A nyaktilót egy híresen emberséges és kiváló tudósról, Joseph-Ignace Guillotine-ról nevezték el guillotine-nak. Ő javasolta 1789-ben a francia nemzetgyűlésnek, hogy a halálraítélteket fájdalommentesen végezzék ki. És demokratikusan, ugyanis addig csak nemeseket fejeztek le, a szegényeket felakasztották. Aggasztó, hogy a nyaktiló változó formában tovább létezik, és hogy a radikalizálódás a történelemben hova szokott vezetni.

Már huszonöt éves koromra a Francia Tudományos Akadémia tagja lettem. Valamint egy újonnan megalapított akadémiai hivatal egyik fő haszonbérlője. Mint kémikus és ügyes adminisztrátor, oszlopos tagjává váltam az 1776-ban alakult akadémiai különbizottságnak, amely puskapor gyártásra alakult. A mesterséges salétrom (kálium-nitrát) előállítása az én eljárásomra épült. Földművelési módszereimmel a gabonatermelés megkétszereződött, a baromfitenyésztés pedig ötszörösére nőtt. Az 1788-as éhséglázadást Blois városa közreműködésemmel kerülte el. Írásban fejtettem ki a nemzetgazdaság helyes elveit a romladozó közviszonyok ellen és a közjólét előmozdítására.

Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy a 18. század végére lefektettem a modern fizika, kémia és biokémia alapjait. Később kiderült, hogy égéselméletem végképp elsöpörte az alkímiát. A középkorban gyökerezett angol kortársamat, a zseniálisan kísérletező alkimista Joseph Priestley-t követtem. Ő is gázokkal foglalkozott. Be kell ismernem, hogy az ő kísérleteit értelmezem újra. Feje tetejéről a talpára állítottam egyik legfontosabb kísérletét. Később korszakalkotónak, forradalminak bizonyult ennek értelmezése, azaz hogy az égő anyagból nem a fiktív flogiszton távozik, hanem éppen ellenkezőleg, kémiai egyesülés történik a levegő egy részével, amit oxigénnek neveztem el. Felismertem a lassú égés, a biológiai oxidáció lényegét is. Egyébként gondoljanak bele, a világegyetemet és az emberi testet is legnagyobb részben kémiai kötésben megszilárdult (és szabad) gázok alkotják (hidrogén, nitrogén, oxigén, széndioxid, metán stb.).

A 18. század vége az egyre radikálisabb reformok, majd a forradalom időszaka volt Franciaországban. A korlátlan uralomra törő népvezérek az akadémia főhaszonbérlői ellen is uszították a tömeget. A főhaszonbérlők pere jelentéséből idézek: „ők bűnrészesei egy, a Franciaország ellenségeinek sikerét előmozdító összeesküvésnek”. Halálra ítéltek bennünket. „Bátor” tudóstársaim a kivégzés előtti éjszakán megkoszorúztak. Amikor a guillotine alatt porba hullott a fejem, a törvényszék elnöke állítólag azt mondta, hogy „nincs többé szükség tudósokra”. A természettudományok több ága megújítójaként legalább nem máglyán végeztem, ami ugye, a biológiai oxidáció külső égéssel gyorsított változata. Jó érzés, hogy közreműködésem nyomán az alkímia viszont elhamvadt, és hogy a természettudósok nagyra becsülnek évszázadok óta (Czógler, 1882).

Akkoriban a szovjet blokk elzárkózott a külvilágtól. A nyolcvanas évek elejére a COCOM-lista (a keleti blokk országait sújtó kereskedelmi embargó) és a devizahiány miatt a KKKI elég színvonalas műszerezettsége leromlott. Csaknem minden pénzt a nagyműszerek működtetésére kellett fordítani. Főleg ezekkel lehetett alapkutatást végezni.

A költséges gyógyszerkutatás mindig is gyógyszergyárakban zajlott. Gyógyszergyárak megrendelésére dolgozott a KKKI is. De a nyolcvanas évektől a hazai gyógyszergyárakat egy kivételével multinacionális cégek vásárolták fel, nagyműszerekkel látták el, és a hazai gyógyszerkutatást nagyrészt leépítették.

