A felhasznált felszínborítási adatok forrása a Corine Land Cover adatbázis volt, amely az Európai Környezetvédelmi Ügynökség koordinálásával már több mint harmincéves múltra tekinthet vissza. A visegrádi országokra azonban csak az 1990-es, 2000-es, 2006-os és 2012-es évekre álltak rendelkezésre a térképek, amelyek vektoros és raszteres állományként is elérhetők. Közülük a 100 × 100 méteres cellaméretű rasztertérképeket használtam fel az elemzéshez.

Európai szinten negyvennégy kategóriát különítenek el, amelyekből a visegrádi országokban harmincnégy található meg. Ekkora számosság mellett a főbb változások trendjei, a leglényegesebb térfolyamatok már nehezen ragadhatók meg, ezért a földhasználati változások elemzése során legtöbbször az alábbi összevont elemzési kategóriákat használtam: mesterséges felszínek, szántóterületek, szőlők és gyümölcsösök, gyepterületek, komplex mezőgazdasági területek, erdőterületek, vízjárta és egyéb természetes felszínek, vízfelületek.

Ezek egy része a Corine eredeti kategóriabeosztásán alapul (például a 111–142. alkategóriák eredetileg is a mesterséges felszínek főkategórájába tartoznak), egyes kategóriák kis kiterjedésük miatt kerültek egy kategóriába (vízjárta és egyéb természetes felszínek), míg más esetekben a kategóriák közötti nagymértékű kölcsönös oda-vissza átalakulás indokolta az összevonást (például átmeneti erdős-cserjés területek és egyéb erdős területek).

Az elemzés területi szintjét a visegrádi országok LAU 2-es (település) egységei jelentik. A térfolyamatok pontosabb értelmezhetősége érdekében ezeket az egységeket népességük, közigazgatási jogállásuk és a nagyvárosi központoktól közúton mért időtávolságuk alapján három kategóriába osztottam, a városi, város környéki vidéki és félreeső vidéki tér részeként azonosítva őket.

A szocialista blokkhoz tartozás több, a földhasználat-változás szempontjából fontos, hasonló folyamat meglétét jelentette, mint például az extenzív iparfejlesztés vagy a gyakran földrajzi nihilista szemléletű természetátalakítás (Margóczi et al., 2007; Socha, 2012). Figyelemre méltó viszont, hogy a mezőgazdaság esetében a három ország igen eltérő fejlődési modellt valósított meg. Az egykori Csehszlovákia nagyobb eltérések nélkül adaptálta a szovjet modellt. Így a rendszerváltáskor a földterület szinte száz százalékát nagy – és a szocializmus időszaka alatt folyamatosan növekvő – termelőszövetkezetek és állami gazdaságok használták (Doucha–Divila, 2008). Ezzel szemben Lengyelországban a családi kisbirtokrendszer át tudta vészelni a szocializmus évtizedeit, a földterületből a szövetkezetek vagy állami gazdaságok csak a második világháború után „visszatért területeken” értek el jelentősebb arányt. Ezeken a volt német területeken a lakosság tetemes részét kiirtották, elűzték, illetve kitelepítették (helyükre a Szovjetunió által bekebelezett területekről kitelepített lengyelek érkeztek). A szovjet modell követése e területeken nem ütközött jelentős ellenállásba. A szocialista modell erőteljes előtérbe helyezése azonban a fennmaradásuk ellenére Lengyelország más részein is korlátozta a családi gazdaságok fejlődési lehetőségeit (Kulikowski, 2006). Magyarország a két változat közötti átmenetet képviselte: hazánkban ugyan megvalósult a mezőgazdasági tevékenységek kollektivizálása, állami gazdaságokba és termelőszövetkezetekbe szervezése az 1956-os forradalom után, ám számos kompromisszummal (Csatári–Farkas, 2008). Egyes területeken (például a Duna–Tisza közi Homokhátság) olyan szakszövetkezetek jöttek létre, amelyekben a jórészt tanyák körüli föld a gazdák tulajdonában és művelésében maradt (Kovács, 1987). A más szocialista országokhoz képest jóval liberálisabb termelőszövetkezeti megoldások nagyobb teret engedtek a tagok egyéni termelői motivációinak, azok érvényre jutásának. Ezért az ún. háztáji termelés aránya Magyarországon kiemelkedő volt. Az 1980-as évek közepére a zöldségtermelés 80%-a és a gyümölcstermelés 65%-a háztáji vagy már vállalkozó magántermelésből származott (Burger, 2001).

