A vulkanizmus már önmagában komoly médialefedettségre tarthat számot, különösen ott, ahol a vulkánok időnként komolyabb aktivitást mutatnak, folyamatosan tartva fenn a médiaérdeklődést (Harris–Villeneuve, 2018). A vulkanizmus továbbá képes a hagyományos kutatói imázst erősen idealizált állapotban és „kalandszerűen” mutatni be a társadalom minden rétegében. Ez a hatás különösen erős olyan térségekben, mint Magyarország vagy a tágabb Kárpát-medence, ahol nincs aktív vulkanizmus, így annak kutatása kuriózumszámba megy a nagyközönség szemszögéből.

 

 

Esettanulmányunk alapján nyomon követve az események láncolatát, a tudományos kutatás elvégzése, az eredmények szaklapokba való közlése, azok utólagos reklámozása és ezek következményeképpen a további kutatások kezdeményezésének a sorrendjében világossá válik egy öngerjesztő pozitív visszacsatolási rendszer működése, függetlenül attól, hogy az valamilyen tudatosan felépített stratégia vagy spontánul kialakuló folyamat eredménye-e. A tudományos kutatást és az eredmények média általi népszerűsítését magában foglaló pozitív visszacsatolásos folyamat a következő séma szerint működik: tudományos kutatás → közlés → népszerűsítés (helyi és regionális szinten, túlzásokkal, ferdítésekkel) → újabb kutatás (ezúttal a „szenzációs” médiavisszhangra is alapozva a kutatás „szükséges” finanszírozását) → közlés (ezúttal már a „szenzációs” elemek kiemelésével, például a közlemény címében) → fokozottabb, nemzetközi és globális médiavisszhang (további, még fokozottabb túlzásokkal és ferdítésekkel) → további kutatás finanszírozása, szükségességének igazolása → újabb kutatás. Utóbbi mozzanatot kiemelve, ennek az öngerjesztő rendszernek nemcsak tudomány-népszerűsítő (önmagában véve etikus) és a kutató(csoport) önreklámozását és önigazolását szolgáló (etikátlan) funkciói vannak, hanem véleményünk szerint nem véletlenül, komoly tudományfinanszírozási vonzatai is.

 

A szenzációs, „breaking news” típusú híreket terjesztő, a közönség figyelmét felkelteni és fenntartani képes „újságírók” nyelvezete és stílusa alkalmazkodni igyekszik az átlagemberekéhez, ellentétben a „klasszikus” tudomány-népszerűsítés tárgyilagosabb és magasabb értelmiségi szintű, de korántsem unalmas stílusával, amelynek komoly társadalmi szerepe volt/van. A pillanatnyi, idegeket borzoló (thrilling) és a tömegkommunikációhoz immár hozzászokott közönség izgalomigényét kielégítő „szenzációs” hírek a tudomány világából gyakorlatilag degradálják, vagy éppen megszüntetik a felelős tudomány-népszerűsítés hivatását és jótékony társadalmi befolyásoló képességét, népművelő szerepét, hogy egy „elavult” kifejezéssel éljünk. A tudományos ismeretek influenszereket megelőző (vagy azoktól független) felelős terjesztése maradandó tudást – és egyúttal intellektuális élményt is – nyújt az embereknek. Ezzel szemben a manapság dívó felelőtlen tudományos „médiadömping” csak röpke „szellemi” izgalmat nyújt a „fogyasztóknak”, amelyet a továbbiakban hasonló módon kell újra felkelteni, fenntartani, és ha lehet, még fokozni is. Esettanulmányunk jó példája ennek a hatásaiban káros, öngerjesztő folyamatnak.

 

 

Cikkünkben megpróbáltunk reális képet festeni arról a drámai gyorsasággal átalakuló médiavilágról, amelyben egyszerre kellene megtalálni a módot a tudományos információ minél pontosabb eljuttatására a társadalom minél szélesebb köréhez, és egy általános tudós viselkedési mechanizmust, amely természetesen képes reagálni a tudomány-népszerűsítés vadhajtásaira. A kutatói elvárásalapú tudományfinanszírozás és a digitális jelenlét egyszerűsége miatt, illetve a kutatói karrier értékelésének kimenetalapú értékrendszere által felerősödött nyomás hatására egy új kutatói személyiség van kialakulóban, amely leginkább a más közösségi médiarendszereken belül kialakuló influenszer karakterhez hasonlítható. A felgyorsult információáramlásban és annak kényszerében erős minőségerózió tapasztalható, gyakorlatilag minden tudományterületen belül és a világ minden részén. Ez a folyamat szinte magától jelzi, hogy a tudomány-népszerűsítés immunrendszerét erősíteni kell. Ugyan idejétmúlt lenne bárminemű kontrollrendszer kiépítése – bár elgondolkodtató egy ilyen rendszer megtervezése –, a kutatói viselkedésnormák, a média résztvevőivel szembeni elvárásrendszer megfogalmazása és egy új tudomány-népszerűsítési filozófia megteremtése mindenképp szükséges. Magyarországon az MTA és annak X. Osztálya éppen e probléma megvitatását és egy ajánlást is indítványozhatna annak érdekében, hogy a tudomány-népszerűsítés etikai normáit ki lehessen alakítani. Érdemes megemlíteni, hogy az MTA Tudományetikai Kódexében semmiféle utalás – útmutató vagy etikai követelmény – nem szerepel a kutatók médiaszereplésével kapcsolatban. Ezért, esettanulmányunk kapcsán, véleményünk szerint joggal vetődik fel a kérdés, hogy nem volna-e helytálló és időszerű az MTA Tudományetikai Kódexét kiegészíteni (általában) a kutatók, és (különösképpen) az MTA tagjai médiaszereplésével kapcsolatos etikai normákkal.

 

 

 

 

A romániai Csomád vulkánnal kapcsolatos médiamegnyilvánulások részleges jegyzéke 2015-től kezdődően (a „szenzációs” címrészek kiemelve)