A 2010 óta hivatalban lévő magyar kormánykoalíció szakított elődeinek euróövezeti csatlakozási kommunikációjával, és bár hivatalos nyilatkozatok szintjén mindeddig nem hangzott el, hogy Magyarország végképp letett volna a közös európai valuta bevezetéséről, a jelek látszólag arra utalnak, hogy valójában nem vagy csak nagyon hosszú távon számol a kormány és a jegybank ezzel a lépéssel. (A forint bankjegyek megújításának folyamata mostanában történt meg, ez a jelenlegi helyzet vélhetően hosszabb távú konzerválásának szándékát jelenti.) A 2010 utáni időszakot a válságból való viszonylag gyors kilábalás jellemezte a makrogazdasági mutatók és az exportteljesítmény látványos javulásával, ugyanakkor ezzel párhuzamosan a forint az euróhoz és a legtöbb más valutához viszonyított árfolyama szinte folyamatosan gyengült, egészen a legutóbbi időkig, amikor ez a gyengülési folyamat hirtelen felgyorsult. A forint gyengülésével kapcsolatos viszonylag szűkre szabott kormányzati kommunikáció, illetve a jegybanki beavatkozás szándékának hosszú időn keresztül érzékelhető teljes hiánya, továbbá a legutóbbi időszak médiahírei – amelyek főként a koronavírus-járvány okozta pénzpiaci bizonytalansággal, illetve az azt kihasználó nemzetközi spekulánsok tevékenységével magyarázzák a jelenséget – szintén nehezítik a tisztánlátást. Hiszen az, aki importárut szerez be, vagy külföldre utazik, annak mindenképpen előnyösebb lenne az euróra való áttérés, ám a kormányzati kommunikáció szerint egy „idő előtti”, „elhamarkodott” lépés rontaná az export teljesítményét, illetve az ország versenyképességét. Úgy véljük, mindkét megközelítésben van némi igazság, ugyanakkor nem világos, hogy ha Szlovénia, a balti államok és különösen Szlovákia gazdasága jól járt az euróval, akkor az pont Magyarországnak miért lenne hátrányos. Hasonlóképpen az sem világos, hogy ha Magyarországot a koronavírus-járvány (eddig legalábbis) kisebb mértékben sújtotta, mint az euróövezet legjelentősebb gazdaságait, akkor az árfolyamváltozás miért nem ellentétes irányú, azaz miért nem a forint látványos erősödésének és az euró gyengülésének lehettünk tanúi az utóbbi évben, hanem pont az ellenkezőjének? Mindez azt látszik alátámasztani, hogy a forinthoz képest az európai közös valuta esetében sokkal nagyobb az a „kritikus tömeg”, amely akár gazdaságiválság-közeli helyzetekből, akár spekuláción alapuló támadások révén képes lehet megingatni a valuta stabilitását, hiszen összességében – Magyarországhoz képest – összehasonlíthatatlanul nagyobb gazdasági potenciál áll a háttérben.

Nagyon fontos és mindenképpen szem előtt tartandó tényező, hogy az Európai Unió belső erőviszonyai markáns változáson mennek keresztül. A közös valutaövezettől való távolmaradás legnagyobb támogatója, az Egyesült Királyság kilépésével megerősödött az euróövezet súlya, mindenekelőtt a német–francia tengely. Napjainkban, a Brexit körüli viták és dilemmák fokozatos lecsengésével a korábbiaknál is nagyobb aktualitása van annak a kérdésnek, hogy milyen irányok és folyamatok mentén fejlődik tovább az Európai Unió. Az EU jövőjéről szóló elképzelések között már hosszabb ideje időről időre felmerül az ún. két- vagy többsebességes Unió lehetséges forgatókönyve. Ez utóbbi ma már nem feltétlenül, illetve nem kizárólag a „gazdag és szegény” tagok közti különbségtételt, hanem az integrálódás fokát is magában foglalja, és ezzel együtt jelenti azt, hogy magterületek (centrum) és periferikus részek jönnek létre. Kézenfekvő – és vannak is erre utaló jelek –, hogy a változó geometriájú és à la carte integráció magterületét alapvetően az eurózóna fogja jelenteni. Magyarország – néhány további kelet- és közép-európai országgal együtt – minden jel szerint belátható időn belül nem kíván ehhez a magterülethez formálisan csatlakozni. Ebben az esetben mindenképpen mérlegelni kell a kívül maradás, esetleg egyedüliként való kimaradás előnyeit és hátrányait. Kérdés, mennyiben megalapozottak azok az aggodalmak, amelyek szerint az euró „megfelelő idő előtt történő” bevezetése törvényszerűen visszavetné a gazdaságot, áremelkedést, inflációt gerjesztene, és lerontaná a vállalkozások versenyképességét. Az sem tisztázott, hogy mit értsünk a „megfelelő idő” fogalma alatt. Vagy valóban jobb-e hosszú távon megmaradni az önálló, viszonylag stabil, bár 2009 óta számottevő mértékben leértékelődött nemzeti valuta és az önálló monetáris politika megtartása mellett.

