Az elmélet felállításának alapvető célját maga Coleridge a „megvilágításban” (elucidation) látja. A fejtegetést nyitó optikai allegóriának azonban nem egyszerűen csak célja a megvilágítás, de legfőbb témája is, amennyiben Coleridge személyes példája a fényviszonyok kérdéskörébe vezet:

A személyes tapasztalatból vett képet Coleridge végül lefordítja Luther példájára, hogy ezzel együtt a kép allegorikus értelmét is felmutassa:

A képek külső és belső forrásának kritikai szétválasztását a nézőpontok burkolt elkülönítése teszi lehetővé. Míg az esszéíró külsőleges nézőpontjából világosan látszódik az elegyedett elemek eltérő származása és eredendő különbsége, addig belülről, a látomás alanya számára a kísértetlátás elemi hatóereje éppen abban rejlik, hogy észrevétlen kontaminációként történik meg, amelyben nemcsak hogy eldönthetetlen, mi alapul külső és mi belső forráson, de egyáltalán fel sem merülnek efféle térbeli (vagy másféle) binaritások. Külső és belső csak kívülről van, belülről nem létezik. S ha ezt komolyan vesszük, akkor már maguknak a nézőpontoknak külsőként és belsőként való elkülönítése is „külsőnek” mutatkozik, és irreleváns a vizionáló alany nemcsak külsőnek, de belsőnek sem mondható nézőpontja felől. A kétosztatú logika e ponton mégis annyira uralja Coleridge gondolkodását, hogy fel sem merül olyan tényező, amely megbonthatná ezt a sterilen tökéletes rendszert. Ilyen lehetne bármilyen harmadik elem, például maga az ablaküveg, melynek makulátlan sértetlensége és tisztasága biztosítja, hogy az áttetszőség és visszaverődés ideális, anyagtalan médiumaként működhessen, s az áteresztett kinti és a visszavert benti képek elegyedésének interfészeként lehetővé tegye az elemző számára az elegyedés folyamatának megfigyelését és az elegyedett képek analitikus visszavezetését egy eredendően külső és egy eredendően belső forrásra. Bármiféle karcolás vagy maszat megszüntetné ezt a steril anyagtalanságot, előhozná az üveget saját láthatatlanságából, s egy szempillantás alatt demediatizálná a médiumot, megbontva ezzel a kétosztatú rendszert is, melyet e médium paradox módon fenntart. Coleridge számára azonban az üveg nem materializálódik úgy, ahogy például a vízfelszín M. C. Escher Három világ című grafikáján, melyen a vízben úszó hal és a tükröződő fák még mindig túlontúl bináris rendszerét a vízre hullott falevelek bontják meg.

Bár itt nincs hely érdemben kitérni rá, azért érdemes megemlíteni, hogy az áttetsző „valós” és a visszavert „fantom” kettőssége vezérli később Coleridge ismert megkülönböztetését a szimbólum és az allegória között, s áttételesen meghatározza az azok hátterében álló mentális fakultások, a képzelet és a fantázia közötti különbségtételt is. Amikor tehát a kísértetek formálódásának e mostani kifejtésében az üveg két funkciójának keveredéséről gondolkodik Coleridge, egy olyan kontaminációt ír le, mely alapjaiban teszi kétségessé a fenti terminusok elkülönítésére (ahogy ő nevezi: „deszinonimizálására”) irányuló későbbi kísérletek eredményességét. A Stateman’s Manual (1816), a Biographia Literaria (1817), vagy az Aids to Reflection (1825) ismert elkülönítési törekvéseivel szemben ekkor még nem sok nyoma van annak, hogy Coleridge törekedne akár a szimbólum és az allegória, akár a képzelet és a fantázia fogalmi szembeállítására, vagy legalább ellentétező használatára, pedig a Luther-esszében mind a négy kifejezés felbukkan.

Az optikai allegóriát követően Coleridge akusztikai példára vált, melyben a patak csobogásából egy barát alakja, pontosabban hangalakja sejlik fel, méghozzá sajátosan narcisztikus módon, amennyiben a halló a hangzavarból a saját nevét hallja ki.

