Kokas Magamról magamnak. Önéletrajz helyett3 című írásában elmondja, hogy nem szívesen írt önéletrajzot. Szükségből mégiscsak írt röviden magáról, hogy megjelenhessen könyvei elején vagy végén ismertetőként. Kokas életművét összefoglaló DVD-je önvallomásával kezdődik: „A tanítás szenvedélyem. Boldog vagyok benne. Felfedező úton járok gyerekországban. Arról beszélek, amit a gyerekek közt találtam. Zenével tanítok a zene befogadására, a zene figyelmére. Olyan zenével, amelyben magam is megújulásra találok”4.

Kokas Klára a Sopron megyei Szanyban született 1929. április 24-én. Gyermeksége itt kezdődött el és sohasem ért véget, és már ott, a szülői házban zenével nőtt fel. „Szanyban születtem, a Rába folyó közelében. A szép hármastornyú templomban kereszteltek, (...) apám (...) lelkes gyűjtője volt népdaloknak, szokásoknak. Amit az öregektől gyűjtött, mindjárt tanította is a fiatalabbaknak”5, lévén a falu tanítója és katolikus kántora. Pesten Bárdos Lajos, Harmath Artúr, Werner Alajos kurzusait hallgatta, majd hazatérve tanítgatta, amit mestereitől tanult, ugyanakkor népdalkórust és táncos csoportokat szervezett a falubelieknek, külön legényeknek, lányoknak, gyerekeknek. Kokas az éneklés szeretetét édesapjától, a lelkek iránti érzékenységet édesanyjától merítette – később mindkét örökség fontos szerepet játszott a Kokas-módszer létrejöttében, sőt annak sarokköveivé lényegültek. Tízévesen került a győri apácaintézetbe, a mai Szent Orsolya Rend Győri Leánykollégiumába, ahol lelkéig hatolt az apácák közönye, szenvtelensége. Az intézetből járt gimnáziumba, ahol pedig tanárai személytelenségével találkozott a mindig éltanuló, önképzőköri elnök, tornászbajnok Kokas. Később, a soproni állami gimnáziumban tanulmányi eredményei miatt tandíjkedvezményben részesült, megtanult németül, zeneiskolába járt, és színházban vagy ünnepi alkalmakon zongora-versenyműveket adott elő. „Míg tanultam, nem derült ki, hogy majd egyszer másképp tanítok, mint ahogy tanítottak. Az sem, hogy örökösen a veszteseknek drukkolok”6.

Az éneklés élményét a kis Szentlélek templom kórusában élte meg, ahol Halmos Alajos, a Kokas emlékei szerint kicsi, kerek, buzgó, csupa szív Lojzi bácsi vezénylete alatt minden vasárnapi misén kórusban, népdalokat pedig az iskolában énekelt. Mindig is énektanár szeretett volna lenni, és az is volt, még nyugdíjasként is, „a tanítás nem pályám, nem munkám, nem hivatásom, hanem a létezésem” – vallotta Magamról magamnak című írásában. Gyerekkorában alig hallott szimfonikus zenét, sokáig nem vett részt hangversenyen, sőt akkor még villany sem volt a faluban.

Kokas tanulmányait a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán énektanár és karvezető szakon (1950), majd lélektan-pedagógia szakon az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen (1970) végezte. Tanárai között ott találjuk a kor nagy zenészeit, karnagyait: Kodály Zoltánt, Ádám Jenőt, Bárdos Lajost, Harmath Artúrt, Werner Alajost7. Pályáját 21 évesen karvezetői tanári diplomával kezdte, de kinevezését Szombathelyre egyházi énekvezér édesapja miatt csak négy évvel később kaphatta meg. Kodályt mesterének tekintette, aki tenyeréből tette útjára8. Ugyanő indította el a gyerekek lelke felé vezető úton és ő vezette a módszerek forrásaihoz, a szabadsághoz és érzékenységhez, amely nyitogatja az emberi szíveket, lazítja a merevséget és kibontja a képzeletet.