Magyarországon kívül jelenleg hét tagállam nem része az euróövezetnek, ám ez minden valószínűség szerint már a következő néhány évben változni fog. Dánia és Svédország ugyan nem tervezi az euró bevezetését, de Dánia még jóval a válság előtt csatlakozott az ERM-II-rendszerhez (Exchange Rate Mechanism – árfolyam-mechanizmus), amivel valutáját az euróhoz kötötte, Svédország nem része az ERM-II-nek, de jelentősebb árfolyam-ingadozások nem jellemezték az utóbbi években, és gazdasági teljesítménye alapján, megfelelő politikai akarat esetén szinte bármikor képes lehet csatlakozni az ERM-II-höz. Románia, Bulgária és Horvátország viszont már meghatározta a belépés – viszonylag közeli – céldátumát. Horvátország a közelmúltban, 2020 júliusában csatlakozott az ERM-II-höz, és ezt követően akár 2023-ban áttérhet az euróra. Románia esetében a céldátum 2024, míg Bulgária, amely közel húsz éve az euróhoz rögzítette valutája árfolyamát, szintén 2020 nyarán csatlakozott az ERM-II-rendszerhez, majd 2023-tól kíván az euróövezet tagjává válni. Jelenleg Magyarország mellett leginkább Csehország és Lengyelország tart ki a saját valuta megtartása mellett, ugyanakkor mindkét országban megoszlanak a kérdésről a vélemények, ráadásul a cseh és a lengyel gazdaság – hasonlóan a magyarhoz – már ma is jelentős mértékben integrálódott az uniós gazdaságba, ami azt jelenti, hogy már ma is a vállalkozói szféra tranzakcióinak egy részét közvetlenül euróban bonyolítja. A három visegrádi országban nem elsősorban gazdasági, hanem inkább politikai döntésen múlik a kérdés. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy az elkövetkező években, évtizedekben az euróövezet nemcsak az Unió magjává vagy motorjává válik – hiszen már most is az –, hanem szinte általánossá válik majd az euró használata az EU-ban. Kérdés, hogy ilyen helyzetben Magyarország számára hosszú távon érdemes-e a tudatos távolmaradás mellett kitartani, esetleg akár az uniós csatlakozási szerződés vonatkozó kötelezettségvállalását is felülvizsgálni, vagy pedig összességében hosszabb távon jobban járna a magyar nemzetgazdaság és a társadalom, ha mielőbb csatlakoznánk az euróövezethez.

Nemcsak Szlovákia, hanem valamennyi, az Amszterdami Szerződés életbe lépése (1999) után csatlakozott EU-tagállam – így Magyarország is – a csatlakozással az uniós joganyag (acquis communitaire) teljes körű átvételére kötelezte magát, és ennek részeként – bár kijelölt határidő nélkül – vállalta az ERM-árfolyamrendszerhez, illetve az eurózónához való csatlakozást is. A magyar nemzetgazdaság a hivatalos statisztikai adatok alapján már évek óta jó úton halad, ugyanakkor a kormányzat kerüli céldátum megjelölését az ERM-II-höz, illetve az eurózónához való csatlakozásra. Kétségtelen, hogy a nemzeti valuta megtartása vagy az eurózóna-tagságért cserében annak feladása legalább annyira politikai, mint közgazdasági kérdés. Ebből a megvilágításból nézve nem is elsősorban az euróbevezetés feltételeként megszabott ún. maastrichti kritériumok teljesülése a lényeges, hanem az, hogy van-e kormányzati szándék a váltásra, és ezzel összefüggésben törekvés a még nem teljesülő kritériumoknak való mielőbbi megfeleléshez.