Coleridge kísértetelméletében azonban egy konkrét barát alakja is megjelenik, éspedig holtában. Ez a burkoltan jelen lévő, eltávozott, de visszajáró barát nem más, mint Thomas Wedgwood, akit ha név szerint nem is említ a szöveg, ám utal rá mint az érzékeléssel kapcsolatos korabeli kutatások legeredetibb alakjára.

Az 1805-ben 34 évesen elhunyt Wedgwood a fényképezés egyik úttörőjének számított, akinek korai próbálkozásai nélkül elképzelhetetlen lett volna évtizedekkel később a Talbot nevéhez fűződő negatív-pozitív technológia, mely az 1840-es évektől a fokozatosan elavuló dagerrotípiát volt hivatott felváltani. Wedgwood nem egyedül dolgozott. Kutatótársa a vegyész Humphrey Davy volt, akivel egyébként szintén kapcsolatban állt Coleridge, hiszen a költő kísérleti alanyként működött közre a bódultságot okozó dinitrogén-oxid ‒ az előbb vásári mulatságra, később orvosi érzéstelenítésre is használt ún. nevetőgáz vagy kéjgáz ‒ hallucinatív hatására irányuló vizsgálatokban.6 A fényérzékeny felületekkel folytatott kísérletezései során Wedgwood képes volt ugyan negatív képeket, ún. „árnyrajzokat” (shadowgraph) készíteni, ám a keletkezett kép fixálására tett kísérletei nem jártak sikerrel.7 A fényképezés technikai lehetőségeinek feltárásában Wedgwood ezzel együtt is jelentős szerepet játszott. Az esszében mégsem az „árnyrajz” mestereként bukkan fel. Coleridge az érzékelés témájáról előadott újszerű nézetei miatt utal rá. Wedgwood látással és tapintással kapcsolatos fejtegetései 1817-ben posztumusz jelentek meg, jóval Coleridge esszéjének első, 1809-es fogalmazása után. Coleridge a személyes beszélgetésekből nyilvánvalóan jól ismerte a szóban forgó gondolatmenetet, hiszen közeli kapcsolatban állt Wedgwooddal, aki nemcsak szellemi, de anyagi értelemben is személyes jótevője volt, hiszen még 1798-ban éves járadékot intézett neki. Az 1817-es tanulmányt előadásjegyzetekből egy ismeretlen állította össze Vizsgálódás a távolságról való fogalmunk eredetét illetően (Enquiry into the Origin of our Notion of Distance) címmel. Wedgwood ebben az okfejtésben foglalkozott a látással, konkrétabban a térlátással vagy mélységérzékeléssel, és ilyen összefüggésben a látásnak a többi érzékhez, elsősorban a tapintáshoz való viszonyával. Szembe kívánt szállni azzal a nézettel, amely a látást csupán a tapintás jelének tekintette, s amely azon az elképzelésen alapult, hogy amit látunk, azt gyakran úgy tekintjük, mint a tapintható közvetett érzékelését, s ilyenformán látás és tapintás között szemiotikai viszony áll fenn.

