Japán a természeti katasztrófáknak legjobban kitett országok közé tartozik, a szigetországban gyakoriak a földrengések, cunamik és egyéb csapások. A japán társadalom az idők folyamán megtanult együtt élni a különböző fenyegetésekkel, és az emberek és az intézmények alaposan felkészültek a veszélyhelyzetekre. Az állam, a helyi közösségek és az egyének viselkedését is jól kidolgozott protokollok szabályozzák katasztrófák esetén. A 2011-es hármas csapás azonban megrengette az ország önbizalmát, és az utóbbi években a fenyegető természeti csapások mellett a geopolitikai helyzetből adódó biztonsági kihívásokra is választ kell találni. A tokiói olimpia sokat segíthet a japánok önmagukba vetett hitének helyreállításában.

 

 

Japan is among the countries that most frequently face natural disasters; the country regularly experiences earthquakes, tsunamis and other calamities. Japanese society, through the ages, has already learnt to deal with the catastrophes of different types, and people and institutions are well prepared for difficult situations. In cases of emergency, the conduct of the state, of local communities, as well as of individuals is controlled by detailed protocols. The triple disaster of 2011, however, dealt a huge blow to the self-confidence of Japan; moreover, in recent years, apart from natural disasters, the country needs to find answers to security challenges posed by the country’s geopolitical position. The Olympic Games in Tokyo can contribute to the restoration of the Japanese people’s faith in themselves.

 

 

 

 

 

Japán földrajzi adottságainál fogva – szigetek ezrei által alkotott ország – és elhelyezkedése miatt – egy hatalmas geológiai törésvonal mentén fekszik a Csendes-óceánban – számos veszélynek, természeti csapásnak, bizonytalanságnak (földrengés, cunami, tájfun) van kitéve. Ezekkel a feltételekkel az ország lakói az évszázadok során megtanultak úgy-ahogy sikeresen együtt élni, és a kihívásokat a lehető legjobb hatékonysággal kezelni. A naprakész felkészülést a veszélyekre képzéssel, tréningekkel, felvilágosító kampányokkal és rendezvényekkel támogatja az oktatási rendszer, a média és a civil szerveződések hálózata. Mindehhez járul az utóbbi években egyre erősödő regionális geopolitikai feszültség, aminek a kezelésére történnek ugyan különféle szintű felkészítési intézkedések, de kérdés, hogy a lakosság kitartása, ébersége és türelme meddig terjed. E rövid tanulmány a társadalompszichológiai háttér kontextusában néhány konkrét példán keresztül mutatja be a lakossági reflexiókat.

 

 

Japán lakossága a természeti katasztrófák – legyen az földrengés, tájfun vagy szökőár – időnkénti bekövetkezéséhez úgymond szokva van. Egy ősi japán mondás – „földrengés, mennydörgés, tűz és az öreg (apa)” (jishin, kaminari, kaji, oyaji) – találóan figyelmeztet a mindennapokban ránk leselkedő veszélyforrásokra. A világon előforduló földrengések húsz százaléka Japánt sújtja, ami az ország tektonikailag érzékeny földrajzi elhelyezkedésének tudható be. Évente kb. kétezer rengés éri az országot, amelyek közül néhányat élénken őriz a történeti emlékezet. Az 1923. szeptember 1-jén bekövetkezett kantói földrengés (Tokió és Jokohama központtal) olyan hatalmas pusztítást okozott (Kiss, 2017), hogy komolyan fontolgatták a főváros áthelyezését. De végül is inkább sok beton, acél, üveg és égésbiztos anyag alkalmazásával újjáépítették Tokiót, ami 1935-re „világvárossá” nőtte ki magát. 1960 óta a csapás emlékére szeptember elseje úgynevezett „országos katasztrófamegelőzési nap”. Emlékezetes volt az 1995-ben bekövetkezett Hansin-Avadzsi-földrengés (Kóbe központtal, a Csendes-óceán peremvidékén délebbre), aminek az évfordulóján 1996 óta minden január 17-ét a „katasztrófaelhárító önkéntesek napjaként” tartanak számon. 2011-ben Szendai megyeszékhellyel a központban Tokiótól 300 km-re északra a Tóhoku-vidéket érte hatalmas pusztítás: földrengés, cunami és az atomerőműben bekövetkezett ipari balesetet követő nukleáris szivárgás. Ennek emlékére november 5-ét a „cunami-védekezés napjaként” deklarálták nemzeti emlékezeti nappá. Japán és külföldi tudósok nem rejtik véka alá azt sem, hogy 70%-os esélyt jósolnak egy, a közeli jövőben bekövetkező pusztító földrengésnek (Tokió központtal).

