Mi, nyelvészek is átjöttünk a határokon, és a magyarországi nyelvészek is szabadon jöhettek hozzánk. Nemcsak látogatóban: a magyar nyelvterület kutatási térként közössé vált. A találkozásokban az volt a szokatlan, hogy miközben a magyarországi nyelvészekkel mindannyiunknak megvoltak a személyes kapcsolatai, mi, határon túliak alig ismertük egymást. Tudtunk a pozsonyi, az újvidéki, az ungvári, a maribori tanszékről, de személyesen akkor találkoztunk Penavin Olgával, Ágoston Mihállyal, Molnár Csikós Lászlóval, Papp Györggyel, Jakab Istvánnal, Lanstyák Istvánnal, Szabómihály Gizellával, Varga Józseffel, a tőlünk még távolabb élő kétnyelvűség-kutató Susan Gallal. A legelső közös tanácskozásra már 1990. szeptember 27–28-án sor került Kontra Miklós szervezésében. Következtek aztán sorra az élőnyelvi konferenciák (Kolozsváron is), a VII. Anyanyelvi Konferencia Esztergomban 1992-ben, az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága Nyelvművelő konferenciája 1992 októberében, emlékkonferencia Marosvásárhelyen az Erdélyi Nyelvmívelő Társaság bicentenáriumán 1993 decemberében. És követték egymást a tanácskozások anyagát közreadó vagy attól független kiadványok is (Dávid, 1994; Kontra, 1991, 1992; Magyar Nyelvőr 1993/1–4. stb.). Mindezzel párhuzamosan folyt az anyanyelvi mozgalom Kárpát-medencei összekapcsolása: a régiók anyanyelvi versenyeinek résztvevői is eljutottak a magyarországi döntők központjaiba: Győrbe, Gyulára, Budapestre, Sátoraljaújhelyre.

A közös tanácskozásokon, vitákon érzékelni lehetett, hogy – amint várható volt – sokféleképpen ítéljük meg a nyelvközösség és saját közösségünk helyzetét: mindenkinek megvolt a maga elfogultsága, indulata. Látható volt, hogy a határon túliak – beszélőként is érintettek lévén – jobban ismerik a terepet, a magyarországi kollégák tájékozottabbak az elméletekben (a nemzetközi szakirodalomban), de ideológiai tekintetben ők is megosztottak. Nyilvánvaló volt, hogy a lelkesedés önmagában semmit nem ér, szakmailag el kellett indítani azt a munkát, amelyet egyre inkább intézményesülő keretben azóta is végzünk. Ennek három területét is látni lehetett: 1) megismerni, adataiban és folyamataiban hitelesen leírni, hogy mi van, és mi történik a régiókban és a nyelvközösség egészében; 2) értelmezni, elméleti keretbe ágyazni mindazt, amit feltártunk; 3) kezelni, a nyelvi tervezés eszközeivel a közösség szempontjából kedvező irányban befolyásolni a nyelvi folyamatokat.