A vitatott nézetet George Berkeley képviselte Értekezés a látás új elméletéről (An Essay Towards a New Theory of Vision, 1709) című munkájában. Berkeley ebben a fiatalkori művében megkérdőjelezi a térlátás karteziánus fiziológiai magyarázatát, mely a mélység vizuális érzékelésének képességét a binokuláris látásból vezette le, amit pedig egy botokkal tapogatózó vak ember térérzékeléséhez hasonlított. Arra a kérdésre, hogy önmagában a látás érzéke képessé tesz-e bennünket a tér vagy a mélység ‒ avagy Berkeley saját, később Wedgwood és Coleridge által is használt kifejezésével: a „kívülség” (outness) ‒ észlelésére, maga Berkeley Locke-ot követő választ ad. Emlékezetes, hogy a William Molyneux-féle feladványra, hogy tudniillik képes lehet-e a vak, aki egyszer csak látni kezd, pusztán látás alapján beazonosítani a korábban tapintott idomokat (kockát és gömböt), Locke magával Molyneux-val egybehangzóan határozott nemmel felelt.8 Berkeley, csatlakozva ehhez a véleményhez, a látás új elméletében azt igyekszik demonstrálni, hogy a tértapasztalatnak nem a látás, hanem a tapintás az eredendő módja. A látás csak a tárgyak felületi kiterjedéseit (szélességét és hosszúságát) mutatja hűen. A mélységi dimenzió tekintetében csupán a tárgyak látszólagos nagyságával vagy távolságával szolgál, nem a valóságossal, mint a tapintás, ezért a látás csakis annyiban válhat térlátássá, amennyiben a látott tárgyak ideái asszociatív úton összekapcsolódnak a tapintott tárgyak ideáival, s így lehetővé válik, hogy a tapintható tárgyak távolságát, nagyságát és helyzetét a vizuális benyomások közvetítésével észleljük. A látás ilyenkor afféle előtapintásként vagy távtapintásként működik, szemiózissá alakul, a tér jelölésévé válik: „az a mód, ahogyan [a látványok] a távolban fekvő dolgokat jelzik számunkra, azonos azzal, ahogyan az emberi érintkezés nyelvei vagy jelei felidéznek valamit”.9 A látás életfontosságú funkcióvá lép elő, hiszen az emberi vagy állati szem képessé válik a távolból előre jelezni azt, ami hasznos, vagy épp azt, ami fenyegető. A látványok Berkeley szerint a tapasztalatok esetlegessége alapján önkényes jelviszonyba kerülnek a tapintható dolgokkal, jelölő funkciójuk spontaneitása, valamint általános tendenciája és létfenntartó funkciója miatt mégis afféle „természetes” vagy „univerzális” nyelvet alkotnak.10 Berkeley nézeteit összegezve írja Wedgwood, hogy „egyes érzetek képesek nyelvvé válni, amely nyelv más érzetek megjelenítésére és közvetítésére szolgál”,11 s mindez a látás és a tapintás viszonylatában azt jelenti: „Mihelyt tapintás útján megtudtuk egy tárgy valóságos nagyságát, a vizuális vagy látszólagos nagyság merő jellé válik, mely azon nyomban a taktilis nagyságra utal. Ahogy a nyelvben is lenni szokott, az elme átsiklik a jelen, és csakis a jelölt dologra figyel.”12 Noha a vizualitás nyelve ‒ mint minden jelrendszer ‒ saját anyagtalan transzparenciájának és a jelölt tartalom közvetlenségének illúziójával kecsegtet (amikor olyan érzést kelt, mintha láthatnánk a tapinthatót), ez azonban Berkeley szerint merő káprázat csupán, az érzékek közt zajló önelleplező szemiózis csalóka hatása.

Wedgwood kritikai kommentárjának legfőbb célja kivonni a látást a tapintás fennhatósága alól. Ezért igyekszik demonstrálni különféle példákon keresztül, hogy az a jelviszony, amelyet Berkeley a két érzék között feltételez, valójában egyetlen érzéken, magán a látáson belül is kiépülhet. Szerinte ugyanis a látást elemileg befolyásolják előzetes vizuális tapasztalataink. A friss vizuális impulzusok megidézik a korábbiakból őrzött emlékképeket, így azok a képzelet útján azonnal rávetülnek a pillanatnyi látványra, és össze is mosódnak vele. Az adott pillanat részleges érzéki benyomása így szinekdochikus jelnek tekinthető, mely saját jelentéseként idézi meg a korábbi benyomások egyesített, egészleges ideáját: „Az érzékelés nyelvvé válik, melynek legfőbb haszna az, hogy előhívja a megfelelő gondolatsort, így az érzékek nemigen vannak intenzív és hosszú használatban, csakis az új tárgyak szemügyre vételekor. Amit érzékelésnek gondolunk, annak túlnyomó része csak azon ideák összessége, melyeket az illető érzékelés felébresztett.”13 A látás esetében ez azt jelenti, hogy a tárgyról alkotott többféle nézet együttesen kiadja az illető tárgy alakját, helyzetét és szemtől való távolságát. A látás így nem csupán a felületi, hanem a mélységi távolságok megítélésében is megbízható adatközlővé válik.

