A szerző azt vizsgálja, hogy amikor Pavlovits Miklós interjújában Szabad György a saját életéről beszélt, akkor vajon kötött-e olvasóival „önéletrajzi paktumot”, a szónak abban az értelmében, ahogy Philippe Lejeune használja híres könyvében. Amikor Szabad fölidézte emlékeit, vajon voltak-e kétségei azzal kapcsolatban, amire tanulmányaiban Pierre Bordieu utal, miszerint az önéletrajzban – minden jószándék ellenére – nemcsak rekonstrukciókat, hanem konstrukciókat is találhatunk?

 

 

The author examines if, when György Szabad is speaking about his own life in the interview made by Miklós Pavlovits whether he makes a ‘biographical pact’ with the readers in the sense of Philippe Lejeune’s phrase in his famous book. Recalling his memories did Szabad have any doubts relating the idea which is expressed by Pierre Bordieu in his studies, that – in spite of all goodwill – we can find not only reconstructions, but constructions in them, too?

 

 

 

 

 

2013-ban jelent meg és elismerő figyelmet keltett az az interjúkötet, amelyet Osskó Judit építészmérnök, televíziós szerkesztő adott közre Antall József. Kései memoár. Publikálatlan interjúk címmel. A könyv azokat a beszélgetéseket tartalmazta, amelyeket a műsorkészítő 1992 júniusa és 1993 májusa között folytatott a miniszterelnökkel életpályájáról, a múlt és az akkori jelen politikai-társadalmi kérdéseiről. Az interjúsorozat nem könnyen született meg; úgy látszik, Antall jó ideig sajnálta az időt olyan eszmecserére, amelyről úgy vélte, túlságosan elvonja a napi munkától. A kötet utólagos alcíme – Kései memoár – azonban jelzi, hogy a szerkesztő jó pszichológiai érzékkel rátalált arra a motívumra, amellyel fölkeltette az érdeklődést. „Arra gondoltam ugyanis – olvashatjuk az előszóban –, hogy a miniszterelnöknek tengernyi elfoglaltsága, a betegségével járó kezelések közepette nyilván nem jut ideje, energiája önéletrajzi visszaemlékezésre, naplóírásra. Az jutott hát eszembe: ha elfogad, elszegődöm mikrofonállványnak, meséljen a gyerekkoráról, a családjáról, a szellemi felkészüléséről és mindarról, amit fontosnak, érdemesnek tart elmesélni az utókor számára.” (Osskó, 2013, 12.)

 

 

Aki az Aradtól az Országgyűlésig kötetbe belelapoz, azonnal észreveszi, hogy Szabadtól távol állt ez a felfogás: amikor ugyanis ifjúságát és történészi-tanári pályáját fölidézte, ugyanazon a nyelven beszélt, mint amelyen „tematikus” monográfiáit, szintéziseit, szaktanulmányait megírta. Ezt a nyelvi alaphelyzetet pedig értelmezhetjük úgy, mintha annak használója kimondatlanul is elvárná: a szubjektív érintettség és a nélkülözhetetlen történeti távlat hiánya ellenére is kijelentéseit ugyanolyan érvényesnek tekintse az olvasó, mint amikor kedvenc 19. századi forrásait elemzi. Ha az önéletírás pszichológiájának nemzetközi hírű kutatója, Philippe Lejeune francia irodalomtörténész közismert kategorizálását használjuk, akkor azt mondhatjuk, hogy Szabad e kötetében nem tudatosan, de ún. önéletírói paktumra tett ajánlatot olvasójának: eddigi tudományos hírnevét, életművét, sőt politikusi teljesítményét mint összegeződő pszichológiai és társadalmi „tőke-óvadékot” kínálta fel garanciaként arra, hogy szubjektív közléseit is hitelesnek fogadjuk el. Az így kialakuló valamiféle „igazság-egyezség” szerzői oldalán a visszaemlékező-történetmondó legjobb igyekezete szerint törekszik arra, hogy elbeszélése minél közelebb legyen az általa átélt egykori valóságról megőrzött emlékeihez (akár vannak, akár nincsenek kételyei neki vagy nekünk az ügyben, hogy ez egyáltalán mennyire lehetséges, mennyire sikerülhet), míg a befogadói oldalon az olvasó mintegy kötelezettséget vállal arra, hogy nem vitatja az elbeszéltek igazságértékét (Lejeune, 2002). Persze a paktumot nem kötelező megkötni, így Lejeune-t számos kritika érte amiatt, hogy – az irodalmi alkotások ma már klasszikusnak számító befogadói megközelítését követve – az olvasót ez ügyben mintegy a bíró szerepkörébe helyezte. Ám mégis, az aligha vitatható, hogy ez az olvasói mérlegelő hozzáállás bizonyos mértékig valóban létezik, így meggyőződésem, hogy Szabad kötetének esetében is az olvasók többsége elsősorban éppen attól függően fogadja majd el hitelesnek, vagy éppen utasítja el a tudós és politikus szerző önmagáról megfogalmazott kijelentéseit, vagyis olvassa az elmúlt évtizedekről szóló igaz vagy netán torzító beszámolóként a kötetet, hogy miképpen viszonyul az említett paktum garanciális elemeihez – tehát mindahhoz, amit e könyvön kívül tud, hisz, képzel, gondol a szerző-visszatekintő személyéről és teljesítményéről.