Az eltérő mezőgazdasági üzemi és földhasználati modellek ellenére a szocializmus évtizedeiben a főbb felszínborítás-változások hasonlóak voltak az egyes visegrádi országokban. Magyarországon már az 1960-as évektől a földterület művelési ágak szerinti megoszlása a szántóterületek és a gyepterületek felől az erdőterületek és a művelés alól kivont területek irányába tolódott el (Farkas–Lennert, 2015). A szántóterületek és gyepterületek csökkenése (Bezák–Mitchley, 2014), valamint az erdőterületek bővülése Csehszlovákia szlovák tagköztársasági részére is igaz volt (Gubka et al., 2013). Ennek nem mond ellent, hogy a voluntarista tervgazdálkodás jegyében olyan hegyvidéki területeket is művelésbe vonjanak, amelyek igen gyenge termőképességük miatt okkal kerülték el addig a feltörést (Pazúr et al., 2014). Az államszocializmus kezdeteitől, tehát 1948-tól egészen 1990-ig a cseh tagköztársaságban is a szántóföldek, rétek, legelők és kaszálók jelentős csökkenése, valamint az erdők, mesterséges felszínek és egyéb művelés alól kivont területek bővülése volt a legjellemzőbb trend. Az országos folyamatok mögött azonban nagy területi eltérések húzódtak meg: a rétek legelők csökkenése elsősorban a központi, főváros közeli területekhez kötődött, míg a peremterületeken – a szudétanémetek kitelepítése miatt – az 1950-es években a szántóföldek tetemes csökkenése és a legelők kiterjedése volt megfigyelhető (Bičı́k et al., 2001). A hasonló főbb trendek mögé nézve tehát eltérő mozgatórugók, egyedi vonások bukkannak elő. Tapasztalható ez az elmúlt évtizedekben bekövetkezett változások folytán is.

A mesterséges felszínek bővülése Magyarországon, Szlovákiában és Csehországban igencsak koncentrált, egyértelműen a városi és város környéki vidéki térben a legerőteljesebb. Ezt jól magyarázza a rendszerváltozás utáni társadalmi-gazdasági átalakulás részeként beindult intenzív szuburbanizáció és a külföldi működő tőke beáramlásához kötődő beruházások területi koncentrációja (Kiss, 2007). Az is megfigyelhető a nagyvárosi térben, hogy a szabályozási keretek fellazulása miatt az új területbővülési folyamatok a korábbi területbővülésnél jóval kaotikusabb városszétterüléshez vezettek. Ezt Kecskemét példája is jól mutatja, ahol ez a folyamat a (mezőgazdasági, lakó- és szolgáltatási) funkciók keveredését hozta létre a város–vidék peremzónában, ahol gyakran igen eltérő társadalmi státuszú csoportok költöznek be ugyanarra a külterületi településrészre, ami szintén számottevő konfliktusokhoz vezethet (Csatári et al., 2013; Stanilov–Sýkora, 2014).

Lengyelország esetében a beépített területek bővülése jóval általánosabb, jóformán az összes településre kiterjed, függetlenül a nagyvárosi központoktól mért fekvéstől. Sőt, a bővülés épphogy a korábban is erőteljesen urbanizált térszíneken csekélyebb (mint például a katowicei agglomeráció esetében) (3. ábra).