Hogy egyáltalán a felületi (síkbeli) és a mélységi (térbeli) irányok, vonalak vagy távolságok miként különböztethetők meg egymástól, azzal Wedgwood nem foglalkozik, noha e szétválasztás önmagában is problematikus voltára a képzőművészeti hagyományban egy egész vonulat hívta fel a figyelmet, olyan alkotók, akik a lineáris perspektíva reneszánsz technikájában nem csupán nagyszerű geometriai vívmányt, de ‒ M. C. Escher munkáit megelőlegezve ‒ látens buktatókat is láttak. A barokk építész Francesco Borromini római Spada-palotabeli mélységnövelő hatású galériaszűkítése, vagy a Római Magyar Akadémia székházaként funkcionáló Falconieri-palotában alkalmazott, hasonlóan csalóka ablakkeret-szűkítései éppúgy említhetők példaként, mint William Hogarth komikus címlapgrafikája Brook Taylor perspektívaelméletének Joshua Kirby-féle 1754-es összefoglalójához. Wedgwoodnál nem találunk ezekhez hasonló kritikai reflexiót. Fejtegetése megmarad a Berkeley-féle fogalmi keretben, s felület és mélység problémátlan elválasztásának hitében csakis arra koncentrál, hogy a látást a felületi távolságon túl a mélységi távolság megbízható érzékeként ismertesse el.

Wedgwood szerint a tárgy különféle nézeteiből pontosan megítélhető a tőlünk való távolsága anélkül is, hogy a tapintáshoz fordulnánk. Sőt, nem pusztán arról van szó, hogy a szem mindezekre úgyszólván önerőből, a tapintásra való hivatkozás nélkül is képes, hanem arról is, hogy a tapintás pedig nem, illetve csak akkor, ha a látás segítséget nyújt neki ebben. Önmagukban a taktilis impulzusok ‒ egyidejű vizuális benyomások vagy korábbról megidézett vizuális emléknyomok nélkül ‒ Wedgwood szerint elégtelenek a térélmény vagy mélységérzet alapjául szolgáló minőségek megállapítására. Ezt több példán keresztül hangsúlyozza. Közismert kísérletre hivatkozik, amikor felidézi, hogy a keresztbe tett mutató és középső ujj szögletének megérintése egyetlen tárggyal, ha nem látjuk, olyan érzést kelt, mintha két külön tárgy érne ujjainkhoz két ellentétes irányból. Ki kell nyitnunk a szemünket ahhoz, hogy láthassuk, egyazon tárgy volt az. A nem látott vagy nem ismert testrészek (a hát vagy a belső szervek) megérintésekor ugyancsak gondot okoz a hozzánk érintett tárgy alakjának és pozíciójának észlelése.

A tapintás megbízhatatlanságát próbálja demonstrálni Wedgwood az ún. fantomvégtag jelenségével is.14 Az elveszített vagy amputált végtag kísérteties visszajárása (fájása, ficama, görcse, viszketése stb.) régtől ismert jelenség volt, melyet egyik kutatója, Silas Weir Mitchell hozott be a köztudatba 1866-ban egy fiktív, de valósnak ható, mondhatni fantomszerű történettel.15 A mára bevetté vált „fantomvégtag” elnevezés is tőle származik, pár évvel későbbről. Az illető jelenséget jó fél évszázaddal korábban Wedgwood arra használja, hogy a taktilis érzékelés fantomatikus jellegét (itt konkrétan a lokalizálásra való képtelenségét) demonstrálja vele, s burkoltan rámutasson, hogy nincsen közvetlen, közvetítetlen érzékelésmód ‒ még a tapintás sem az ‒, mert az elmebeli, memorikus, imaginatív, s végső soron nyelvi (szemiózis útján történő) közvetítés által az érzékelés bármely formája képes, sőt kénytelen fantomokat produkálni.