A Magyarországgal nemcsak a közös történelmi szálak és a földrajzi közelség miatt, de gazdaságának mérete és fejlettségi szintje miatt is jól összemérhető Szlovákia példája, illetve az eurózónán belül eltöltött első tíz évének tapasztalatai nem csupán a makrogazdasági paraméterek tekintetében szolgálhatnak tanulsággal. Figyelemre méltó a szlovák vezetésnek az a proaktív szemlélete is, amely szerint hasznosabb, ha nem kívülállóként követik az eseményeket, és hosszasan kivárnak egy majd a (távoli) jövőben esetleg bekövetkező kedvező pillanatra, hanem mielőbb az eurózónán belülre kerülve, annak tagjaiként ténylegesen részt vehetnek a közös valutaövezet aktuális kérdéseit, feltételeit, illetve jövőjét illető döntésekben. Ez utóbbiakhoz Magyarország – amíg taggá nem válik – legfeljebb kívülről lesz kénytelen alkalmazkodni.

Mindezek mellett az eurózónatag Szlovákia, valamint a saját valutához ragaszkodó Magyarország tízéves gazdasági fejlődési pályáinak összehasonlítása is segíthet megérteni, illetve árnyalni „a nemzeti valuta feladása vagy megtartása a jó megoldás” kérdését. Szlovákia példája (lásd Bod et al., 2020, 343–344.) különösen figyelemreméltó a termelékenység kedvező alakulása és a GDP növekedése szempontjából is. A szlovák gazdaság GDP- és termelékenységnövekedése esetében ugyanis bebizonyosodott, hogy az az euró használata mellett jóval magasabbá vált (a 2009–2013 közötti időszakban, összesítve), mint amennyi – hipotetikus módon – a korábbi nemzeti valuta feltételezett használata mellett lett volna (Lalinský–Šuster, 2018). Kérdés, hogy Magyarország esetében készült-e egyáltalán olyan alternatívaelemzés, amelyből az előbbi analógiájára legalább hipotetikusan kiderülne, hogy hol tartana ma a magyar nemzetgazdaság, ha az euró 2008–2009 körül nálunk is bevezetésre került volna. Ennek hiányában is, természetesen elismerést érdemel a 2008–2009. évi válságból történt sajátos és sikeres kilábalás folyamata és a gazdaság növekedési pályára állítása, ennek eredményeit a szerzők nem vonják kétségbe. Ám továbbra is nyitott kérdés, hogy vajon valóban ez volt-e a lehetséges legjobb megoldás, s ha fel is tételezzük, hogy akkor, az adott helyzetben igen, akkor is, közel egy évtized elteltével nincs-e végre itt az ideje az euróbevezetéssel kapcsolatos hivatalos nézőpont revideálásának. A kérdés úgy is feltehető, hogy miután Magyarország és Szlovákia, számos hasonlóságuk mellett, egyaránt nyitott gazdaság, és ha Szlovákiának megérte az átállás, akkor Magyarországnak miért ne érné meg?

A magyar nemzetgazdaság legfontosabb kereskedelmi partnerei és befektetői ma már európai uniós és azon belül jelentős mértékben eurózóna-beli országok. Az eurózónába való belépésnek megvannak az előnyei, de az ára is. Az euró bevezetésének mindenképpen előnye lenne a tranzakciós, illetve a konverziós költségek csökkenése, alacsonyabb kamatszint, nagyobb valutabiztonság. Az euró bevezetésének költségei között említhetők az egyszeri átállási költségek, az áralkalmazkodás, inflációs hatás, a konvergencia költségei, az önálló monetáris politika elvesztése (Németh, 2011). Az önálló monetáris politika feladása, beleértve az árfolyampolitika elvesztését, akadálya lehet a belső gazdaság stabilizálásának az ún. aszimmetrikus sokkhelyzet bekövetkezése esetén, ami labilis és ingadozó üzleti ciklusokhoz vezethet.