A társadalomnyelvészet (szociolingvisztika), amelyet akkor kezdtünk el művelni, szorosan kapcsolódott addigi szakmai életünk ismert diszciplínáihoz, a kontaktológiához, a kétnyelvűség-kutatáshoz, sőt még a dialektológiához is. És reflektálnia kellett a laikusok körében közvetlen hatású nyelvművelésre is. Ez a reflektálás kritikus volt, annak ellenére, hogy az 1990-et megelőző évtizedekben a nyelvművelés folyamatos változáson ment át. A korábbi időszakokban a nyelvművelés nyelvközpontú volt, az idealizált standard „tisztasága”, szabályozottsága, egysége volt a mérce, ezt védte az újításokkal, az új jelenségekkel szemben. Ezt váltotta föl Lőrincze Lajos (1980) rugalmasabb, nyitottabb emberközpontú szemlélete, majd a változás időszakában Grétsy László új jelszava: a nemzetközpontú nyelvművelés (1993).2 Az ezt meghirdető tanulmányának zárásaként Grétsy egyetértéssel idézte Fülei-Szántó Endre öt évvel korábbi véleményét: „A genus proximum, a valamennyi fogalmi változatot egyesítő terminus a nyelvművelés. A »fenntartás, az ápolás, a megőrzés« ugyanúgy ebbe a fő fogalomba tartozik, mint a »nyelvjavítás, nyelvgazdagítás és a nyelvterjesztés« valóságos társadalmi munkálatai. Tizenöt millió magyar nyelvi életében, beszédművelésében tehát valamennyi nyelvművelési változat él és érvényben van, csak éppen helye, országa, időpontja válogatja, hol, mikor, melyik a domináns.” (Fülei-Szántó, 1987, 131–132.)3 A nyelvművelés-kritika a szemléletváltás vagy annak határozott ígérete ellenére sem volt alaptalan, a nyelvművelés gyakorlata ugyanis nem mindig követte az elvek változását. Féltette a nyelvet a romlástól, a visszafejlődéstől. Jellemzően a külső régiók korábbi és akkori nyelvművelői már Lőrincze Lajos „engedékenységét” is kifogásolták: bizonyára a közvetlen veszélyeztetettség okozta, hogy alacsonyabb volt a toleranciaszintjük elsősorban az államnyelvi szavak használatával szemben.4 Az MTA Magyar Nyelvi Bizottsága által szervezett, a határon túliakkal közös nyelvművelő konferencián, 1992 októberében, az előadásokban és a vitákban nyilvánvaló volt, hogy a nyelvművelők közül sokan (a határon túliak közül is) az új helyzetben az egységes nyelvi normát féltik az idegen szavaktól és a regionalizmusoktól (a külső régiók nyelvváltozatainak közelebb kerülése miatt). Ezt az aggodalmat próbálta meg eloszlatni Benkő Loránd elnöki záróbeszédében, amikor ezt mondta: „[…] anyanyelvünk csak egy van, melyben benne vannak a magyar nyelvjárások, a regionális köznyelvek is, ez a magyar nemzeti nyelv az a köz- és irodalmi nyelv, amit mindnyájan beszélünk. A nyelvi színesség és a nyelvi norma […] nem ütköznek, hanem egymással együtt élnek, egymást kiegészítik, harmonikusan egymásba olvadnak.” (Benkő, 1993, 501.)

A magyar nyelvközösséget érintő nyelvi jelenségek és folyamatok olyanok, hogy azok közül némelyek általános érdekűek, mások inkább csak a kétnyelvű régiókban relevánsak, és lehetnek egészen speciálisak, helyiek (például: a nyelv­csere és a nyelvi revitalizáció Moldvában vagy a dél-erdélyi szórványokban). Ebben a három körben folynak a pályázati lehetőségek által behatárolt kutatások: az egyes régiókban, a peremrégiók kapcsolatrendszerében és a nyelvterület egészében. Mindhárom körben jelen van a kutatás és alkalmazás három, már említett lépcsője: a leírás (dokumentálás, korpuszok folyamatos építése, kezelése), az értelmezés (diagnózis megfelelő elméleti keretben) és a kezelés (terápia: nyelvi tervezés, nyelvstratégia).

A korábban felvázolt közös paradigma keretében a figyelem a következő jelenségekre és folyamatokra irányul: a nyelvközösség demográfiai folyamatai; a térbeli visszaszorulás (szórványosodás, szigetek); a jogi helyzet, politikai konjunktúrák és dekonjunktúrák; az anyanyelvű oktatás, nemzedéki változások; a nyelvváltozatok és a régiók nyelvhasználatbeli közeledése, egységesülése; a szaknyelvek; a kétnyelvűség változatai és változásai; a kontaktushatások. A kisebbségi közösségek nyelvi életében – mint azt kutatásaink részletesen dokumentálják, igazolják – továbbra is kedvezőtlen, a jövő tekintetében aggasztó a térvesztés és az asszimiláció, valamint a jogi alárendeltség (lingvicizmus). Ami pedig kedvező irányt vett az elmúlt három évtizedben, az a nyelvhasználat szabadsága, a határtalanság a nyelvközösség kommunikációs kapcsolatában, és a korábbi eltávolodást felváltó közeledés, a nyelvváltozatok közeledése, a beszélők kölcsönös toleranciája, elfogadókészsége. És ebben talán a Termini határtalanító munkájának is szerepe van.