Az őslénytanban igen sokáig rejtély volt, miként történt ez a lépés, hiszen nem került elő az a „hiányzó láncszem”, amely a halak és a kétéltűek közötti evolúciós stádiumot képviselte volna. Sokáig az evolúciót támadók ezt használták példaként arra, hogy bizonyítsák: az evolúció pusztán eszmei kreáció, a földtani-őslénytani bizonyítékok nem támasztják alá. A 2000-es évek elején aztán szenzációs őslénytani lelet érkezett Grönlandról, csattanós választ adva a kritikusoknak: 2006-ban Neil Shubin (a munkacsoport leglelkesebb tudománynépszerűsítője) és munkatársai (Daeschler et al., 2006) beszámoltak a Tiktaalik roseae-nak elnevezett leletről, amely anatómiai bélyegeiben a tökéletes átmenetet mutatja a halak és a kétéltűek között. Az ősmaradvány 375 millió évvel ezelőtt lerakódott rétegekből került elő, és a devon időszak végét reprezentálja. A devon időszakot a halak korának is nevezik, amikor Földünk édesvizeiben hemzsegtek a gerincesek, nagytestű, sokszor többméteres testhosszúságot elérő halak és halszerű lények. Törvényszerűnek mondhatnánk, hogy ez elől a hatalmas ökológiai nyomás elől az élőlények megpróbáltak kitérni: vagy alkalmazkodással, vagy új élőhelyek meghódításával. A Tiktaalik felfedezésével tehát tudjuk, hogy hol, mikor és milyen formában léptek ki a mai szárazföldi négylábúak ősei a vízpartra, hogy aztán igen hamar elterjedjenek az új környezetben, adaptív radiációval népesítve be a számukra új és korábban lakatlan élőhelyeket. A karbon időszak párás, oxigéndús, burjánzó növényzetű klímájában már fejlett szárazföldi négylábúak sokféle formájával találkozunk. Úgy tűnik tehát, hogy minden rendben: már megvan a hiányzó láncszem, ami a halakat a kétéltűekkel összeköti, innentől tökéletesen ismerjük a szárazföldi gerincesek 360 millió évnyi evolúcióját. Ám ez nincs így…

A karbon időszaki, első szárazföldi négylábúak törzsfejlődését vizsgálva Alfred Römer amerikai paleontológus ismerte fel (Romer, 1956), hogy igen hosszú időtartamon át, mintegy 15–25 millió évnyi időszeletből mindenhonnan, minden üledékes kőzetből hiányoznak a négylábúgerinces-maradványok. Ezt a hiátust nevezzük Römer-résnek.

De miért olyan rejtélyes a Römer-rés? Nos azért, mert a devon időszak végén a gerinces élőlények körében nagy faunaváltás zajlott, ami egybeesett a devon végi nagy kihalási eseménnyel. Egyes vízi gerincesek (Placodermi) kihaltak, a szárazföldi gerincesek 60%-a ugyancsak eltűnt, ugyanakkor a cápafélék és sugaras úszójú halak virágzásnak indulnak (a devon végi 91 nemzetség helyett 135 ismert a karbon időszak elejéről), míg az összes többi gerinces csoport (ezek mind egzotikus édesvízi vagy tengeri gerincesek) nemzetségeinek fele vagy még több tűnik el. A kihalás mértékét jellemzi, hogy a devon végi ismert gerinces nemzetségek száma (177) kétharmadára csökken a karbon időszak elején (Sallan–Coates, 2010). Jelentős kihalási esemény ez, ami mind a tengeri, mind a szárazföldi élővilágot sújtotta. A gerincesek szempontjából (az azóta Hangenberg-eseménynek elnevezett) a devon/karbon fordulóján regisztrált diverzitáscsökkenés és faunaváltás oly mértékű volt, hogy joggal mérhető össze a „nagy ötös” globális kihalási eseménnyel. És ez a kihalással és faunaátrendeződéssel járó esemény egy, a mai gerinceseket szinte kivétel nélkül jellemző tulajdonságra is magyarázatot ad.

E kis kitérőt követően térjünk vissza témánkhoz, melynek szempontjából a valójában fontos (és mindegyik kihalási eseményhez köthető) az, hogy a kihalások megtizedelik az éppen aktuális variációk tárházát, és a túlélő populációk genetikai rugalmasságától függ, hogy a túlélők genetikai készletéből milyen és mennyire diverz új fajok indulhatnak fejlődésnek. Ilyen új rajtvonalat jelentett tehát a devon végi (Hangenberg) esemény, és ebből a szempontból rendkívül izgalmas, hogy létezett-e a Römer-rés, vagy csak jelenlegi tudásunk korlátozott volta vezetett ezen következtetés levonásához.

A maradványokat legutóbb komputertomográfos vizsgálatoknak vetették alá (Herbst–Hutchinson, 2018), és megállapították, hogy a kicsiny, mindössze 5 cm-es hosszúságú bizarr kis élőlény, a Crassigyrinus, nagy valószínűséggel már másodlagosan volt vízi életmódú élőlény. Meghökkentő eredmény, aminek elgondolkodtató üzenete számunkra ismét az, hogy a tudományban (különösen a leíró tudományokban, mint amilyen az őslénytan is) dőreség nagyívű elméleteket leírni korlátozott feldolgozottságú faunák alapján.