Az elmúlt évtizedekben a mezőgazdaság (felszínborítás-váltással nem feltétlenül járó) extenzifikációja mondhatni általános volt a térségben, Csehországra pedig különösen jellemző (Feranec et al., 2010). A szántóföldi területek csökkenését számos okkal magyarázhatjuk. A KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) szétesése és a védett keleti piacok megszűnése a mezőgazdasági termelés csökkenéséhez és szántóföldek felhagyásához, parlagoltatásához vezettek (Bičı́k et al., 2001; URL 1). Az államszocializmus eltérő mezőgazdasági modelljeiből adódóan a piacgazdasági átmenet is eltérően zajlott le az egyes országok mezőgazdaságában, ami különböző méretű és arányú földhasználati átstrukturálódást jelentett. Lengyelországban a szocializmus évtizedeit átvészelő kisbirtokrendszer mellett csak az állami gazdaságokat kellett privatizálni (Bański, 2011). Csehországban a restitúció során a korábban állami tulajdonba vett földdarabok az eredeti tulajdonosukhoz kerültek vissza (Doucha–Divila, 2008). Magyarországon pedig kárpótlási jegyek segítségével, árverések rendezésével ment végbe a reprivatizáció (Harcsa et al., 1994). A privatizációs folyamattal kapcsolatos nehézségek, a kárpótlás és a restitúció elhúzódása, valamint a birtokhoz jutott egykori tulajdonosok mezőgazdaságtól való – már korábbi – eltávolodása miatt, továbbá az újra létrejött, gazdaságosan nem művelhető törpebirtokoknak tulajdoníthatóan sok szántóterület hevert hosszabb-rövidebb ideig parlagon (Spišiak et al., 2008). Később a V4-országok EU csatlakozása és a közös agrárpolitika támogatásrendszere ismét új keretek közé helyezte a mezőgazdaságot (Kiss, 2005). A növekedő jövedelmezőség és a privatizáció lezárulta több területen is visszafordította a földfelhagyási folyamatot, azaz a szántóföldek parlagoltatását vagy művelésük végleges megszűnését (Majchrowska, 2013).

A mezőgazdasági területek aránya leginkább a rosszabb termőképességű hegyvidéki/periferikus területeken csökkent. A cseh peremhegységekre mindkét tulajdonság ráillik, és ennek megfelelően a csökkenés is kiemelkedő. Ezzel szemben Lengyelország keleti, délkeleti külső perifériáján kiterjedt területeket lehet találni, ahol az általános trendekkel szemben a bővülés a jellemző. Ezek azok a területek, ahol a kisbirtokrendszer a szocializmus évtizedei során is fennmaradt. A családi gazdaságok szövete egyfajta szociális védőhálóként szolgált az iparból kiszoruló munkásoknak: a rendszerváltás után mintegy százezerre becsülhető azoknak a városi munkásoknak a száma, akik visszatértek a mezőgazdaságba. Ennek többszörösére tehető azoknak a száma, akik ugyan alulfoglalkoztatottként, de helyet találnak maguknak a jobbára csak önellátást szolgáló családi gazdaságokban, és nem terhelik meg a szociális ellátórendszert (Zgliński, 2008). Ez meglátszik a munkanélküliség térbeli mintázatán is. Lengyelországban nem jelenik meg élesen a Magyarországon és Szlovákiában is látványos nyugat–keleti lejtő: a keleti vidéki területek munkanélkülisége nem kiemelkedően magas, szemben a volt poroszországi visszatért területekkel, ahol viszont kiugró.

Csehországban épp ellenkező folyamatok játszódtak le a külső és a belső periférián, mint Lengyelországban. A korábbi szántóterületek helyét számottevő mértékben vették át a gyepterületek. Ennek egyik oka, hogy mind a peremhegységek, mind a Cseh–Morva-dombság kevéssé alkalmas mezőgazdasági termelésre. A másik, hogy az EU-csatlakozás után az elérhető támogatások is hozzájárultak ehhez, mivel csak a gyepterületekre lehetett támogatást igényelni. Ennélfogva nem véletlen, hogy a kedvezőtlen adottságú területek megoszlása nagyfokú hasonlóságot mutat a gyepterület-bővülés térszíneivel (Štolbová, 2007).

A szántóterületek csökkenése Lengyelországban és Szlovákiában is a városi területeken volt a legnagyobb ütemű, és a félreeső vidéki területeken a legcsekélyebb, ami jól magyarázható a szántóterületek felhagyását okozó városszétfolyással és az azt részben kiváltó zöldmezős beruházásokkal (Grădinaru et al., 2015).