Amikor Szabad György első politikatörténeti írásait közölte, épp zajlott ez az átértékelési folyamat. De vitába azzal a Lukács Lajossal keveredett, aki társszerzője volt egy révaiánus szemléletű évfordulós Kossuth-életrajznak. Szabad a Kossuth-emigráció politikájáról a Századok hasábjain (1959, 1961, 1963) folytatott polémiában az 1859. évi francia–olasz–osztrák háború és az olasz egységmozgalom diplomáciai hátterét feldolgozó kutatásait hasznosította (Szabad, 1960). Lukács azzal vádolta az emigrációt, hogy azért keresett külső segítséget egy Ausztria-ellenes háborúhoz, mert nem akarta biztosítani a „nemzetiségek” és a „néptömegek” radikális szociális követeléseit, s épp ezért kapcsolatait sem a haladó, forradalmi-demokratikus vagy akár szocialista irányzatokkal erősítette. Szabad ezzel szemben azt kívánta bizonyítani, hogy az emigráció vezetői feltételekhez kötötték egy magyarországi felszabadító háború megindítását, s a siker érdekében nemcsak szövetségeseket kerestek, hanem igyekeztek megújítani érdek­egyesítő politikájukat, s kiterjeszteni azt a hazai nemzetiségekre. Kossuth pedig küzdött mind a magyar politikai vezető réteg többségének „megalkuvási készsége”, mind pedig a „forradalomcsináló” törekvésekkel szemben.

A Kossuth-emigráció bírálatának nagy hagyománya volt a hazai közgondolkodásban, amely most marxista szempontokkal is kiegészült. Persze a kérdésben a kiegyezés értékelése is benne rejlett, hiszen az emigráció tehetetlenségének, esélytelenségének bemutatása a kompromisszum indokoltságát támasztotta alá. Az Akadémia Történettudományi Bizottságának vitája (1960. december 19., A Történettudományi Bizottság vitája, 1962) közvetlenül a kiegyezésről és a dualizmus egyes problémáiról szólt. Vitaindító előadásában Hanák Péter a kiegyezést reális kompromisszumnak minősítette, s elkerülhetetlenségét kívánta igazolni. Szabad elhatárolódott ugyan a „kuruckodó” bírálóktól, de határozottan visszautasította a szükségszerűség tételét. A kiegyezés szerinte céltudatos „politikai erők produktuma” volt, amelyet azok nagy küzdelem árán valósítottak meg, s számos kül- és belpolitikai tényezővel érzékeltette, hogy volt választási lehetőség a történeti alternatívák között. A közjogi rendezést azért is bírálta, mert elodázta a Monarchia felbomlását, az önkorrekcióra képtelen rendszer pedig a nagyhatalmaknak, a konzervatív erőknek és a nacionalista szenvedélyeknek szolgáltatta ki a régiót, s meggátolta a demokratizálódás és nemzeti önrendelkezés egymást erősítő folyamatainak kibontakozását. Szabad a kiegyezésről alkotott véleményében akkor is és később is erősen támaszkodott Kossuth kritikájára. Hanák egyik felvetése kapcsán pedig arra is utalt, hogy a kossuthi emigráció programjában voltak olyan fontos elemek, mint a megegyezés a szomszéd népekkel és a nemzetiségekkel, az agrárkérdés korrekciója, a politikai jogok kiterjesztése és egy demokratikusabb politikai berendezkedés igénye, amelyek eltérést mutattak a dualista időszak majdani politikájától (Gergely, 2018).

Szabad ezekben a vitákban többször utalt készülő nagymonográfiájára, amely 1967-ben jelent meg Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61) címmel. Könyvében azt kívánta bebizonyítani, hogy a vizsgált időszakban még jelentős támogatottsággal rendelkezett a Kossuth-emigráció által képviselt program, és a megélénkülő politikai és társadalmi mozgalmak többirányú kibontakozási lehetőséget hordoztak magukban, azaz a megegyezést elutasító irányzatok jóval jelentősebbek voltak, mint ahogy azt addig ábrázolták (Szabad, 1967). Szerzőként közreműködött a Molnár Erik által jegyzett kétkötetes Magyarország története című kiadványban (Szabad, 1964). Azonban nem követte a főszerkesztő által képviselt ideológiai fordulatot, nem számolt le függetlenségi szemléletével. Később a Vácrátóton tartott előadásában is utalt rá, hogy Molnár Erik több vonatkozásban Szekfű Gyula érvelését elevenítette fel, aki kritikusan viszonyult a függetlenségi hagyományokhoz. Szabad az összefoglalásban az abszolutizmus és 1890-ig a dualizmus korának történetét írta meg, s függetlenségi szimpátiája ekkor is megnyilvánult. Úgy vélte, hogy az emigráció a nemzeti függetlenség biztosításának feltételét a 48-as törvények demokratikus továbbfejlesztésében kereste, ellenben a hazai politikából kezdett ez a demokratikus tartalom kikopni.