Az európai közös valuta bevezetésének feltételeire, azok teljesíthetőségére, illetve az eurózóna egyes államainak konkrét tapasztalatairól bőséges szakmai és tudományos irodalom áll rendelkezésre, nem kevésbé az euró jövőbeli bevezetésének magyarországi feltételeiről, időszerűségéről. Utóbbit tekintve ez azért is így van, hiszen a magyar EU-csatlakozás kötelező feltételéről van szó, ráadásul a 2008–2009. évi válság előtti időszakban az akkori kormányok konkrét céldátumo(ka)t is kitűztek. Hazai tudományos körökben azóta is viszonylag rendszeresen jelennek meg tanulmányok a témában, nem csupán a kérdés hazai vonatkozásaira vonatkozóan, hanem kapcsolódva ahhoz a nemzetközi vitához, hogy a közös valutaövezetet tekintve valójában sikertörténetről van-e szó, avagy inkább kudarcról.

Magyar szempontból nagyon fontos kérdés, hogy a maastrichti kritériumok teljesítésén túl milyen további feladatokat kell megfogalmazni és elvégezni ahhoz, hogy az euróövezeti tagság előnyeiben úgy részesüljünk, hogy a lehetséges hátrányokat minél kevésbé érezzük. Ehhez egyrészt a belső makrogazdasági egyensúly stabilizálása, másrészt a külső egyensúly hiányának kontroll alatt tartása szükséges. Fennáll ugyanis annak esélye, hogy a közös európai valuta (ami esetünkben a rögzített árfolyam egyfajta alternatívája) mellett könnyebben növekedhet túlzott mértékűre a belső és a külső egyensúly hiánya, mint rugalmas árfolyam esetén, és ezek nehezebben igazíthatók ki a közös valuta vagy stabil árfolyam esetén (Neményi–Oblath, 2012). Az említett szerzőpáros 2012 nyarán megjelent, és a legfőbb sikerfeltételek között a hazai gazdaságpolitika elkötelezettségét hangsúlyozó, hivatkozott tanulmánya tudományos körökben élénk vitát indított.

Az utóbbi néhány évtized folyamán az euróövezetet mérséklődő gazdasági növekedés, illetve inflációs folyamatok jellemezték, ebből következően a maastrichti kritériumokban rögzített és a fiskális szabályokba beépített konkrét értékek közül némelyik már gyakorlatilag érvényét vesztette, és ez feszültségeket okoz a gazdaságpolitikai döntéshozatal során. Mindezen túl rendszerszintű problémát jelez az euróövezeti közös költségvetés hiánya, továbbá a szabályozás kevéssé veszik figyelembe az ágazati összefüggéseket (Lehmann et al., 2020). Ennek alapján az euróövezethez még nem csatlakozott országok – így Magyarország – számára nem világos, hogy ha a jövőben az euróövezethez kívánnak csatlakozni, akkor a jelenleg érvényben lévő maastrichti kritériumok mellett vagy helyett milyen feltételeknek kell megfelelniük. Ismert, hogy jelenleg az euróövezetben részt vevő országok a közös monetáris politika mellett megtartották viszonylag önálló fiskális politikájukat. A közös, eurózóna-beli költségvetésre vonatkozó elképzelés ugyanakkor az önálló fiskális politikák részben vagy egészben való feladását jelentené, amelyet a tagállamok nemzeti szuverenitásuk újabb darabja feladásának tekintenének, így kérdés, hogy egyáltalán lehet-e ennek realitása. Nem véletlen, hogy egy eurózóna-szintű közös fiskális kapacitás létrehozásáról konkrét lépések helyett mindeddig inkább csak élénk politikai diskurzus folyt. Ezek közül legutóbbiként az Angela Merkel német kancellár és Emmanuel Macron francia államfő közös megállapodásán alapuló Mesebergi Nyilatkozat említhető, amelyben a nemrég indult hétéves európai uniós költségvetési ciklus kezdetével, azaz 2021-gyel terveztek létrehozni közös, eurózóna-szintű költségvetést (Lehmann et al., 2020). Ugyanakkor részben a koronavírus-járvány, másrészt az uniós döntéshozatali mechanizmus merevsége miatt aligha valószínű, hogy ez az elképzelés rövid időn belül megvalósul.