Wedgwoodot kétszeresen is közelről érintette a „fantomvégtag” problémája. Egyrészt azért, mert apja, a híres porcelángyáros, Josiah Wedgwood, akinek egyik lábát kellett amputálni, konkrétan ezzel a problémával küzdött. Másrészt azért, mert Erasmus Darwin, aki apjának kezelőorvosa volt, alapvetően Berkeley hívének vallotta magát ‒ A természet temploma című versében a látást „a tapintás néma nyelveként” definiálta16 ‒, és a fantomvégtag jelenségét a tapintásos emléknyomokra visszavezetve fogalmazott úgy, hogy „az elvesztett végtag alakjának, helyének vagy szilárdságának ideája asszociatív úton tér vissza”.17 Wedgwood ezzel szemben a fantomvégtagról is olyan magyarázattal rendelkezhetett, amely a látás közvetítő szerepén alapult. Ilyen vonatkozásban, eltérő érvrendszerrel ugyan, de megelőlegezte napjaink egyik vezető neurológusának, Vilayanur S. Ramachandrannak az eredményeit. A Ramachandran-féle „tükördoboz”-terápia a fantomfájdalom csillapításában a látás közvetítő munkájára épít, amennyiben az ellenoldali ép végtag tükörképének segítségével ‒ a taktilis érzékcsalódást kihasználva, azt vizuális visszacsatolással megerősítve, majd fokozatosan leépítve ‒ tesz hatékony lépést a végtaghiányos páciens fantomfájdalmainak enyhítése vagy akár teljes megszüntetése felé.18 Ezzel az eljárással a fantom az esetek jelentős százalékában elűzhető, vagyis az eredeti végtag amputációja után maga a fantomvégtag is sikeresen „amputálható”.19

Visszakanyarodva Coleridge szövegéhez, a kérdés még mindig az, hogy az elveszített, de fájdalmasan visszajáró „fantombarát” (azaz Wedgwood) alakja vajon mennyiben Coleridge önképének narcisztikus kivetülése csupán. Lényeges mozzanatnak tűnik Wedgwood szövegében, hogy az általa előhozott példatár a fantomlátást zavarba ejtően tág és folytonos spektrumon helyezi el. Példái az egyik oldalon az ismert formájú entitások mindennapi felismerésétől (egy szék, egy ló vagy egy ismerős londoni utca azonosításától) egészen a szakértő pillantásig (a juhász, a tengerész, a vadász vagy a festő átlagon felüli látásáig) terjednek. A másik oldalon azonban a felismerésnek ugyanez az emlékezeti és képzeleti mechanizmusa a félreismerések legalább ennyire széles skáláját eredményezi. Wedgwood éppúgy említ mindennapi apró tévedéseket, mint súlyosabb tévesztéseket vagy a paranoid félelem szélsőséges eseteit. Barátnak nézni egy idegent a kellemetlen tévesztés felejthető esete csupán, ahogy ilyen, ha a távolból szarvascsordának látunk egy juhnyájat. Ám ha egy kőben vagy tehénben fehér lepelbe öltözött kísértő nőalakot pillantunk meg, vagy ha mindenütt a rettegett ellenséget véljük felfedezni ‒ ahogy történik ez azzal a fiatalemberrel, aki az elhatalmasodó elmebaj első tüneteként a levágott nádszálakat az arabok lándzsáinak véli ‒, könnyen a fantázia veszélyes örvénylésében találhatjuk magunkat. Ami itt elgondolkodtató, az nem egyik vagy másik példa önmagában, hanem a köztük való csúszkálás lehetősége, vagyis végeredményben az, hogy a hétköznapi jelentéktelen felismerések vagy félreismerések világából könnyen a szélsőségek régióiba juthat bárki, más szóval az, hogy a szakértelem tiszteletre méltó birtokosai egyazon tengelyen találhatók paranoiás ellenpárjukkal, ami ugyancsak azzal a veszéllyel jár, hogy átcsúszhatnak vagy átlendülhetnek saját ellenpontjukba. És mivel Wedgwood e példák mindegyikében ugyanazt a fantomgyártó mechanizmust látja működni, ezért nagyon úgy tűnik, hogy ő maga sem más, mint egy olyan idegen, akiben Coleridge talán túlontúl gyorsan látott barátot, vagyis aki talán nem egészen azt mondja, mint amit Coleridge mondat vele, vagy amit kihall-kiolvas belőle.