Kodályt a Zeneakadémián ismerte meg, kurzusait, szavait teljes lényével figyelte, és ezek az élmények elévülhetetlenek maradtak benne. „A lehető legközelebbi ülésre ültem, ott kuporogtam és minden hangját beittam, a bőrömmel is. Nem arra emlékszem, amit tanított, hanem amit bennem keltett. Felkeltette a lelkem titkait, megéreztem őt, és érteni kezdtem magamat”9. Kodály alapelvein indulva a zenei nevelést képességfejlesztéssé, sőt személyiségfejlesztéssé lényegítette, amelynek alapját a gyerekekkel való őszinte lelki kapcsolata jelentette. Elvégezte Kodály zenei alapú nevelési elvének pszichológiai hatásvizsgálatát10, később rátalált arra a gyermekcsoportra, amely az iskolai nevelés perifériájára szorult, de amelynek tagjai a legtöbbet nyerhették a Kokas-foglalkozásokból lelkük kibontakoztatásához: a fogyatékkal, lelki vagy testi akadályokkal élők, illetve hátrányos helyzetűek csoportjára. A zene aktív befogadását hangsúlyozta, amelyet mozgásos zenehallgatással képzelt el, és amelynek origója a gyermeki fantázia. Mindezt a legkülönbözőbb művészeti tevékenységekkel ötvözte, többszörösen komplex művészetpedagógiává emelve a Kokas-módszert.

A kutató Kokas elindulása is Kodály érdeme volt, aki meglátta benne a szó legősibb értelmében vett tanítót11, egy egészen másfajta pedagógust, a felfedezni kész kutatót, munkatársat. Kihívásokat, feladatot bízott Kokasra akkor is, amikor tanulási, szocializációs, kognitív, emocionális szempontból lemaradt, hátrányos helyzetű gyerekcsoportokat bízott rá, hogy azokat zenés-énekes módszerekkel segítse a felzárkózásban, integrálódásban. A legnehezebb csoportokat vállalta el Kokas, akikkel eredményeket elérni megfeszített munka fejleménye volt: 1965-től állami gondozásban nevelt gyerekekkel foglalkozott Budapesten12. Tanítása közben méréseket, feljegyzéseket végzett kontrollcsoportokkal a zene transzferhatása13 és annak tudományos bizonyítása érdekében – ez ugyanakkor doktori értekezésének empirikus részét képezte, azaz tulajdonképpen Kodály hipotézisének módszeres vizsgálatát végezte el, a mindennapos énekóra által kiváltott transzferhatásokat vizsgálta14. E pszichopedagógiai témájú kutatásával szerzett tehát doktori fokozatot a budapesti Eötvös Lóránt Tudományegyetem Pszichológiai Tanszékén 1970-ben. A nevelés zenei hatásáról írt doktori disszertációja Képességfejlesztés zenei neveléssel címen jelent meg 1972-ben, és kontrollcsoportos vizsgálatok révén kimutatta, hogy a hangsúlyos ének-zenei oktatás, illetve mindennapos énekórák nem csupán zenei, de más képességterületeket is fejlesztenek15. Transzferhatásnak pedig azt a jelenséget nevezzük, amikor „egy bizonyos anyag megtanulása során olyan tanulási mechanizmusok alakulnak ki, amelyek más, hasonló vagy akár kevéssé hasonló anyag elsajátításában is pozitívan éreztetik hatásukat, és jobb tanulási eredményeket hozhatnak”16.

A köznevelésbe is begyűrűző, annak korlátokat állító kommunista időszakban az élet minősége alakult át, a hívő katolikus kántor apa támadási felületté vált a fiatal egyetemista lány életpályáján, később pedig akadályává annak, hogy tanári állást kaphasson, Kokas ugyanis megbízhatatlan elvtársnak számított, álláskérelmére ilyen választ kapott Szombathelyen: „Elvtársnő, megértheti, hogy tanári kinevezésre csak megbízható elvtársak számíthatnak”17. Abban a korban túlélési technika volt az elhallgatni tudás. „Csöndben lenni gyönyörűség. Elhallgatásra kényszerülni iszonyat” – írja Kokas. Az iszonyat elfeledését igyekezett segíteni a gyerekekben is zenével, a lelke figyelmével.

