A fenntarthatóság biztosítása egyre nagyobb kihívás, hiszen az, hogy a központi forrásokból megvalósuló programok a támogatás utáni időszakban is folytatódjanak, közös érdek, ennek a megvalósítása azonban nagyon sok kérdést vet fel. A tanulmányban rámutatunk a hátrányos helyzetű térségekben megvalósuló társadalmi felzárkóztató programok fenntarthatóságának nehézségeire, valamint bemutatunk néhány megoldási kísérletet, amelyeket a Gyerekesély-kutató Csoport 2015-ös pilot-vizsgálata alapján azonosítottunk. A kutatócsoport kilenc kistérségben végzett feltáró jellegű kutatást, amely a gyerekek és családjaik felzárkózási esélyeinek javítását célzó, közösségi tervezésen alapuló, komplex térségi programok fenntarthatóságának vizsgálatára irányult. A kutatás néhány fő eredményét előrevetítve az látható, hogy a strukturális tényezők mellett a fenntarthatóságot legfőképpen a projektek szakmai tervezésének minősége, a projektmenedzsment és a részt vevő szakemberek kvalitásai, elkötelezettsége, a különböző szereplők közötti együttműködési mintázatok, valamint a programelemek helyi beágyazottsága, közösségi támogatása határozza meg. A társadalmi célú programok fenntarthatóságának továbbgondolását célozzák a kutatás során felvetett dilemmák is.

 

 

To ensure sustainability is an increasingly important challenge, since the continuation of the programs from central sources in the post-grant period is a common interest, but the im­plementation of this raises a number of questions. In the study we point out the difficulties in connection with the sustainability of the examined social development program, as well as we show some fieldwork solution attempts that were identified through the pilot study of the Children’s Opportunities Research Group in 2015. This research project was conducted in nine sub-regions aimed at investigating the sustainability chances of complex social development programs based on community planning. Looking at some of the main results of the research it can be seen that in addition to the structural factors, sustainability is mainly determined by the quality of the project’s professional design, the quality and commitment of the project management and participating professionals, the cooperation patterns between stakeholders, and the local embeddedness and community support of the project elements. The dilemmas raised on the course of research aim at the rethinking of sustainability of social programs.

 

 

 

 

 

A központi forrásokból származó hazai és nemzetközi támogatások kapcsán egyre többet hallani a társadalmi programok és eredményeik fenntartásának szükségességéről. Vannak, akik egyenesen morális kérdésként közelítenek a témához, hiszen a nem fenntartott, idő előtt lezáruló programokra fordított támogatás – érvelésük szerint – elvesztegetett pénz (Savaya–Spiro, 2012). A helyzet nem könnyű, mert a fenntarthatóság tényezői nem átláthatóak, de még a definícióval kapcsolatban sincs konszenzus a társadalmi célú programok kapcsán. Többnyire a pályázati felhívásokban, útmutatókban is minimális tartalmi, szakmai információ szerepel a fenntartási kötelezettségre vonatkozóan.122 E szűkszavú előírások oka valószínűsíthetően a projekt lezárulása utáni időszak ellenőrzésének nehézsége (például: kapacitáshiány, jogosultságok hiánya). Probléma továbbá, hogy nincsenek beépítve olyan feltételek, biztosítékok a pályázati rendszerbe, amelyek rákényszerítenék a pályázókat a fenntarthatóság előzetes alapos átgondolására, vagy amelyek a programok utólagos ellenőrzését és a szankcionálást lehetővé tennék. Közben pedig egyre nagyobb a megvalósítókra nehezedő társadalmi elvárás, ami feszültséget és tanácstalanságot szül.

 

 

Shanon W. Stirman szerzőtársaival (2012) együtt olyan írásokat elemzett, amelyek 125 program fenntarthatóságát értékelték, és arra a következtetésre jutott, hogy az esetek túlnyomó többségében (64%) a szerzők egyáltalán nem definiálták a fenntarthatóság fogalmát, csupán néhány olyan elemzés volt, amelyek a fenntarthatóság eredményeit szigorú szisztéma alapján értékelték. Mary Ann Scheirer (2005) szerint, aki szintén irodalomfeldolgozást végzett a témában, a legtöbben egyszerűen a programok időben való „továbbvitelét” értik a fenntartás fogalma alatt, vagy „megőrzés” értelemben használják azt.

 

 

A közösségi alapú programok fenntarthatóságát befolyásoló tényezőket Shediac-Rizkallah és Bone (1998) alapvetően három területről származtatja: projekt­desing és végrehajtás, szervezeti háttér, valamint szélesebb közösségi környezet. E hármas alapmodellből indult ki később több kutató is, tovább bővítve, finomítva azt. Meglátásaikat az alábbiakban összegezzük, kiemelve a közös pontokat és kiegészítve saját kutatási tapasztalatainkkal (1. ábra).