Noha ebben az írásában is érzékelhető a marxista frazeológia és társadalomszemlélet hatása, Szabad az ötvenes–hatvanas években keletkezett munkáiban küzdött a dogmatikus marxizmus determinisztikus magyarázataival, a politikai folyamatokat leegyszerűsítő konstrukcióival, s megpróbálta korrigálni a forradalmiságra, a szociális ellentétekre összpontosító, a demokráciát kisajátító értelmezéseit. Nemcsak a terjedő modernizációs paradigma iránt vált érzékennyé, hanem mind határozottabban utalt a polgárosodás reálfolyamataira, s magát a fogalmat is használta. Az abszolutizmus korszakáról még több alkalommal írt összefoglaló munkát, az új egyetemi tankönyvbe (1972) és az ún. „tízkötetes” Magyarország történetébe (1979). Ezekre az írásaira is jellemző volt az emigrációs alternatíva és a kossuthi kritika érzékeltetése, illetve a kiegyezéshez vezető alkufolyamatok differenciált bemutatása. De felhívta a figyelmet a dualizmus kori alkotmányosság fogyatékosságaira, a polgári átalakulás szempontjaira, s hogy a nemzeti polgárosodás programja milyen különbségeket mutatott a birodalmi keretekben megvalósuló modernizációhoz képest. Mégsem az ő függetlenségi orientációjú történeti elbeszélése volt akkor a kánon (Gyáni, 2017). Történetértelmezése inkább tanítványai révén vált azzá, akik a hetvenes évektől mind meghatározóbb szerepet játszottak a 19. századi magyar történelem kérdéseinek feldolgozásában. De náluk már nem a függetlenség problémája állt a fókuszban, hanem a liberális nemzeti mozgalom és a polgárosodás programjainak, lehetőségeinek és teljesítményeinek elemzése.

Szabad politika- és eszmetörténeti keretben értelmezte Kossuth pályáját, s a folytonos elemek, a fontosabb politikai célok és elvek kiemelésével az egész életútnak is egyfajta koherenciát biztosított (Dobszay, 2018). A politikusi életút végigkövetése arra is alkalmat teremtett, hogy a szerző az emigráció és a kiegyezés mellett 1848–49 és a reformkor történetére vonatkozó értelmezéseit is megossza olvasóival. Szabad ugyan tanította ezeket a korszakokat, de az összefoglalásokban általában mások írták meg azokat. Reformkortörténetében azt érzékeltette, hogy Kossuth milyen innovatív elemekkel járult hozzá a liberális nemzeti mozgalom programjához. 1833-as töredékét a polgári átalakulást előmozdító érdekegyesítő politika kifejtéseként ismertette. Az 1848-as fordulatot nem március 15-éhez kötötte, mint a forradalom-központú narratívák, hanem hőse március 3-i beszédétől fejtette fel az átalakulási folyamatot. Ez nemcsak a Kossuth-centrikus elbeszélésnek volt köszönhető, hanem annak is, hogy fontosabbnak tartotta a forradalmi Pestnél Pozsonyt, a törvényhozást, az új alkotmányos keretek kialakítását. Azt is kiemelte, hogy a liberális politikai elit, bár kihasználta a forradalmi mozgalmakat, de az átalakulás folyamatát kézben tudta tartani (Erdődy, 2018).

Ugyanezt a korszakolást alkalmazta már egy korábbi írásában is, amely a Kosáry Domokos által szerkesztett Magyarország története képekben (1971) című kiadványban jelent meg. A kötetbe az 1790 és 1890 közötti időszakról írt rövid összefoglalókat, és ő válogatta a hozzájuk tartozó képanyagot. A szerkesztő azonban, meglepő módon, bevezetőjében bírálatban részesítette Szabad felfogását, mert szerinte nem eléggé érzékeltette a „nemesi nacionalizmus” függetlenségi változatának ellentmondásait, a nemzetiségi problémát, valamint a nemzetközi tényezők súlyát, ugyanis Kosáry főként ez utóbbiakból vezette le a dualista alternatíva realitását. A Valóságban megjelent tanulmányában (Kosáry, 1973) is azt fejtegette, hogy amíg 1945 után lezajlott a magyar történetírás 1867-es Habsburg-barát irányzatának a kritikája, addig a függetlenségi változaté csak akadozva bontakozott ki. Szabad vácrátóti felszólalásában visszautasította Kosárynak ezt a kijelentését, mert szerinte ebből az következik, hogy ezentúl a kritikát a Habsburg-ellenes álláspontra kell összpontosítani. Egyébként az ottani vitát, amelyről a Magyar Tudomány és a Századok is beszámolt (Szabad, 1974), Király István előadása váltotta ki, aki a függetlenségi hagyományokat a szocialista hazafiság előzményének tekintette, s ezzel a Révai-féle értelmezést próbálta revideálni.