Családi életéről keveset tudunk, házasságát szűkszavúan foglalta össze: „Párválasztásommal is megkóstoltam a keserűt”18. Szenvedélyesen olvasott, szerette a mély, kifejező, ritka szavakat. Gondolatai és írásai élő keresztyén hittel, hitvallásokkal átitatottak, melyben minduntalan megjelennek konkrét utalások Isten létéről, Kokas Isten-percepciójáról. Saját magáról szólva is folyton Istent említi: „Minden ajándék közül, amellyel elhalmozott a Teremtő, egy hiányzó tulajdonságot értékelek legtöbbre: a versengés indulatát kifelejtette a bőröm alól”19, emellett úgy érezte, amit Isten juttatott neki, az maga a teljesség.

Tanári pályája kezdetén Kodálytól kapott felkérést, engedélyt, sőt támogatást zenei általános iskola, később zeneóvoda létesítésére Szombathelyen. Ugyanekkor a Tanítóképző Intézetben is tanított. Ezek az évek, tapasztalatok adtak teret kutatásaihoz zene-tagozatos gyerek-tanítványai körében, amelynek eredményeiről egy budapesti ISME-konferencián számolt be 1964-ben20. A konferencia záró-értékelése meghozta élete nagy élményét, Kodály elismerését. Legnagyobb örömét Kodály rádiónyilatkozata okozta: a konferencia legfontosabb előadásaként éppen Kokasét említette meg. Előadásával Kodály magával vitte egy amerikai konferencia-körútjára, így az Egyesült Államokban is előadta kutatási eredményeit az Interlochen-i ISME-konferencián 1966-ban21. „Nemzetközi konferenciáját az ISME (International Society for Music Education) 1964-ben Budapesten tartotta. (...) A nagy »kapunyitás« az 1964-es ISME konferencia alatt és után történt. Akkor lett Kodály Zoltán a nemzetközi társaság díszelnöke, s akkor fordult olyan nagy erővel a világ érdeklődése a hazánkban alkalmazott zenei nevelési módszer felé”22.

1965-től Kodály indítványára elvállalta az állami gondozásban – a Cseppkő úti, illetve Csatárka utcai nevelőotthonokban – élő, speciális nevelési igényű gyerekek zene általi érzelmi-intellektuális fejlesztését, amelynek eredményeit tudományosan mérte és feljegyezte. Munkatársa lett Székácsné Vida Mária pszichológus, aki komplex művészetterápiát dolgozott ki, amelynek része volt a mozgás is23. A zenére való mozgás éppen az Állami Gondozó-otthonban jutott eszébe először, hiszen az ott élő gyerekeknek nem lehetett hagyományos módon tanítani sem zenét, sem mást. Ilyen terepen a pedagógus rákényszerül, hogy önmagából hozzon fel, keressen vagy találjon ki valami új eszközt és módszert, és Kokasban megvolt az igény erre. Célja az volt, hogy a foglalkozások örömet jelentsenek a gyerekeknek. Nem a mérhető eredményekért dolgozott, nem a sikerért, hanem a gyerekekért. „Ha az ember gyerekekkel foglalkozik, és a gyereket nézi mindenek felett, az minden mást teljesen háttérbe szorít. Ezt én ott tanultam meg” – vallja évekkel később Kokas24.

Mindig a legnehezebb gyerekcsoportokat vállalta el, a felsőfokú oktatást, a tanítóképzőt felcserélte az állami gondozott gyerekek oktatására, akik hihetetlen kihívásokat jelentettek és rászorították Kokast arra, hogy új módszereket találjon ki sajátos nevelési igényű, fogyatékossággal élő, hiperaktív, autista, Down-szindrómás gyerekek kompetenciáinak fejlesztésére25. Eközben saját felfedezéséhez jutott, a zene átélésének és befogadásának új útjait fedezte fel, azaz magát a gyermeket. Kodálytól nem módszereket tanult, hanem a lényét átformálnia: „nem az emlékezetemben őrzöm, hanem a lényemben. Tájékozódom általa, mintha iránytűt rakott volna a fejembe, ami jelzi az értékeset, a silányat, az időtlent és az ideiglenest, a nemeset és a vacakot”26.

