A jelölteknek, konkrétan a levelező tagságra ajánlottaknak a kvótát meghaladó száma és az osztály sokféle diszciplínát képviselő akadémikusokból, vagyis szavazójoggal bírókból álló összetétele mellett a szétszavazásnak – amint azt 2001. januári (akkor még osztályelnöki) körlevelemben megjegyeztem – az „a logikai, illetve pszichikai alapja, hogy az egyébként nyilvánvalóan vagy feltételezhetően leginkább támogatott jelölttel szemben a saját preferált jelöltnek az esélyét csak úgy lehet növelni, ha az előbbi »nem« szavazatot kap”. A legutóbbi tagválasztás előtt osztályunk akadémikus tagjaihoz címzett levelemben erről így írtam: „Teljesen nyilvánvaló, hogy a szavazás eddigi módja egy olyan »negatív összegű játék« eredményét valószínűsíti, amelyben valamennyi érintett fél csak veszít, minthogy az Osztály akadémikustagjai közül sokan, vagy akárcsak néhányan is, remélve az általuk preferált jelölt megválasztási esélyének növelését, eleve »nem«-mel szavaznak még azokra a jelöltekre is, akiket egyébként alkalmasnak találnának levelező tagságra. Így azután végső soron valamennyi jelölt esélye csökken (még a többség által preferált jelölteké is)…”

Két évtizeddel ezelőtt a IX. osztálynak egy, a tagválasztás előkészületeivel kapcsolatos megbeszélésén a levelező tagságra ajánlottak támogatottsága felmérését célzó ilyen „előszavazásnak” az alkalmazását a többség azért vetette el, mert ahogy az akkor elhangzott, és egy korábbi példa is bizonyította, épp a leginkább támogatott jelöltek kerülhetnek így hátrányba. Bár azóta – jobb híján – a felmérő előszavazás alkalmazása mégis rendszeressé vált, e „megoldás” kétes kimenetére vonatkozó megállapítás nagyon is helyeselhető.

Egyébként 2019-ben, a tagválasztás előtt is bátorkodtam ismét javasolni – sajnos megint sikertelenül – az említett szavazási módszert. Konkrétan azt, hogy a szavazólapon a levelező tagságra ajánlott összes jelölt neve mellett az „igen” vagy „nem” szavazat számára szolgáló négyzet mellé „igen” szavazat esetében ki-ki írja be a saját preferenciáinak megfelelően azt a pontszámot (de fordított sorrendben), amelyet az általa ajánlott, illetve levelező tagságra érdemesnek tartott jelölteknek kíván adni. (Vagyis a leginkább preferált jelöltnek az összes ajánlott számával megegyező legmagasabb pontszámot, a kevésbé preferáltaknak egyre csökkenő pontszámot, végül a legkevésbé preferáltnak csak 1-et írjon, akit pedig nem tart érdemesnek, vagyis akire nemmel szavaz, annak 0 pontot adjon.)

Makara professzor ezt a fajta, „preferenciális – rangszámokkal történő – szavazást” nemcsak alkalmas módszerként és rangsorolásra világszerte használatosként említi, hanem még azzal a nyomós érvvel is alátámasztja alkalmazhatóságát, hogy ti. a jelenlegi szabály szerint előírt egyetlen, vagyis egyfordulós, de kettős célú szavazás „a legjobb jelöltek kiválasztása” és egyben „rangsorolásuk” céljából „torz eredményekre vezethet”. Éppen ezért felveti, illetve javasolja, hogy: „Választhatóvá lehetne tenni a preferenciákkal (rangszámokkal) történő szavazást”. Szeretném remélni e javaslatának megvalósulását.

Sajnos, nagyon kellemetlen emléket idéz fel az az egyetlen eset, amikor osztályunkon a levelezőtag-választás során egy második fordulóra került sor 2004-ben. Miután kiderült, hogy a szétszavazások következtében az akkor 5 (esetleg 6) helynek a betöltése nem sikerült, és a 12 kiváló jelölt közül csupán 3 érte el az 50% fölötti támogatottságot, míg 3 másik szinte csak határesetként alig maradt el attól, néhány osztálytag (köztük az összakadémiai tagválasztást előkészítő bizottság elnöke, három, korábban magas akadémiai tisztséget betöltő jogász és egy alkotmánybíró) egy második szavazás megtartását javasolta. Érvként nemcsak az hangzott el, hogy a vonatkozó szabály – pontatlan megfogalmazása folytán – nem tiltja azt, márpedig „amit a törvény nem tilt, azt szabad”, hanem egy olyan, nem hivatalos információ is, hogy némelyik más osztály is többfordulós szavazást tartott a kvóta kitöltéséig. Mint osztályelnök a javaslatot vitára bocsátottam, majd pedig (mivel csak két, bár nem kevésbé tekintélyes jogász részéről hangzott el kifejezett aggály) szavazásra is. A javaslat nagy többséggel történt elfogadása után a második szavazás az említett másik három jelöltnek is többségi támogatását eredményezte – anélkül, hogy a szavazati arányokat és az első szavazás nyomán kialakult rangsorolást módosította volna. Ezek után osztályelnökként, vagyis mint az osztály választott vezetője, akinek kötelessége mindenkor az őt megválasztó közösség többségi állásfoglalását képviselnie (kivéve akkor, ha ez utóbbi nyilvánvalóan ellentétes valamilyen egyértelmű szabállyal, ami ez esetben eleve kizárt volt) természetesen úgy terjesztettem fel a hat jelöltet, hogy (bár egyesek erről le akartak beszélni) külön jeleztem az első és a második szavazás eredményét. Egyszersmind kértem az Elnökséget, hogy egységesen, minden osztály esetében tekintse vagy elfogadhatónak az egynél több fordulót, vagy minősítse azt szabálytalannak, és javasoltam a vonatkozó szabályzat pontosítását is. Az Elnökség végül is csak a mi osztályunk e második szavazásának eredményét utasította el, miután egyetlen más osztály jelentése sem utalt több fordulóra.

Erre a kellemetlen esetre egyébként a vonatkozó szabály egyértelmű megfogalmazása esetén nem került volna sor, de még akkor sem, ha osztályunk fent említett néhány tekintélyes tagja nem érvel határozottan a második szavazási forduló mellett, ezáltal nagymértékben befolyásolva más osztálytagok véleményét is. Persze elkerülhető lett volna akkor is, ha „küszöbként” nincs előírva az „igen” szavazatoknak 50% fölötti aránya, amit – úgy tűnik – Makara professzor adott esetben lehetséges megoldásként javasol.

Úgy vélem, nem lenne helyes tagválasztások esetében a támogató szavazatok arányának annál alacsonyabb küszöbét szabni meg, mint amilyen az akadémiai doktori eljárásban a doktori bizottságok és a Doktori Tanács számára előírt. Sőt, talán annál magasabb is indokolható lenne, legalábbis akkor, ha a szavazás jelenlegi rendjében feltárt fogyatékosságok megszűnnének.

Bár minden bizonnyal még több más probléma is felvethető, és az említettekre egyéb megoldások is javasolhatók, Makara professzor cikkére reagálva csupán ennyit kívántam elmondani.