Soós Károly szerint ráadásul nem is megalapozott az a közgazdászok széles körében élő nézőpont, mely szerint egy monetáris unió nem működőképes egy, például az USA-belihez hasonló fiskális unió, illetve ezen belül is fiskális kockázatközösség nélkül. Az viszont már bizonyságot nyert, hogy az eurózóna képes volt túlélni egy súlyos válságot és megőrizni működőképességét fiskális unió nélkül is (Soós, 2019).

A 2010 óta hatalmon lévő koalíció vezető politikusai részéről mostanában igen ritkán hangzik el megnyilatkozás az euró bevezetésének kérdéséről, és ha néha mégis, akkor is csak esetleg hosszabb távú lehetőségként említik. Érdekes módon a kérdést az ellenzéki szervezetek sem feszegetik, legalábbis ennek még választási kampányok idején sem nagyon lehetett látni jelét. Bár az utóbbi években az eurózóna sokkal stabilabbá vált, mint volt akár hét vagy tíz évvel ezelőtt, ennek ellenére a valutaövezethez való magyar csatlakozás nem került napirendre. Ezzel együtt is figyelemre méltó, hogy az MNB elnöke egy nyilatkozatában az eurózónát az EU elhibázott projektjének nevezte, rámutatva – számos további érv mellett – arra, hogy hiányzik mögüle a közös állam, a költségvetés, ami legalább az eurózóna GDP-jének 15–20%-át fedezi, továbbá az euróövezeti pénzügyminiszter és egy hozzá tartozó minisztérium (Matolcsy, 2019). Ennek üzenete egyértelmű: Magyarország óvakodjon attól, hogy belépjen. A pénzügyminiszter ezzel szemben az EU egyik legígéretesebb, de befejezetlen kezdeményezésének tartja az eurót, és továbbra is Magyarország – uniós csatlakozása során – vállalt kötelezettségének tekinti az euró bevezetését (Varga, 2019). Az említett két, közelmúltban elhangzott, látszólag egymásnak részben ellentmondó megnyilatkozás ugyanakkor nem változtatott azon, hogy továbbra sincs – még a távolabbi jövőre nézve sem – kitűzött céldátum az ERM-II mechanizmushoz való csatlakozásra, illetve a közös európai valuta magyarországi bevezetésére.

Az utóbbi közel tíz év során a magyar médiában sokkal inkább arról esett szó, hogy a saját valuta megtartása mennyivel biztonságosabb – ilyenkor kedvelt hivatkozási alap a cseh, illetve lengyel példa. Utóbbit tekintve azonban mintha elkerülné az elemzők figyelmét, hogy míg a cseh és lengyel valuta árfolyama viszonylag stabil, a forint fokozatosan veszít értékéből. Ez utóbbi a jelek szerint a hazai pénzügyi kormányzatot nem is zavarja különösebben, hiszen a Magyar Nemzeti Bank a gazdasági növekedés erősítésére, az infláció féken tartására és az ország általános pénzügyi stabilitásának megőrzésére összpontosított, de mindezekkel szemben nem tekintette, ma sem tekinti prioritásnak a forint árfolyamának erősítését vagy stabilizálását. Kétségtelen tény, hogy a magyar nemzetgazdaság viszonylag gyorsan és sikeresen kilábalt a 2008–2009. évi válságból, ezt jelezte a foglalkoztatási ráta emelkedése, a munkanélküliség csökkenése, a költségvetési egyenleg és az államadósság javulása, illetve a külső egyensúly helyreállása.

A GKI Gazdaságkutató Zrt. elemzői úgy vélekednek, hogy Magyarország érdeke a mielőbbi euróbevezetés, és miután a csatlakozás előkészítése szinte csak olyan intézkedéseket igényel, amelyek önmagukban is előnyösek a magyar gazdaság számára, nem indokolt kivárásra játszani. Ehhez hasonló a KOPINT-TÁRKI Konjunktúrakutató Intézet Zrt. véleménye is, amely szerint az euró bevezetésével kapcsolatos „áldozatok” valójában a magyar gazdaság érdekeit szolgálják: csökkenő adósságráta, mérséklődő infláció, alacsony államháztartási hiány (Kutatóintézeti vélemények, 2012).