 

Fontos és életmentő lehet a katasztrófa-előrejelzési technológiák folyamatos fejlesztése. Azt a tudósok rendszerint jó találati hatékonysággal meg tudják jósolni, hogy mekkora erősségű földrengés várható, sőt azt is, hogy nagyjából hol. Azt, hogy mikor – sajnos még nem. Jelenleg a tudomány ott tart, hogy a már elindult, azaz közeledő földrengést 80 másodperccel a bekövetkezés előtt jelzi a riasztórendszer. Jó esetben ez elegendő lehet a gáztűzhelyek kikapcsolására, az üvegablakoktól való ellépésre, fedezékbe bújásra. A 2011. március 11-én történt katasztrófa idején 27 Sinkanszen-szerelvény volt robogásban (250 km/óra) a 9,1-es erősségű földrengés bekövetkezését megelőző percekben, de az előrejelző szenzorok hatásos figyelmeztetésének köszönhetően másodpercekkel előbb valamennyi leállt. 1952 óta működik cunami-előrejelző országos szolgálat háromszáz szenzor működtetésével, amelyek a szeizmikus mozgásokat mérik és jelzik, ezekből nyolcvan víz alatti. Ezek az eszközök közlik a hullámmagasságot, sebességet, előfordulási helyet és a becsült partra érési időt. A cunami-gátak és cunami-védőfalak felhúzása a tengerparti községekben ugyancsak védelmet nyújthat, persze csak addig, amíg ezek magasságát és ellenálló képességét jól becsülik meg. A 2011-es hármas Tóhoku-katasztrófa súlyosságának egyik oka az lehetett, hogy a lehetséges cunami nagyságát nem megfelelőn becsülték fel, és a védőgátak nem bizonyultak kellően magasnak és erősnek. 2011. március 11-én a – történelmi léptékben is rendkívül erősnek minősülő, a Richter-skála szerint 9,1-es fokozatú – földrengést magát a fukusimai erőmű ugyanis sértetlenül „túlélte”, de nem így az azt követő példátlanul hatalmas cunamit, amelynek az ereje iszonyatos rombolást végzett, és végül az atomerőmű sérülése miatt nukleáris katasztrófához vezetett. A következmények ismertek: az eleinte kezelhetőnek vélt sérülések az erőműben olyan horderejűeknek bizonyultak, hogy nemcsak a szigetországot, hanem a tágabb környezetet és az ökovilágot is maradandó módon károsították. A nukleáris szivárgás hosszú távú hatásai egyelőre messze nem feltártak, és a folyamat megnyugtató módon még nem zárult le.

 

 

A lakosságot és a közvéleményt az utóbbi években nemcsak a természeti katasztrófáktól való félelem tartja bizonytalanságban, hanem az országot érintő geopolitikai kihívások is: az amerikai támaszpontok áthelyezése Japánon belül (nemzeti és lokális érdekek ütközése az USA-val); az északi Kuril-szigetek sorsának pers­pektívái (japán és orosz érdekek ütközése); szigetviták (amelyek során Japán és Dél-Korea, valamint Japán és Kína közötti birtoklási érdekek ütköznek); és nem utolsósorban a katonai fenyegetettség Észak-Korea szomszédságában. Jelenleg biztonságpolitikai szempontból ennek az utóbbinak van a legérzékelhetőbb rezonanciája a japán lakosság körében.

 

 

S hogy melyek azok a szabályok és ajánlások, amelyek hatékonyan segíthetik a lakosság felkészülését az előre nem látható eseményekre? Az alábbiakat érdemes kiemelni:

 

Igazi nagy kihívás lesz a 2020. évi nyári olimpia, hivatalos nevén a XXXII. Nyári Olimpiai Játékok megrendezése Tokióban. Noha Tokió már rendezett korábban is (1964) olimpiát, amelynek a sikere nagyban hozzájárult a japán imázs erősítéséhez, de ennek a 2020-as rendezési jognak a jelentősége társadalom-lélektani szempontból felülmúlhatatlan: egy bizalmában csalódott, erejében megingott és társadalmilag megrendült ország előtt ismét olyan cél lebeg, amely hatalmas áldozatok és erőfeszítések árán ugyan, de mégis katalizátorként hathat a társadalmi összefogás, a társadalmi együttműködés és a nemzeti önbecsülés helyreállítása területén. A japánok úgy érzik, hogy a világ szemében visszanyerték a tekintélyüket, az ország képességeibe és lehetőségeibe vetett bizalmat, aminek maximálisan meg is kívánnak felelni – a felkészülés rengeteg munkahelyet teremt, felelősséggel jár, és tömegeket tart izgalomban. Az olimpia helyszíneként kijelölt Tokió ugyanakkor gigászi feladatra vállalkozott: a japán kormány és a nép az olimpiai játékokra mint az országimázs-építés egyik felülmúlhatatlan eszközére tekint. A kormány egyik kevésbé hangoztatott, azonban mélyen nagyon is meglévő várakozása és reménye pedig a nemzeti identitásra, a nemzeti kohézió erősödésére gyakorolt pozitív hatásra irányul.