Az Indonéz Köztársaság főbb politikai preferenciái és érdekei különösen a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségével (ASEAN), illetve általánosságban a tágabb regionális integrációval szemben is hagyományosan a biztonság és a védelem szakterületeire koncentrálódnak. Ez az ország geostratégiai elhelyezkedésére és történelmi tapasztalataira visszavezethető beállítottság Indonéziát kifejezetten érzékennyé teszi a szuverenitását és területi integritását potenciálisan veszélyeztető geopolitikai fejleményekre, egyúttal ösztönzi Jakartát a regionális biztonsági architektúra aktív fejlesztésére. Ennélfogva jelen tanulmány a részben az ázsiai–csendes-óceáni térségben zajló geopolitikai változásokra reagáló kortárs indonéz védelemdiplomácia főbb ismérveit tekinti át a régió vonatkozásában. Az írás először Indonézia biztonsági kihívásait tipizálja regionális szinten a külső biztonság szempontjából, majd a részben válaszként megfogalmazódott újfajta védelemdiplomácia és „fedezeti stratégia” elméletének lényegét és lokális megvalósulását taglalja. Ezt a közelmúltbeli főbb szakpolitikai tendenciák vizsgálata követi az indonéz stratégiai gondolkodásban és külpolitikai gyakorlatban kulcsfontosságú ASEAN Közösség első pillérére (ASEAN Politikai és Biztonsági Közösség) összpontosítva. A tanulmány amellett érvel, hogy a kül- és védelempolitikai prioritásainak elérése érdekében Jakarta oly módon törekszik megőrizni és maximalizálni stratégiai mozgásterét, hogy az ázsiai–csendes-óceáni térség hatalmi egyensúlyváltozását egy nem zéró összegű játszmaként interpretálja. Ezzel összhangban védelemdiplomáciája eszközként értelmezendő az ország katonai modernizációjának kivitelezéséhez, valamint a regionális hatalmakkal történő szívélyes védelmi kapcsolatok kiépítéséhez. Az elemzés végkövetkeztetése, hogy Indonézia – ugyan erősen behatárolt keretek között, de a geopolitikai változások ellenére – továbbra is a délkelet-ázsiai kormányközi regionális integráció biztonsági dimenzió­jának legaktívabb állami szereplője, ami a térség stabilitása mellett saját globális ambícióit is szolgálja.

 

 

The main policy preferences and interests of the Republic of Indonesia regarding the Association of Southeast Asian Nations (ASEAN) in particular, and regional integration in general has been related to security and defence. This attitude, derived from the island nation’s geostrategic location and historical experiences, has made Indonesia susceptible to geopolitical developments that may threaten her sovereignty and territorial integrity, while activating Jakarta in the development of regional security architecture. This paper examines the background and main drivers of Indonesia’s current defence diplomacy formulated to some extent in response to current geopolitical changes in the Asia-Pacific. The study first standardizes the main regional external security challenges the country faces before discussing the theory and localization of the new form of Indonesian defence diplomacy and ‘hedging strategy’. This is followed by the examination of recent major policy trends in the first pillar of the ASEAN Community (APSC), a key level to Indonesian strategic thinking and foreign policy practice. In order to achieve her foreign and defence policy priorities, this paper argues, Jakarta seeks to preserve and maximize her strategic leverage in the form of interpreting structural changes in the balance of power of the Asia-Pacific as a non-zero-sum game. Therefore, Indonesia’s defence diplomacy can be understood as a means to achieve the country’s military modernisation and cordial strategic engagement with powers present in Southeast Asia. The analysis concludes that Indonesia – albeit within a limited framework, yet despite geopolitical changes – has still remained the most active player in the security dimension of her region’s intergovernmental integration, serving the purposes of regional stability and her own global ambitions alike.

