E megállapításokat könnyű összekapcsolni Eötvös Lorándnak az iskolarendszer 1870-es évtizedben zajló átalakítása során tett kijelentésével, amelyben a tanítási rendszer és a tanárok közül egyértelműen az utóbbiak minőségét tartotta fontosabbnak.

Ebben az írásban vázlatosan, néhány kommentár kíséretében bemutatom az akadémiai kiválóságnak a mai korban meghatározó, a klasszikus egyetemfelfogáshoz képest kibővült ismérveit. Az ezt követő függelékben egy közelmúltbeli példával illusztrálom, hogy az egyetemi élet szellemi központjai azok körül alakulnak ki, akiknek tevékenységében az akadémiai kiválóság többféle ismérve egymást erősítve, egyszerre nyilvánul meg.

A tudományos kíváncsiságnak az egész életpályát végigkísérő önképzésben megnyilvánuló megőrzése a tanársegédtől a professzorig megkülönböztető jegye az egyetemi oktatóknak-kutatóknak – összehasonlítva egy kutatóintézet, egy innovációs vagy oktatási vállalkozás valamely célfeladatra fókuszáltan specializálódó munkatársaival. A kutatóintézetekbe távozott egykori kollégáimat a kizárólagosan a kutatásra koncentrált erőfeszítés lehetősége vonzotta. A kutatóintézetekből érkezők, illetve részfoglalkozásúként az egyetemi oktatásban tartósan elkötelezettek mindegyikét a diszciplínákat átfogó gondolkodásra való törekvés jellemezte.

A kutatói kiválóság elsődleges mutatója a személyiség tudományos szuverenitásából fakadó hatása a kutatói közösségre. Kiemelkedő professzoroktól elvárható, hogy elsőként vessenek fel nemzetközi figyelmet keltő kutatási témákat, és képesek legyenek a megvalósításukra vállalkozó projektek szakmai menedzselésére. Alacsonyabb szinten járul hozzá az akadémiai kiválósághoz egy nagy hivatkozottságú globális tudományos projekt rendszeres szorgalmas bedolgozója, mint e kutatás „tudományos szóvivője”.

Az új eredményeket folyamatosan integráló egyetemi oktatás megújításához kívánatos, hogy időszakosan világhírű kutatók is vállaljanak alapképzési feladatot. Világkarriert befutott példa: Richard Feynman három féléves kurzusa a California Institute of Technology bármely szakos „freshman”-jeinek, amelyben vállalta a differenciál- és integrálkalkulus, a vektorszámítás vagy a differenciálegyenletek numerikus megoldásai alapvető algoritmusainak részletekbe menő, egyben a haladóbb fejezetek felé előremutató megjegyzésekkel egyénített tárgyalását. Mindehhez hozzáfűzte a tudomány és a társadalom, a tudomány és a művészetek vagy a filozófia viszonyára vonatkozó sarkos észrevételeit. E nagy formátumú személyiség előadásának a szavakon túlmutató üzenetére negyedszázad múltán azok a hallgatói is emlékeztek, akiknek pályája messze kanyarodott a mérnöki-fizikusi iránytól. Ismerünk hasonló hazai példákat, tudjuk, hogy ezek alapozzák meg egy-egy egyetem szélesebb társadalmi ismertségét.

Ma már általánosan elfogadott, hogy a tudománytörténet döntő felismeréseinek, a tudományos eredmények történelmet változtató felhasználási példáinak átgondolt bemutatása önálló tudományos alapokkal bíró módszertani fejlesztést követel. Egyetemeink belső közvéleménye tudománymetriai adatoknak fittyet hányva tartja számon az előadózseniket, a laborvezető mágusokat, az enciklopédikus tudással tanácsot adni képes kollégákat. Ők állhatnának a középiskolásokat az egyetemi diszciplinákra motiváló tudásátadást megújító, a felsőoktatás első évfolyamain jelentkező pedagógiai kihívásokra választ adni képes kutatások-fejlesztések élvonalában. Ám a tanítói kiválóságnak hazánkban nincs a kutatói teljesítményhez hasonló kifutása. Eközben világszerte növekvő figyelmet kap a szaktudományok tanításának módszertana, melynek révén az egyetemek diszciplináris intézeteiben növekvő számban jelennek meg a szakterület tantárgy-pedagógiáját kutató professzorok és tanítási innovációik gyakorlati hasznosítására köréjük szerveződő csoportok. Időszerű lenne itthon is megnyitni azok számára ezt a szakmai karrierívet, akik túllépve az oktatási performansz ösztönös hatásosságán, kutatói programban képesek feltárni (és örökíthetővé tenni) annak tudományos alapjait. A lényeg, hogy a tantárgy-pedagógia (content pedagogy) területén nemzetközileg is elismerést elérő legjobbak előtt teljes egyetemi perspektíva álljon, hogy ne ítéltessenek az eleve másodrangú „szolgáltató oktató” szerepére.

Az ún. „nagy tudomány” műveléséhez, a diszciplinárisan összetett nagy egyetemek működéséhez elengedhetetlen a menedzseri közreműködés. Elismerést érdemel, ha valaki kiemelkedő oktatói-kutatói pályája részeként vállalja egy nagy költségű/kockázatú projekt irányításának menedzseri felelősségét (lásd 2. pont). Terjed, hogy ilyen jellegű projektek működtetésére az ipar vagy az igazgatás általános rendszeréből hívnak meg vezetőket. Ez elismerendő szolgálat, de önmagában nem alap az akadémiai kiválóságra.

A klasszikus ismeretterjesztő tevékenységen túllépve, a döntéshozatalban való részvétel demokratikus jogának nem formális gyakorlására fel kell készíteni a közvéleményt. A szemléletalakítás fórumainak létrehozását immár nemcsak az egyetemek, hanem a kutató-fejlesztő intézetek is kiválósági jegyeik között tartják számon. (Hazánkban is gyorsabban haladna ez az ügy, ha néhány éve a természettudományi kommunikációs mesterszakot nem szüntette volna meg a felsőoktatás „fura ura”.)

A gazdasági partnerek stratégiai elkötelezettsége hozzájárul az egyetemek stabilitásához, az együttműködés fontos karrierutat kínál a frissen végzetteknek és az egyetemi pályáról továbblépő munkatársaknak is. Az együttműködés szakmai feladatainak teljesítése pozitív hozzájárulás az akadémiai kiválósághoz. Ám a rutinszerű, tömeges célzott munkaerőképzés esetleges dominanciája ezt megkérdőjelezi.