Kosáry és Szabad korábbi, a Történelmi Szemlében (1969, 1971, 1972) folytatott vitája szintén érintette a kiegyezés megítélését, s a 19. századi magyar történelemfejlődés nemzeti-függetlenségi és birodalmi értelmezését ütköztette. Szabad életútinterjújában úgy emlékezett vissza vácrátóti felszólalására, hogy ott a nemzeti törekvések és a demokratizmus szoros kapcsolatáról beszélt. Valóban szükségesnek tartotta a tudományos kritikát a nemzeti illúziókkal és elfogultságokkal szemben, mert szerinte a függetlenségi illúzióknak és a Habsburg Birodalom iránti illúziókeltésnek a 19. század közepétől egyfajta váltógazdasága alakult ki, amit a historikusok is tápláltak. Nemcsak a függetlenségi törekvéseket minősítette illúzióknak, hanem a mások által realitásként kezelt birodalmi perspektívát is, s emiatt mindkét irányzattal szemben igényelte a kritikát. Ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy a nemzeti mozgalmak sok progresszív elemet is hordoztak, s az utóbbiakat nem lehet azokról leválasztani. Későbbi műveiben pedig, így már a Kossuth-könyvben is, mindinkább kiemelte a nemzeti és a demokratikus tartalmak összekapcsolódását.

Szabad Kossuthot tagadhatatlanul a hazai közélet demokratizálásának karakteres képviselőjévé formálta. Ennek jegyében már reformkori tevékenységében hangsúlyozta a politikai jogok kiterjesztésére irányuló szándékait, s bemutatta a népről kialakított álláspontját. A szabadságharc történéseit rekonstruálva is differenciáltan értelmezte a nép politikai szerepéről, a parasztság helyzetéről és a forradalomról vallott nézeteit. Az emigráns Kossuthot pedig egy demokratikus nemzeti program kidolgozójaként láttatta, s ismételten kiemelte, hogy az önkormányzatokra épülő, a szabadságjogokat és a népfelség elvét érvényesítő, de szociálisan is érzékeny koncepciója belpolitikai alternatívát kínált a függetlenné váló Magyarország számára. Vagyis szerinte a függetlenség sikeres megvalósítása egy demokratikusabb, a nép és a nemzetiségek igényeire nyitottabb politikát feltételezett volna, amitől a hazai politikusok azonban mindinkább elzárkóztak. Az emigráns Kossuth demokrata programja a 2002-es második kiadásban még kifejtettebb lett.

Az előadásban, amely a 18. század végétől a függetlenség deklarálásáig tekintette át a témát, a szuverenitás egységén alapuló modern államfogalommal értelmezte Magyarország és a Habsburg Birodalom kapcsolatát. Így az 1790–91. évi 10. törvénycikkben kifejtett függetlenséget csak fiktív állami önállóságnak tartotta, de az ország tényleges kormányzása még annak sem felelt meg. A rendek csupán tradicionális jogfenntartásra voltak képesek, a fiktív függetlenség ténylegessé változtatása csak az érdekegyesítés bázisán jöhetett létre. Az előadás a modern fogalomhasználat ellenére, amely elfedte a korabeli közjogi értelmezéseket, korrekten mutatta be azokat a vitákat, amelyek kulcsfontosságúak voltak a birodalmi kapcsolat szempontjából. Ezen belül is kiemelte a reformellenzék azon céljait, hogy ellenőrizze az ország erőforrásainak felhasználását, illetve, hogy a gazdasági függőséget felszámolja, s partneri viszonnyá alakítsa, vagyis a szerző szerint egy birodalmi érdekegyesítési koncepció is kezdett körvonalazódni.