Hogy ez lehet a helyzet, arra Coleridge szövegének abból a részletéből következtethetünk, melyben immár nem Wedgwood a téma (név nélkül), hanem egy nagyobb híresség, a felvilágosodás kori német filozófia meghatározó alakja, a Kant-tanár Christian Wolff (ha mai szemmel kissé szokatlan formában is, de néven nevezve: „Wolfe”). Tőle Coleridge ‒ mint másutt is ‒ az alábbi frappáns megállapítást idézi latinul: „In omnem actum perceptionis imaginatio influit efficienter”, azaz „A képzelőerő minden érzékelési aktusba hatólag belefolyik”. A tételmondat idézésének apropójául a kísértetek racionális elhárításának igénye és egy anekdotikus történet szolgál:

Néhány évvel később, amikor Mary Shelley egy önálló esszében nekirugaszkodik a kísértetek kérdéskörének (On Ghosts, 1824), egy ponton feleleveníti Coleridge anekdotáját, hogy azután a könnyed hárító gesztusra válaszul a kísértetek tiszteletére figyelmeztessen:

A kísértetek egy jóval későbbi gondolkodója, Jacques Derrida, a barátságról értekezve nem véletlenül emlékezett meg épp Mary Shelleyről mint a kísértetek nagy tisztelőjéről: „Tisztelet a kísértetnek [Respect du spectre], mondaná Mary Shelley.”24 Mert talán épp tőle tanulhatjuk meg felismerni a barátságban rejlő idegenszerűséget éppúgy, mint az idegen szerethetőségét, a barát és az idegen alakjának spektrális keveredését ‒ és elfogadni ezt az elkerülhetetlen keveredést. Ahogy Mary Shelley nyomán Derrida rámutat, a kísértet iránti tisztelet (respect) anagrammatikusan mindig is benne rejtőzött a kísértetben (spectre): „A barátság minden jelensége, minden szeretnivaló dolog és lény a kísértetiességhez tartozik. A »szeretnivalón« itt a kísérteteket értjük, azt, hogy szeretnünk kell a kísérteteket, tisztelnünk kell a kísérteteket [il faut respecter le spectre] (tudjuk, Mary Shelley hívta fel figyelmünket arra az anagrammára, mely visszajárásra készteti ‒ hogy láttassa ‒ a kísértetet a tiszteletben [le spectre dans le respect]).”25

Mindez, persze, Coleridge esszéiből is kiolvasható. Hiszen épp Luther példája és Coleridge ellentmondásos elmélkedése figyelmeztet arra bennünket, hogy a kísértés nem feltétlenül olyasmi, ami elhatárolható volna a jelenségek normális formavilágától, önálló, tiszta és világos formaként, hanem nagyon is elképzelhető, hogy benne a tapasztalás olyan alapformája dereng fel, amelynek elkülönítése, felismerése és elemző tisztázása épp azért nehéz, mert ha tényleg szakadatlanul működik, akkor példát sem tudunk hozni rá. A róla való elmélkedés pedig olyan, mint egy hajó, amelyről nem tudjuk megmondani, lehorgonyzott-e, vagy horgonyát veszítve elszabadult, és csak sodródik, tengeráramoknak kiszolgáltatottan, ismeretlen égtájak felé.