztos, hogy túlélhető.

Az utolsó pillanatig hitegettük magunkat. Termelésnek neveztük természeti és kulturális örökségünk elfogyasztását, azaz tömeges átalakítását hulladékká, jólétnek az örömtelen, kényszeres pazarlást, észszerű gazdálkodásnak a profit utáni hajszát, haladásnak az ember egyre növekvő kiszolgáltatottságát a technológiai rendszereknek és logisztikai szempontoknak. Mivel gyermekeinket nemzedékeken át ebben a szellemben neveltük, ők már elképzelni se tudják, hogy élhetnének másképpen is. Nem változtattunk öngyilkos szokásainkon, mert attól tartottunk, minden összeomlik, ha változtatunk; inkább alávetettük magunkat az ipari rendszer logikájának, és még több termeléssel, még tömegesebb hatású, durvább technológiák bevetésével, szigorúbb ellenőrzéssel, egyre erőszakosabb módszerekkel próbáltuk elérni, hogy minden így maradjon, ahogyan most van, bár sejtettük, hogy nem maradhat így. Az emberiség túlélése szempontjából pótolhatatlan éveket fecséreltünk el ezzel.

Mindez úgy hangzik, mint az utókornak szánt magyarázkodás. Mintha hinnék benne, hogy lesz még utókor, amely a magyarázatainkra kíváncsi. Azonban, őszintén szólva, nem nagyon bízom ebben. Évente a rendelkezésünkre álló természeti források és nyelők kapacitásának mintegy a másfélszeresét használjuk el: honnan vesszük a maradékot? Utódainktól, az ő jövőjüket éljük el, mindent megteszünk azért, hogy ne élhessenek emberhez méltó életet. Ezért egyre valószínűtlenebb, hogy rendelkezni fognak a hosszabb lineáris szövegek tanulmányozásához kellő türelemmel, tudással, szabadidővel, szabadsággal és egyéb luxusjavakkal. Ha mégis, akkor a nyugati civilizáció végnapjaiból származó dokumentumokat legfeljebb bűnjelként veszik majd figyelembe.

Ez az írás tehát a ma élőkhöz szól, és a társadalmi együttélés rendjének elkerülhetetlen, máris végzetesen megkésett átalakulásával kapcsolatos elgondolásokat tartalmaz. Abból indul ki, hogy a világunkat fenyegető ökológiai válság elhárítása vagy enyhítése nem lehetséges a politikai filozófia bevett alapelveire támaszkodva. Már csak azért sem, mert maga a válság nem „ökológiai” – a földi ökoszisztéma összeomlása nem oka, hanem következménye a modern nyugati civilizáció válságának. Jelzi csupán azoknak az előfeltevéseknek a tarthatatlanságát, melyek jegyében az igaz ismeretről és a jó életről fogalmat alkottunk magunknak egy hosszú korszakon keresztül. A világ mostani rendje nem azért fenntarthatatlan, mert a természet eltartó képességének korlátaiba ütközik, hanem azért ütközik természeti korlátokba, mert fenntarthatatlan: ellentmondásai az adott rendszer logikáján belül feloldhatatlanok, más szóval, a civilizációnk túlélését és megújítását szolgáló javaslatoknak szükségképpen a rendszeren kívülről kell érkezniük (és ez meg is határozza fogadtatásukat).

De van-e még „kívül”? Nem azt jelenti-e a globalizáció sikere, hogy egyetlen civilizáció mintái terjedtek el az egész földkerekségen, magukba olvasztva vagy elpusztítva minden más mintázatot. A radikális iszlám vagy Mao Ce-tung kommunistából kapitalistává vedlett örököseinek képében ugyanaz a nyugati eredetű, totalitárius technokrata mentalitás néz vissza ránk, amelyet a modern ipari állam kényszerített rá alattvalóira és ellenfeleire.

Nem árt tudni ezért, hogy a birodalomépítés törekvése és a kulturális mintázatok ezzel járó egységesülése nem csak a mi korunkat jellemzi. Így végezte eddig minden magát túlélt civilizáció, maradék energiáit birodalomépítésre fecsérelve, látszólag ereje teljében. Az antikvitás végnapjait az akkor ismert világot leigázó Római Birodalom terjeszkedése készíti elő. A hűbéri rendszerét az abszolút monarchiák kiépülése és a gyarmatbirodalmaké. Nem osztályharc, nem idegen hatalmak támadása, nem is véres forradalmak söprik el őket! Saját súlyuk alatt roppannak össze, belső ellentmondásaik válnak elviselhetetlenné.

S miközben a környezetüket fölzabáló, pusztulásra ítélt dinoszauruszok még javában vívják egymással gyilkos csatáikat, lábaik alatt rémült kis lények kísérleteznek a túléléssel, az úgynevezett emlősök. Ők öröklik a Földet. Megfigyelhető, hogy az új kulturális minták, amelyek történelmi léptékű változások kiindulópontjául szolgálnak, hasonlóképpen születnek, rendszerint kicsiny, a puszta fennmaradásért küzdő helyi közösségek kezdeményezéseiből. Távoli provinciákban, kolostorok falai között őrzik s művelik őket; vagy, mint az újkor hajnalán, a fennálló rendszer zárványaként működő városi közösségek küzdelmes hétköznapjaiból emelkednek ki, fokozatosan és kezdetben szinte észrevétlenül.