A probléma azonban ennél bonyolultabb. Írásomban a tudós és a tudomány inherens felelősségét szeretném megvilágítani a gazdasági és üzleti tudományok példáján keresztül. Az érvelés vonatkoztatható számos más tudományterületre is, és semmiképpen sem kívánja kisebbíteni a tudományos eredményeket rossz célokra használó döntéshozók felelősségét.

Több nemzetközi szervezet létezik, amely a tudósok és a tudomány társadalmi felelősségét hangsúlyozza. Ilyen például a Union of Concerned Scientists (UCS). A gazdasági és üzleti tudományok területén a legjelentősebb hasonló szervezet a University of Notre Dame (Illinois, USA) székhelyen működő Responsible Research in Business and Management (RRBM, 2020).

A Responsible Research in Business and Management a következő alapelvek követését javasolja a gazdasági és üzleti kutatások számára.

A gazdasági és üzleti tudományok számos nagy hatású elméletet és modellt fejlesztettek ki, amelyek még jóhiszemű alkalmazás esetében is súlyos, negatív környezeti, társadalmi és egzisztenciális-spirituális hatásokat eredményezhetnek az érintettek széles körére vonatkozóan. A legelterjedtebb ilyen elméletek és modellek az ún. „ügynök-megbízó” elmélet, a vállalatirányítás standard modelljei, az anyagi ösztönzési modellek és a vállalatvezetés részvényesi értékmaximalizációs elve (Zsolnai, 2020).

Ezek és a hozzájuk hasonló elméletek és modellek arra az előfeltevésre épülnek, hogy a gazdasági szereplőket, beleértve a menedzsereket és az alkalmazottakat is, mindenkor és kizárólag a szűken vett anyagi előnyök maximalizálása vezeti, és ezért készek eltekinteni a szélesebb értelemben vett etikai vagy társadalmi megfontolások alkalmazásától. Erre a tisztán haszonelvű, individualista, önérdekkövető viselkedésre épülő gazdasági működés az egyik oka az antropocénnek nevezett korunk problémáinak, mint például a klímaváltozás, az ökoszisztémák pusztulása, a biodiverzitás csökkenése és a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése (Ims et al., 2019).

A statisztika és a döntéselmélet kutatói felismerték, hogy a problémaformulázásnak döntő szerepe van a tudományos eredmények értékének létrejöttében. Az első- és másodfajú hibák jelentőségét minden tudós ismeri. Kevéssé közismert azonban az ún. harmadfajú hiba jelensége. A Princeton Egyetem híres statisztikusa, John Tukey, majd nyomában a Harvard Egyetem döntéselméleti professzora, Howard Raiffa megmutatta, hogy a tudósok akkor követik el a legnagyobb hibát, ha rossz problémára adnak jó megoldást. Ez akkor következik be, ha tévesen fogalmazzák meg a kutatási problémát, mert eltekintenek annak létfontosságú aspektusaitól. Ez a gazdasági és üzleti tudományokban általában a probléma tágabb társadalmi-pszichológiai, rendszerszintű-ökológiai és egzisztenciális-spirituális dimenzióinak a negligálását jelenti. Így jöhetnek létre olyan „hamis konstrukciók”, amelyek való világbeli alkalmazása számos negatív következménnyel jár az érintettek széles körére, beleértve a jövő generációkat és a természeti rendszereket is (Mitroff, 1998).

A társadalomtudományokban a problémákra adott megoldási javaslatok nem etikailag semlegesek. Igaz ez számos más tudományterületre is, mint például a környezettudományok, az agrártudományok, az orvostudományok vagy éppen az urbanisztika.

A megoldási javaslatok teljesíthetik, vagy éppen sérthetik az érintettek etikai elvárásait (például méltányosság, igazságosság), és különböző rövid, közép- és hosszú távú hatásokat gyakorolnak rájuk. Ezért fontos, hogy a tudósok etikailag korrekt és a társadalmi-gazdasági érintettek széles köre által elfogadható megoldási javaslatokkal álljanak elő.

A 20. század nagy hatású morálfilozófusa, Hans Jonas (1984) által felállított „felelősség elv” kimondja, hogy elsődlegesen azokért a lényekért vagyunk felelősek, amelyek létére és jóllétére a cselekvésünk vagy a viselkedésünk hatással van. A tudós elsődleges felelőssége eszerint olyan tudományos eredmények létrehozása, amelyek helyes alkalmazása nem rombolja, hanem javítja a széleskörűen felfogott érintettek jóllétét. Ehhez a harmadfajú hibák elkerülése, azaz a helyes problémaformulázás, valamint etikailag helyes és társadalmilag elfogadható megoldási javaslatok kimunkálása szükséges. A közgazdasági Nobel-díjas Amartya Sennek a „fejlődés mint szabadság” (development as freedom) koncepciója vagy a szintén közgazdasági Nobel-díjas George A. Akerlof és Robert J. Shiller szerzőpáros „balekhalászat” modellje (phishing for phools) például teljesítik a felelős tudomány fenti kritériumait.

Ahogy Kazinczy mondta: „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok.” A tudós felelőssége az, hogy a „jó”-t és a „jól”-t a lehető legszélesebb körben és mélységben értelmezze és valósítsa meg a munkája során.