1970-től Amerikában, többek között a Massachusetts állambeli Bostonban, az éppen akkor megalakult Kodály Musical Training Institute-ban tanított, majd Kayenta-ban, Arizonában27, közben folyamatosan előadásokat, felkészítőket tartott pedagógusoknak a Kodály-koncepcióról és a zenével segített képességfejlesztésről28, illetve saját találmányú zenés foglalkozásokat tartott különféle nemzetiségű és szociális hátterű afroamerikai, angol, kínai, japán, ír, héber gyerekeknek, majd navajo-indiánoknak29. Tanító- és gyakorlóéveinek élményeit az Amerikában tanítottam című kötetében jelentette meg 1978-ban30.

Bostonban is a legnehezebb osztályokat kapta tanítási terepül, többnyire Boston afroamerikai külvárosi körzeteiben, a legrosszabb szociális hátterű, figyelemzavaros gyerekek között, amihez hozzáadódott az az erős afroamerikai zenei kultúra, amelytől nehéz megtalálni az utat az európai klasszikus zenéig, Bach-ig vagy Mozart-ig. Ez a zene a magyar népdaloktól is nagyon messze áll, tehát teljesen újra kellett gondolni a Kodály-koncepciót abban a magyar népdalkincstől nagyon eltérő zenekultúrájú közegben. Mégis csodálatos időként élte meg Kokas azt a korszakot, majd a következőt, amelyet a navajo-indiánok között töltött Kayentaban. Tanítás mellett meghívásokat kapott, különböző csoportoknak tartott előadásokat a Kodály-elvekről Torontóban, Montrealban, Arizonában, Kaliforniában, Bostonban, New Yorkban, Angliában31, ugyanakkor a külföldön töltött időt tanulásra, kutatásra is kihasználta, megismerte a különböző amerikai pszichológusok elveit, a kor újszerű gyermekközpontú pedagógiai felfedezéseit32. Ezek merőben másfajta nevelési modellt jelentenek a szocialista-kommunista iskolarendszerhez képest, amely gyermekközpontú pedagógiai koncepciók minden valószínűséggel segítették Kokast saját útjának keresésében és megtalálásában.

Transzferhatás-kutatása, amelyre Kodály bíztatta és amelyet 1969 és 1972 között végzett a kecskeméti Kodály-iskolában, arra a ma már közismert tényre támaszkodott, hogy „az ének és mozgás együttese érzelmekkel serkenti az agy működését, és a közös éneklés változatos ingerhatásai együtt adják meg a transzferhatás élettani alapját”33. Kutatásairól, foglalkozásairól az adott korban modernnek számító multimédiás eszközökkel dokumentációt, filmet, illetve kézi jegyzeteket készített.

Mindaz, amit Kokas „létrehozott és művelt, az a pedagógia művészi szintje. Aki ezt csinálja, önmagát kell művészi szintre fejlesztenie, át kell lépnie abba a tartományba, ahol már alkotni lehet!” – mondja visszaemlékezésében Kokas munkatársa, Pállay József művész-tanár34, akit Kokas 1985-től kért fel munkatársul. Közösen tartottak komplex művészeti tevékenységeket a Fővárosi Pedagógiai Intézet keretén belül a zene-mozgás-ábrázolás ötvözésével gyerekeknek, szüleiknek és pedagógusoknak. A tevékenységekről dokumentumfilm is készült a Magyar Televíziónak Tüzet viszek címmel35.