A birodalmi kormányzat ellenállása miatt az ország felzárkózása és polgárosodása megkívánta az alkotmányosság kiterjesztését, az abszolutizmus felszámolását. Így az 1848 tavaszán kialakított polgári parlamentáris intézményrendszer lett igazán a polgári átalakulás biztosítéka, sőt a független felelős minisztériummal, majd pedig a Batthyány-kormány további önállósodási lépéseivel megvalósult Magyarország önálló államisága. Szabad szerint az 1848 nyarán elért állami önállóság, tiszta perszonálunió kisebb eltérést mutatott az 1849-es függetlenségtől, mint az 1867-es „államjogi helyzettől”.

A Habsburg-hatalom ezt az önállóságot nem tűrhette, s ismét abszolutista kormányzati eszközökhöz nyúlt, az 1849. március 4-i császári manifesztum is nyilvánvalóvá tette, hogy a centralizációt abszolutista eszközökkel kívánja megvalósítani. Erre született meg válaszként a függetlenség deklarálása, amelynek indoklásában Szabad Kossuth érveire hagyatkozott. Az előadásban a birodalom nemcsak feudális és dinasztikus minősítést kapott, amely blokkolta a polgári fejlődést, de a nemzetek közös szabadságának is útjában állt. A friss akadémikus ezúttal is kitért a kiegyezésre, amely a birodalom regenerálásával, épp az azt túlélő nemzetek összefogását, új egyensúlyának kialakítását gátolta meg, s új államjogi fikciót teremtett, a nemzeti szuverenitás hiányát pedig antidemokratizmussal kompenzálta.

Szabad koncepciójában tehát a függetlenség, a nemzeti fejlődés és a polgárosodás feltételei szoros kölcsönhatásba kerültek egymással, és határozottan állást foglalt a nemzeti polgárosodás hatékonysága mellett, szemben a „feudális” maradványokat hordozó birodalmi alternatívával. A kiegyezés kapcsán már korábbi munkáiban is utalt arra, hogy a dualista rendszer alkotmányos deficittel indult, s ezt a kérdést fejtette ki 1998-as akadémiai rendes tagi székfoglalójában. A parlamentáris kormányzati rendszer megteremtése, védelmezése és kockáztatása Magyarországon (1848–1867) (2000) ugyanazt a történetet folytatta, mint az első székfoglaló előadás, de a hangsúly most már egyértelműen a polgári alkotmányosságra került.

Az újabb áttekintő előadás már nem a függetlenség problematikájáról szólt. Szabad 1848-cal kezdte a történetet, s a fontos eredmények sorából kiemelte az abszolutizmus teljes felszámolását. Az áprilisi törvényekkel kialakított intézményeket parlamentáris kormányzati rendszernek nevezte, amely Magyarország viszonylagos különállását is biztosította, épp ezért a „Habsburg-hatalom” támadást indított ellene. A neoabszolutizmus időszakával ezúttal nem sokat foglalkozott, de megállapította, hogy az 1861-ben összehívott országgyűlés is az 1848-as parlamentáris kormányrendszerért küzdött. A kiegyezéssel kapcsolatban már nem a szokványos kossuthi nézőpontot rekonstruálta, hanem az alkotmány helyreállítását vette górcső alá. Megállapította, hogy a joghézagok, az alkotmányos hiányosságok, illetve az olyan titkos paktumok, mint az előszentesítési jog bevezetése teret nyitottak az uralkodó befolyásának, amely veszélyeztette a parlamentáris kormányzati rendszert. Az 1905–1906. évi alkotmányválságot pedig úgy értelmezte, hogy részben meg is valósultak azok a kockázati tényezők, amelyek gyökerei a 67-es rendezésig nyúltak vissza. Az ausztriai alkotmányosságot még védtelenebbnek találta az uralkodó befolyásával és a terjeszkedő végrehajtó hatalommal szemben.

Az, hogy a függetlenségi nézőpont háttérbe szorult Szabad történetértelmezésében, annak a historiográfiai fordulatnak is volt köszönhető, amelynek hátterében a gazdasági közösség és a közös intézmények működését feltáró fontos alapkutatások álltak. Mindezek nem igazolták a kossuthi félelmeket, és a függetlenségi kritika több elemét is megcáfolták. Azonban az említett történetírói törekvések, amelyek ma már a nemzeti látószög dominanciáját is próbálják meghaladni, kevésbé kérdeztek rá az alkotmányosság hiányosságaiból fakadó strukturális hatásokra, illetve a közös alkotmányosság fogyatékosságaira. A Szabad-féle értelmezés pedig azt közvetítette, hogy a szabadságot bővítő, az önrendelkezést biztosító alkotmányos intézmények hatékonyabbak a fejlődés, a modernség és a polgárosodás folyamatainak szervezésében is.