Az MTA mellett az OTKA (Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok) pályázatai támogatták az alapkutatást. Ennek ellentmondása az, hogy originális, felfedező kutatás kaphatja, amit fél évekre, előre(!) lebontva kellett elfogadtatni. Ezért célszerű volt egy még nem közölt felismerésre alapozni. A pályázatra fordított adminisztráció időigénye szinte meghaladta a kutatásra fordított időt. A nyolcvanas években az együttműködések Keletről Nyugatra rendeződtek át; az ösztöndíjas kiutazhatott, de valuta (és családtagok) nélkül.

A rendszerváltás előtt az MTA reputációját kikezdték, megkezdődött az intézethálózat átvizsgálása és átszervezése. Az MTA osztályai és bizottságai igyekeztek a korszak kihívásainak megfelelni, de érdekérvényesítésük és társadalmi hasznuk azóta is minimális. A nyugodt kutatómunka helyét a Kémiai Kutatóközpontra (KKK) átnevezett intézetben is a kivárás és a gyári megbízásos munkák utáni futkosás vette át. Hamarosan több kutatóintézet összevonásával a KKK-t beolvasztották az MTA Természettudományi Kutatóközpontjába (TTK), amely 2012-ben átköltözött az Infoparkba.1

A természettudományos kutatás folyamatos reformját éljük. A reformkort a kudarcba fulladt 1848–49-es szabadságharc követte. Vajon mikor bukkan fel a tudománypolitika Deák Ference, aki a módszertani reformok mocsarából kivezeti a magyar természettudományos kutatást, és netán a bölcsészettudományok terén is bölcs kiegyezést ér el?

Remélhetően kiviláglik néhány hasonlóság és különbség korunk és Lavoisier kora között. A modern kor hajnalán a természettudományos kutatás gyermekcipőben járt. Elhivatott természetbúvárok kis anyagi ráfordítással és eredeti gondolkodással jelentős felfedezéseket érhettek el. A 20. század második felétől viszont a természet egyre mélyebb megismeréséhez egyre nagyobb anyagi ráfordítás és megélhetési kutatók serege szükséges. A társadalom pedig a pénzéért nem megismerést, felfedezést, hanem feltalálást, innovációt és azonnali hasznot hozó alkalmazást vár. Ma a kíváncsiság-motivált tudósok helyét olyan természetkutatók veszik át, akik tudományos dolgozatokat termelnek, és egymással kommunikálnak tudományos konferenciákon. A laikus számára ez felfoghatatlan. A társadalom érdeklődését tudományos ismeretterjesztés formájában kell felkelteni. De a tudástranszfer már az iskolában akadozik. Amíg a komplex hajtóerők hiányosak (motiváció, megbecsültség, karizma, széles látókör), addig a természettudományos tantárgyak tanárutánpótlása is akadozni fog.

A biológiai oxidáció és égés értelmezése jól példázza, hogy a természettudományos diszciplínák egy tőről fakadtak. Korunkban a kísérletes megismeréshez több diszciplína összefonódása, interdiszciplinaritás kell. Lavoisier pedig azt is példázza, hogy felfedezések és tudományos rendszerbe foglalásuk kéz a kézben járhat.

A beolvasztott, leépített kémiai fellegvár, a KKK épületei kibelezve állnak a Pusztaszeri úton. Érdekes, hogy a telephely Pusztaszerre emlékeztet, ahol őseink még képesek voltak az együttműködésre egy közös jövőért.

A természettudományos kutatás rendszerét reformálták a múltban és ma is. Az eszközök változnak, de nincs igazán új módszer a nap alatt. Civilizált korunkban intézmények és másképp gondolkodók eltávolítására kíméletes, kontextusfüggő módszereket alkalmaznak: ellehetetlenítés, sajtóhadjárat, költségvetési elvonás stb. Tehát a nyaktilós likvidálás, kifinomult formákban ugyan, de tovább él, és alighanem élni is fog2.