Eleinte Kokas nem tervezett zenére mozgásokat építeni, sem szabad táncra való ösztönzéssel tanítani, fiatal diplomásként kikerülve a szombathelyi állami iskolába, a Kodály-módszert alkalmazta tanóráin. Később érzett rá arra, hogy személyessé, élményszerűvé kell tenni az éneklést és a zenehallgatást. Ehhez pedig szerinte a gyerekekben van receptivitás, csak aktivizálni kell azt. Ez a fajta pedagógia nem a látványos változásokra, eredményekre törekszik, hanem a személyiséget formálja, a zenére való érzékenységet fejleszti, a sajátost, egyénit próbálja megjeleníteni. Ennek pedig legfontosabb eszközei a türelem, a ráfigyelés, az elfogadó szeretet – ezek ugyanakkor a Kokas-pedagógia sajátosságainak legfontosabb elemei is. Kokas a Komplex esztétikai program kidolgozását éveken át folytatta, később, 1979-től a Budapesti Művelődési Központban mutatta be annak személyiségfejlesztő hatását hangsúlyozva36. Ezeken a délutáni zeneóvodai foglalkozásokon talált rá a mozgással összekötött zenehallgatásra: „Vittem a gyerekeknek egyszer egy Schubert dalt születésnapi ajándékul és elkezdtünk rá táncolni mindnyájan. Nem akarták abbahagyni. Csodálatos volt!”37. Rájött arra, hogy a mozdulat a gyerekek spontán kifejezési nyelve, hogy ők még nagyon nyitottak a zenei élmények befogadására és nincsenek gátlásaik a mozgásos megjelenítések terén, nincs szükségük irányításra és szívesen táncolnak szabadon. Elkezdte tehát a módszer tudatos alakítását – a gyerekekből kiindulva.

1973 utáni külföldi tartózkodásáról hazatérve 1989-ig előadótanára volt a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem kecskeméti Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézetének, ahol angol nyelven folyt az oktatás. Ugyanekkor zajlott a Magyar Tudományos Akadémia komplex esztétikai nevelési reformkísérlete, amelyet Kokas vezetett38. Zenepszichológiai tárgyú előadásokat tartott, és eközben különböző országokba hívták vendégprofesszornak: Ausztráliába, Spanyolországba, az Egyesült Államokba, Kanadába, az Egyesült Királyságba, Bulgáriába, Dániába, Norvégiába, Svédországba, Olaszországba, Franciaországba, Görögországba, Jugoszláviába és az akkori Szovjetunióba39. Majd Ravenna-ban zenei-mozgásos művészeti előadásokat tartott olasz pedagógusoknak, amelyekről filmet is forgattak 1982-1985 között – ez lett filmográfiájának legkiemelkedőbb darabja. A Bach- és Händel-emlékév keretében forgatott Duende (1985) című filmfelvétel témája a tengerparton és a ravennai San Vitale templomban Bach és Händel zenéjére táncoló olasz és magyar gyerekek mozgáskompozíciója. Zenés foglalkozásaira válogatás nélkül jelentkezhettek nemcsak egészséges, de sérült vagy fogyatékkal élő, mozgáskorlátozott gyerekek is, akiket a csoport fokozhatatlan empátiával fogadott be40. Így lett a zenés-mozgásos tevékenységek rendszeres, teljes értékű résztvevője egy mozgássérült lány, aki kerekesszékben vett részt a zenés foglalkozásokon, és akit a gyerekek Náditündérnek neveztek el41.

Kokas nem egyszerű zenepedagógiát művelt, hanem a szó igazi értelmében személyiségfejlesztést, nemcsak összetett művészetpedagógiát, hanem valóságos gyógypedagógiát, önbecsülés- és önismeret-fejlesztést, családon belüli kapcsolatépítést, tehát a terápiák egymást erősítő hatásainak összekapcsolásával tanította az agape-t42, a zene általi örömöt. Munkája, újításai elismeréseként 1988-ban kitüntették a fogyatékkal élők sorsának felvállalásáért járó dán díjjal: Music Education for the Handicapped – in recognition of outsanding service in behalf of the handicapped43. Később, 1994-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjét, 1999-ben az Apáczai Csere János díjat, valamint 2008-ban a Kodály Intézetért nevű kitüntetést44.

Kokas 1990 után nyugdíjasként is aktív pedagógusi életet élt, tevékenységeit és publikációit, filmjeinek forgatását, valamint a Kokas-módszer felnőttképzéseit, bemutató előadásait, műveinek rendszerezését és kiadását saját maga finanszírozta45, ennek érdekében hozta létre a Kokas Klára Agape Zene-Életöröm Alapítványt Budapesten 1990-ben. Az alapító okiratban megfogalmazta tulajdonképpeni célját: „A nemes zenéhez kapcsolódó harmonikus, reménnyel és életörömmel formálódó, önkifejezésre és kapcsolatteremtésre képes személyiségek kibontakozásának és alkotó tevékenységének segítése”46. Később, 1999-ben akkreditáltatta saját módszerét Kokas Klára zenéből indított módszere gyermekek harmonikus fejlesztésére név alatt47.

