Számos tanulmányt, két nagymonográfiát (1957, 1967), egy kismonográfiát (1985), egy a forrásbemutatás és a feldolgozás határán elhelyezhető könyvet (1977) írt, s a kétkötetes Magyarország története 1849 és 1890 közötti részének (1964), az egyetemi tankönyv (1972) és a „tízkötetes” szintézis (6. kötet, 1979) neoabszolutizmus kori részének szerzője volt.

Egyetemi előadásait az 1790 és 1890 közötti magyar történelemről, speciális kollégiumait, szemináriumait és levéltári demonstrációit tematikus kérdésekről és esetfeldolgozásokból tartotta, miként szakdolgozati és egyetemi doktori témajavaslatait, szakdolgozat-vezetéseit és konzultációit is. Igényes előadásai nagy népszerűségnek örvendtek, és hallgatói számára szakmai, értékrendbeli, előadói és viselkedési mintát jelentettek. Szemináriumai a történeti kutatómunka feltételeinek, készségeinek és technikájának elsajátítására irányultak az egyéni feladatmegoldás, annak közös megvitatása, a csoportdinamika és a személyre szabott figyelem együttes hatása segítségével. Szemináriumain a részvételt előzetes írásbeli jelentkezéshez kötötte, és a létszámot maximálta. Mégis olyan túljelentkezés volt, hogy előfordult, hallgatói kérésére más időpontot nem találva szombat reggelre hirdette meg óráját. Egyetemi és Eötvös Collegium-i órái, szakkollégiumai a továbbképzés formái voltak, ahol tapasztaltabb kutatóként szakmai ismereteket és tapasztalatokat osztott meg fiatalabb kollégáival. Az Országos Levéltárban és a Pest Megyei Levéltárban tartott levéltári demonstrációi pedig sokak számára az első találkozást jelentették a kéziratos forrásanyaggal. Olyan személyes élményt, amelynek motiváló ereje meghatározó volt. Akiket érdeklődőknek és tehetségeseknek látott, azoknak szakdolgozati témákat javasolt, és mindenki számára nyitva álló heti konzultációin segített abban, hogy témájukat önállóan fel tudják dolgozni. A szakdolgozatokról és a doktori értekezésekről igényes (alapos, lelkiismeretes, tárgyilagos és kritikus), a forrás és az irodalom felhasználásától a téma feldolgozásának tartalmi, szerkezeti és stiláris értékeléséig terjedő írásbeli véleményt készített, amelyből egy példányt leadott a dékáni hivatalnak, egyet pedig átadott az értekezés szerzőjének. Tanítványaival államvizsgájuk után kezdeményezte, hogy tegezzék egymást. A mintaadó mester-tanítvány viszony nyomán a tanítványok között is kollegiális és baráti kapcsolatok szövődtek, illetve a már kialakult kollegiális és baráti kapcsolatok megerősödtek.

Szabad György nem volt tanszékvezető, semmiféle tudománypolitikai pozíciója nem volt, nem rendelkezett pénzek és státuszok felett. Amit nyújtott, az a tudás, a figyelem, a szellemi és az erkölcsi példa volt. Erre épült a Szabad-iskola.

Szabad György neve feltehetően 1973. szeptember 13-án, Király István akadémiai előadásának vácrátóti vitáján elhangzott – az „illúziók váltógazdaságával” szembenállás jegyében megfogalmazott – felszólalásával (Szabad, 1974a) és 1974 júniusában, a Tiszatáj folyóirat Fiatal történészek írásai számához írt A történész felelősségéről című esszéjével (Szabad, 1974b) lett a szűk szakmán és a tanítványok körén túl ismert. 1984-ben, hatvanadik születésnapján az iskolateremtő egyéniséget tanítványai egy csoportja kötettel köszöntötte (Dénes et al., 1984). 1994-ben, hetvenedik születésnapján tanítványai és kollégái közül számosan egy újabb kötettel tisztelegtek a történész és a tanár előtt (Orosz et al., 1994). Az előtt, aki 1990 és 1994 között az első szabadon választott országgyűlés elnöke volt. 2015-ben, halála után fél évvel politikusok, hivatalnokok és történész-tanítványok az Országgyűlés elnökének és a tanárnak állítottak emléket (Gerő, 2016). Visszaemlékezéseit kötetben közreadott interjúsorozat foglalja magában (Szabad, 2017). Irathagyatéka és levelezése rendezésre és kézirattári leadásra vár, hogy kutatható legyen, és közkinccsé váljon. 2018-ban Kitörés a kánonból. Szabad György történetírói munkássága címmel tanulmánykötet jelent meg műveiről és szakmai vitáiról (Dénes, 2018).

2018. május 17-én a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai és Történettudományi Osztálya Dénes Iván Zoltán és Hörcher Ferenc kezdeményezésére és szervezésében emlékülést rendezett közgyűlése keretében művei, vitái és visszaemlékezései megvitatására. Az ott elhangzottak közül adunk közre alább néhányat, hangsúlyosan Szabad György életművének tudományos-történészi oldalára koncentrálva. Olyan történetírói és tanári életmű volt ez, amely mindenfajta (hagyományos és modern) kiváltságrendszer, hatalomkoncentráció, autokrácia, önkényuralom és zsarnokság ellenfeleként irányította rá a figyelmet sajátosságaikra és tanulságaikra. Azért, hogy egyszer s mindenkorra kizárhatók legyenek. Azok erőfeszítései eredményeként, akik szabad emberek akarnak lenni szabad közösségben. Választott neve is erről tanúskodik: Szabad. A szerkesztők reménye az, hogy a kollégák kedvet kapnak arra, hogy a közelmúlt történetírói életművei közül másokét is hasonló – mű- és diskurzusközpontú – tárgyilagos, empatikus és kritikus feldolgozáshoz segítsék.