Ez az értelmezés az I. rész más olyan passzusaival is alátámasztható, ahol a távolság hasonló képzete van jelen anélkül, hogy bármi utalás történnék a térbeli vagy időbeli aspektusok különbségére: a gyönyör úgy határozódik meg, mint „a fájdalom vagy a veszély megszűnésekor [removal] fellépő érzés” (I.4: FV, 42; PE, 37), ami azt feltételezi, hogy az ember élete „ne legyen kitéve semmilyen fenyegető veszélynek” (I.15: FV, 56; PE, 48), más szóval, hogy képesek legyünk „veszélytelenül” érzékelni a rettenetes tárgyat (I.17: FV, 59; PE, 50).

Ellentétben Burke megfogalmazásával, egyértelműen térbeli fogalomként jelenik meg a távolság Joseph Addison szókincsében, ahol e szó az időbeli elválasztottság térbeli megfelelője, amikor Addison arról beszél, hogy örömet okozhat „az elmúlt veszélyek emléke [reflecting upon dangers that are past]” éppúgy, mint „egy távoli meredély látványa [looking on a precipice at a distance]” (Joseph Addison, „A képzelőerő gyönyörei”, ford. Gárdos Bálint, Jelenkor (2007/november): 1202, ford. mód.; „The Pleasures of the Imagination”, The Spectator, no. 418, Monday, 1712. június 30.; saját kiem.). Míg a „biztonság” hangsúlyozása Addisonnál nem tartalmaz semmilyen nyílt utalást az időbeli és térbeli elválasztottságra („minél félelmetesebb hatást tesznek ránk, annál nagyobb örömet érzünk afölött, hogy a mi biztonságunkat nem fenyegetik”, uo.), egy későbbi megfogalmazásból mindazonáltal az lehet a benyomásunk, hogy a térbeli távolság bizonyos helyzetekben „túl közelinek” bizonyulhat, összehasonlítva az időbeli (vagy reprezentációs) elválasztottsággal: „Lehetetlen azonban olyankor érezni ezt az élvezetet, amikor valakit ténylegesen a leírásokból ismert szenvedések között látunk; ebben az esetben ugyanis a tárgy túlságosan közelről terheli az érzékeinket” („A képzelőerő gyönyörei”, 1203). Mondhatnánk, hogy Addison számára az „élő” szenvedés (szemben a „felvételről” megjelenítettel) nem teszi lehetővé a fenséges gyönyört, bármilyen biztonságos (térbeli) távolságban vannak is a nézők. Burke nem vezet be ilyen korlátozást, amikor a tényleges és a megjelenített (autentikus vagy fiktív) szenvedés különbségét tárgyalja. Számára „a rémület szenvedélye ugyanis mindig gyönyört kelt, ha nem túl közelről ér minket” (I.14: FV, 53; PE, 46), a távolság pedig (még az „élő”, azaz térben mediált szenvedés esetében is) mindenképp magában foglalja azt, hogy a tárgy nincs „túl közel”.