Alapítványa keretében élete végéig, 2010-ig, folyamatosan felnőttképzési, posztgraduális kurzusokat tartott pedagógusoknak, amely kurzusok összesen 90 órás képzésből álltak, és amelyek azóta is folyamatosan indulnak, változó helyszíneken48. Megszólítottjai a tanítók, tanárok, óvópedagógusok, zenészek, zenetanárok, gyógy- és fejlesztőpedagógusok, művészek, pszichológusok, tehát a segítő foglalkozású szakemberek, illetve egyetemisták, akik munkájukban hatékonyan alkalmazhatják majd a Kokas-módszert és -pedagógiát.

Alapítványi munkája mellett Kokas nyugdíjas éveinek fontos eseményei voltak a különböző intézetekben tartott kurzusok, előadások: Tatabányán az Innovatív Zenepedagógiai Intézet (1992-1993), Szombathelyen és Velemben Sokhúrú hárfa-kurzusok (1994-1996), Budapesten a Vakok Általános Iskolája és Óvodája (1994-1997), Győrött a Tisztiorvosi Hivatal Mozgásról másképp-kurzusok (1996), Pécsett a Baranya Megyei Pedagógiai Központ keretében (1998-1999 között)49. Ezeken felül 1998-tól az Alapítvány integrált koncerteket és táborokat szervezett az etnikai kisebbség és a fogyatékkal élők felzárkóztatása érdekében. Ugyanebben az évben, 1998-ban jelent meg Kokas újabb kötete Öröm, bűvös égi szikra címmel50.

Élete során, többnyire késői éveiben, amikor erre lehetőség nyílt, Kokas többszáz rövidfilmet készített gyerekei táncairól, megnyilatkozásairól. Tevékenységein kamera hiányában óramondásokat51 alkalmazott, szóban mesélve el a történéseket, ehhez pedig érzékeny odafigyelésre volt szükség. Ezt kiegészítették a gyerekek saját elmondásai a tevékenységek, átváltozó táncok után. Digitalizált, válogatott film-gyűjteménye halála után, 2013-ban jelent meg négy DVD-n, címe: Zenében talált világ – Kokas Klára filmjeiből készült válogatás a szerző magyarázó szövegével52. Gyermekeinek történeteit két kötetben jelentette meg: A zene felemeli a kezeimet (1992) és Megfésültem a felhőket (2012) címen.

Kokas 2010 február 7-én, nyolcvan éves korában hunyt el az Egyesült Államokban, a Texas állambeli Arlington városban. Halála után megalakult a Kokas Klára Szakmai Kollégium, amelynek munkatársi közössége megfogalmazta a Kokas-kódexet53, azaz Kokas tanításainak, módszerének lényegét, dolgozik a Kokas-hagyaték gondozásán és feldolgozásán, folytatja a Kokas-tanfolyamok szervezését, a Kokas-pedagógia népszerűsítését hazai és nemzetközi szinten, valamint a Kokas-kutatók együttműködése és munkájuk összefogása szándékával megalapította a Kokas Klára Zenepedagógiai Kutatóműhelyt 2016-ban Budapesten54. Hátrahagyott életműve nem csupán gazdag, de sokrétű is – 86 magyar és angol nyelvű nyomtatott publikációja között 5 könyv, tanulmányok, folyóiratcikkek, kutatói beszámolók, újságcikkek, publicisztikai írások, emellett két multimédiás kiadvány található: Életmű-DVD55 és filmgyűjtemény a gyerekek táncairól56. Továbbá 35 magyar és angol nyelvű film és videóinterjú57, rádióinterjúk58, hazai és külföldi előadások hosszú sora, az alapítványa Budapesten59, pedagógus-tanfolyamok60, a felnőttképzési kurzusok kéziratban maradt dokumentumai, máig feldolgozatlan jegyzetek, óramondások és tanítványok61, akik iskolai és extrakurrikuláris foglalkozásokat tartanak Magyarország-szerte a Kokas-módszerrel.

