Kimutatható volna például, hogy ugyanaz az elmozdulás (az empirizmustól a transzcendentálfilozófiához való átmenet), mely Burke és Kant kapcsolatában interperszonális eltérésnek mutatkozik, valójában Kant saját pályáján belül is megfigyelhető mint átmenet az ún. „prekritikai” filozófiából a „kritikai” filozófiába. Ezt tekintetbe véve Kant Burke-re tett biografikus utalása egy autobiografikus viszony kihelyezéseként fogható fel, mintha ír kollégájában a porosz filozófus ifjúkori önmagát, mindenekelőtt saját Megfigyelések a szép és a fenséges érzéséről (1764) című írásának naiv lendületét bírálná (Flaubert-t parafrazálva: „Burke én vagyok”), s mintha a kihelyezésre éppen azért volna szükség, mert az önéletrajzi viszony esetleg fokozottan megnehezítené a distanciálást. Az önéletrajziság logikája szerint ugyanis a tagadás mindig meghatározott negáció kell legyen (ahogyan Hegel mondja), mivelhogy a tagadott szükségképpen meghatározza saját tagadóját. Márpedig ha a tagadó (mint meghatározott tagadó) örököse vagy továbbélése a tagadottnak, akkor a tagadott ott fog kísérteni a tagadóban, pontosan úgy, ahogy a kanti fenséges egyik elemzője, Jean-François Lyotard rámutatott, midőn megállapította, hogy a szenvedélyek tekintetében Kant − „bármit mondjon is” − „szorosan követi Burke-öt”, s a fenségesről mint „negatív örömről” (negative Lust) alkotott elgondolása a „gyönyör” (delight) burke-i fogalmát visszhangozza.1

Az önéletrajzi viszonylatban megjelenő kritikai distanciálás igénye Burke saját pályájára vonatkoztatva is felbukkan, amikor a szerző esztétikai gondolkodását mint „korai” produkciót a „kései” politikafilozófiai fejtegetések felől szemlélik, részint épp Burke sugalmazására. Ez gyakran azzal a konklúzióval (vagy inkább előfeltevéssel) jár együtt, hogy a Filozófiai vizsgálódás fiatalos meggondolatlansága és radikalizmusa afféle korrekcióban részesül a Töprengések a francia forradalomról (1790) érett, elmélyült történelmi bölcsessége felől, s hogy ilyenformán Burke idős korában − ha kimondatlanul is − eltávolodik a fenséges sugallta szélsőséges, forradalmi gondolkodástól. Ritkább, éppen ezért figyelemre méltóbb eset, amikor − megfordítva a kritika irányát − a Töprengéseket a Vizsgálódás felől olvassák, esztétikai analízisnek vetve alá a szerző politikai nyelvezetét. Még ritkábban találkozni azonban olyan olvasattal, mely nem ülteti libikókára a két könyvet, hogy az egyiket a másik kárára emelje magasba, hanem másféle, elmosódottabb, éppen ezért nehezebben artikulálható, ugyanakkor talán tanulságosabb relációkat tár fel közöttük.

Mivel a kritikai távolság (akár életrajzi, akár önéletrajzi vetületben gondoljuk el) nem más, mint ama esztétikai távolság (distanciálás vagy negativitás) másik megnevezése, amely körül Burke (és persze Kant) műve forog, a Filozófiai vizsgálódás kritikai pozíciójának árnyalásához nemcsak kézenfekvőnek, de megkerülhetetlennek is tűnik szemügyre venni, hogyan épül be a távolság gondolata Burke esztétikájába. Mint látni fogjuk, ez a beépülés korántsem egyszerű, egyszeri, hanem többszörös, többszintű, ami kellő bonyolultsági fokot eredményez ahhoz, hogy megérje kitartó figyelmet szentelni neki. A távolság mozzanata különíti el a fájdalom, a félelem és a fenséges fogalmait, ahol a félelem olyan artikulációs pont, mely szétválasztja, de össze is fűzi a fájdalmat és a fenségest, s így egy olyan tágabb fogalmi mező felé mutat, amely a szenvedélyek elgondolásának talán kevésbé szokványos módját kínálja − a feszültség és a figyelem társfogalmai felől. Sajátos alliterációs lánc képződik tehát, egyfelől a fájdalom, a félelem és a fenséges, másfelől a feszültség és a figyelem között, s bár ez az alakzat nyilvánvalóan csupán a mű magyar változatának véletlenszerű és kizárólagos sajátja, az alább következő elemzés számára mégis szigorú vezérfonalat kínál.