Riki Savaya és Shimon Spiro (2012) a fenntarthatóságot előrejelző tényezőket kvantitatív módszerekkel vizsgálta 197 társadalmi célú projekt alapján. Modelljükben a szervezeti tényezőket tovább bontották (megvalósító és fenntartó szervezetre), s a fenntarthatóságot három tényező – folyamatosság, intézményesültség és tartósság – szempontjából elemezték. Kutatásuk alapján elmondható, hogy a programok fenntarthatóságára a legerősebb hatást a támogatási források diverzitása, a megvalósító szervezet menedzsmentjének projekt iránti elköteleződése és támogatása, valamint a fenntartó szervezet bekapcsolódása gyakorolta. Szerintük kevésbé, ellenben saját vizsgálatainkban erősen befolyásoló tényezőnek bizonyultak a vezetés minőségével és a program közösségi támogatásával kapcsolatos változók is. (E két nagy kategórián belül a legerősebb faktornak a vezetés merészsége, képességei és elköteleződése, a promóciós technikákba invesztált know-how, a „zászlóshajóként” kezelt programok és a támogatók száma a közösségben124 tekinthető.) Emellett a fő fenntartót az jellemezte, hogy nemcsak jobban bevonódott, hanem jövőorientáltabb is volt a továbbvitt programokban.125 A kutatók továbbá fordított arányú összefüggést találtak a projekttámogatás és a fenntarthatóság között: minél nagyobb részét állta a költségeknek a projektidőszakban a fő finanszírozó, annál kevésbé voltak rákényszerülve a programok, hogy kiegészítő forrásokat szerezzenek. A különféle alapképző (politikai, direkt tőkeképzés, marketing) stratégiák kiépítése pedig elengedhetetlennek bizonyult a projektek folytatásához. Ez a tényező jobban befolyásolta a fenntarthatóságot, mint a kezdő támogatás mértéke. Ezt a következtetést támasztja alá a Corner­stone Consulting Csoport civil szervezetekről készített elemzése is, amelyben a kérdezettek azt javasolják, hogy idővel csökkenjen a támogatás mértéke, mert a túl hosszú, illetve túl nagy összegű támogatás „ellustítja”, illetve nehéz helyzetbe hozza a támogatottat, hiszen minél magasabb a támogatás összege, annál nehezebb azt egyéb forrásokkal pótolni (URL 1). Az értékelések alapján kirajzolódott az is, hogy a társadalmi célú programoknál hosszabb, legalább négy év támogatás szükséges ahhoz, hogy megerősödjenek, és „meg tudják védeni magukat” (Savaya–Spiro, 2012, 40.).

 

 

Az első és talán legalapvetőbb kérdés a fenntarthatóság szemléletmódjára irányul: arra, hogy valójában mi is a cél, mi az, amit fenn akarunk tartani? Egy hosszabb távú fejlesztési programot (koncepciót) vagy az adott projektet, programelemet? (Ezt a kérdést például a Cornerstone Consulting Group is elsődlegesen tisztázandó témaként veti fel a civil szervezetek projektjeinek vizsgálatakor.) Az első, egy stratégiai megközelítés, ahol egy település (vagy más intézmény) hosszú távú fejlesztési programjába illeszkedik az adott beavatkozás, míg ennek fordítottja, amikor egy adott projekt fenntartása a cél. Ha egy település hosszabb távú programban, például szociális foglalkoztatásban gondolkodik, akkor az adott fejlesztési projekt egy a többi között, ami a közösség hosszú távú céljainak eléréséhez jelent egy eszközt. Ez a megközelítés egybevág a szakirodalom állításával, miszerint fenntarthatóbbak azok a programok, amelyek a közösség szükségleteire építve hosszú távú stratégiákba ágyazzák a beavatkozásokat, és előre felépített terv mentén keresik – a lehetőleg minél komplexebb – támogatási forrásokat a jövőbeli fenntartási időszakra készülvén. Ugyanakkor egy polgármester például, aki ezt az elvet követi, könnyen a kérdés előtt találhatja magát, hogy az eltérő célrendszerű pályázatoknak hogyan feleljen meg. (Például a gyerekesély-programok elsősorban a tizennyolc év alattiakra és családjukra, míg a komplex telepprogram a teljes lakosságra fókuszál.) Ezenkívül technikai problémák is adódhatnak a különböző források kombinálásából, mert az előírások alapján szét kell választani a különböző projekteket. Alapvető ellentmondás van tehát a stratégiai szemlélet és a projektlogika között.

 

 

A társadalmi célú programok fenntartásával kapcsolatos irodalom összegzésével egy komplex definíciót ajánlottunk, amely messze túlmutat azon a gyakorlatban elterjedt értelmezésen, amely a programok időben való továbbvitelét érti a fogalom alatt. A felmerülő számos társadalmi kérdés, dilemma közül kettőt emeltünk ki. Az egyik a program és projektszemlélet különbségeiből és ellentmondásaiból fakad, amelyek részben a hosszú távú és rövid távú fenntartási megközelítés szembenállására vezethetők vissza. Azt is ki kell azonban emelni, hogy a különböző projekttechnikai előírások gyakran nehézséget okoznak, vagy lehetetlenné teszik a hosszú távú, stratégiai szemléletmód gyakorlati alkalmazását. A második kérdés arra irányul, hogy a gyakorlatban kire hárul a társadalmi célú programok fenntartása. A nemzetközi szakirodalom szerint a fenntarthatóság feltétele, hogy többféle helyi csoport vállaljon szerepet a programok továbbvitelében. Kutatásaink viszont azt mutatják, hogy a hátrányos helyzetű térségek lakói, illetve csekély számú civil szereplője korlátozottan tud csak részt venni ebben a feladatban, így többnyire a forráshiányos önkormányzatokra hárul a legtöbb programelem fenntartása.

 

 

A tanulmány elkészülését az Emberi Erőforrások Minisztériuma ÚNKP-17-4-II kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programja is támogatta, melyért ezúton köszönetet mondok.