Amit Kodály tehetségnek tartott Kokasban, arról ő maga úgy vélte, mindenki előtt lehetőség: „Nem születtem zseninek. Tehetségem sem rendkívüli: a gyerekekhez értek”62. Kokas szerint nem zsenialitás kell a gyermeklelkek megértéséhez, sokkal inkább megérzés, kíváncsiság és valódi szeretet: „Nagyon szeretem azt a légkört, ahol valami intimitás van. Ott nekem nagyon otthonos a lelkem. Úgy érzem, sosem volt máshoz zenei vagy előadóművészi tehetségem, csak a gyerekekhez. Én egyszerűen megérzek egy gyereket”63. Ez a figyelés és bizalom övezte gyerekekkel való kapcsolat, valamint karizmatikus személyisége és evangéliumi lelkülete a titka Kokas zenepedagógiai módszerének.

„Egy gyerek tekintete, a mozdulatai eleve érdekesek, izgalmasak. Nekem minden gyerek olyan, mint valami rejtvény. Állandóan foglalkoztat, mi történik őbenne. Ránézek egy gyerekre, és azon kezdek fantáziálni: Istenem most mire gondol? Mit szeretne? Hogyan gondolja az életét? Mi lesz belőle? (...) A felnőttben próbálom megtalálni a gyereket”64. Szülőket és tanítókat tanítani, rávezetni a nevelés művészetére – ez volt fő vágya. Kokas nem száll be az évszázados vitába és nem boncolgatja a kérdést, hogy vajon a tanítás művészet-e vagy mesterség, viszont írásaiból egyértelművé válik, hogy szerinte a pedagógiai elemek elsajátítása és alkalmazása kevés ahhoz, hogy valaki magas szinten művelje a tanítást, kell az elhivatottság és szaktudás mellé valami megmagyarázhatatlan hajlam, talentum, amely a pedagógust művésszé teszi. Kokas küldetésének érezte, hogy szülőket, tanítókat elvezessen a gyerekekhez, a gyermeki lélekhez, a szeretet teremtő erejéhez, ahhoz a mély belső viszonyból áradó bizalomhoz, amelyet édesanyja ültetett a lelkébe. Kokas bízni tanított a gyermekben. „Szerelmes vagyok a világba. Akkoriban a testem beszélt a szerelemről, manapság az arcom ráncai. Nem ez-e a teljesség?”65

Kokas a gyerekek lelkére, érzelmeire akart hatni lélekkel, figyelemmel, jelenléttel és zenével. Elmúlt hetvenéves, amikor újgörög nyelvet tanult, mert az volt egyik legszebb álma, hogy görög gyerekeket tanítson. Mindig új vizekre evezett, mindig volt osztani valója. „A Kokas-pedagógiában a fundamentum a Zene, amely a szabad mozgással együtt mindig a centrumban marad – ugyanakkor a dal- és zeneművészet, tánc- és mozgásművészet, drámajáték, irodalom, vizuális művészetek együttesen vannak jelen, és ezek komplex (egymásba olvadó) összessége teszi lehetővé a személyiség harmonikus, kiegyensúlyozott kibontakoztatását”66.

„Még ma is leküzdhetetlennek tűnő akadályok nehezítik a Kokas-módszer iskolai adaptációját” – véli Pásztor Zsuzsa zongoraművész, zenepedagógus. Pedig szükség van rá a középiskolákban, ahol nagyon nehéz hagyományos zenetanítási módszerekkel közel vinni a zenét a tanulókhoz. Időre és nyitottságra lenne szükség ehhez nemcsak a diákok, de a pedagógusok részéről is: „elhivatott, tehetséges emberek a középiskolás fiatalok számára is meg tudják nyitni a mozgásos zenei megközelítés útját”67.

Bár a Kokas-pedagógia és annak speciális helyzetekre, különböző csoportokra alkalmazott iskolai és extrakurrikuláris variánsai nem váltak általánossá és a közoktatásba csak Magyarországon, itthon is elvétve kerültek be, elmondhatjuk, hogy – tán Kodálynak is köszönhetően – egyre több művészeti nevelő és pszichológuskutató foglalkozik a témával és integrálja azt saját praxisába szerte a világon.