 

 

 

 

 

 

Az ázsiai–csendes-óceáni térség biztonsági, kereskedelmi és gazdasági architektúráját az Amerikai Egyesült Államok „biztonsági garancia” szerepe övezi, amely a transzregionális stabilitás alapja. Ez a berendezkedés relatíve rugalmasan képes ellenállni többek között a délkelet-ázsiai államok politikai rendszerváltásainak, a Tajvani-szoros periodikus válságainak, az egyes országok között rendszeresen megélénkülő területi konfliktusoknak, az államok változó intenzitású fegyverkezési versenyének, illetve hatalmi rivalizálásának vagy a Koreai-félsziget politikai és katonai kríziseinek. A kortárs nemzetközi rendszer egyik alapvető jellemzője, a globális hatalommegosztás az ázsiai országok javára történő újraformálódása ugyanakkor erodálja a modell stabilitását, és felértékeli a regionális hatalmi dinamikákat. A Kínai Népköztársaság (továbbiakban Kína), amely erőforrásai, katonai modernizációja és külpolitikai törekvései révén az Egyesült Államok potenciálisan egyenrangú riválisa, illetve az el nem köteleződés politikájától egyre határozottabban elmozduló, szintén egyre kezdeményezőbb és határozottabb kül- és biztonságpolitikát folytató Indiai Köztársaság (továbbiakban India) tekinthetők a módosulás elsődleges kiváltóinak. Képességeik és ambícióik mindkét országot legalább saját érdekszférájukban a stratégiai mozgásterük növelésére ösztönzik, ami hozzájárul a status quo érdeminek és tartósnak mutatkozó fokozatos, ám nem egyenletes ütemű újjáalakulásához, amely az általa kiváltott stratégiai dilemmára válaszként megfogalmazott állami taktikák változatosságával párosul.

 

 

Indonézia két óceán (az Indiai és a Csendes), illetve két kontinens (Ázsia és Ausztrália) között helyezkedik el; több mint 17 ezer sziget tagolta felségvizein a világkereskedelem és a kommunikáció szempontjából nélkülözhetetlen tengeri útvonalak haladnak át. Geostratégiai jelentősége, valamint számottevő emberi és természeti erőforrásai ellenére Indonézia részben sajátos, részben az egyes feltörekvő országokra egyetemesen jellemző összetett gazdasági és társadalmi problémái, továbbá saját történelmi tapasztalatai következtében kifejezetten érzékeny a szuverenitására és területi integritására, mind a valóság, mind a megjelenés tekintetében. A geopolitikai változásokat ezért az elit komoly nemzetbiztonsági fenyegetésnek észleli, miközben az ország egyre kitettebbé válik egyéb, külső eredetű biztonsági kihívásoknak is. E tekintetben az ország regionális szintű külső biztonságát tekintve az indonéz politikai elit aggályai négy típusba csoportosíthatók.

 

 

Egy kormány kül- és biztonságpolitikai céljainak elérése érdekében a kényszer alkalmazása vagy az azzal való fenyegetés hagyományosan bevett eszköz a diplomáciában. A kényszerítő diplomácia apparátusát az indonéz kormányzatok is nyíltan használták érdekeik érvényre juttatásához a függetlenség kikiáltásától (1945. augusztus 17.) kezdve. Például a britek és hollandok elleni katonai műveletek Nyugat-Pápuán, illetve a Maláj Föderációval szemben Sukarno (Soekarno) elnök (1945–1967) antiimperialista külpolitikájának eszközei voltak; Kelet-Timor annektálása pedig Suharto (Soeharto) elnök (1967–1998) antikommunista politikájának és nyugatorientált külpolitikai stratégiájának részét képezte (Gindarsah, 2016).

 

A fehér könyv ezen megállapításai összhangban vannak a regionális védelmi kihívások indonéz szempontból történő fenti csoportosításával és priorizálásával. Az elsőként rangsorolt külső, regionális szintű kihívás, a nagyhatalmi rivalizálás és az általa kiváltott stratégiai bizonytalanság szemszögéből három nemkívánatos stratégiai szcenárió azonosítható, melyek valószínűségének minimalizálására, mint a fedezeti stratégia a védelemdiplomácia keretében történő alkalmazásának fő indokára tekinthetünk. Ez a három eshetőség a kínai uralom vagy hegemónia létrejötte a délkelet-ázsiai régióban, az amerikai kivonulás a térségből, valamint egy alapvetően és tartósan instabil regionális rend kialakulása.

 

 

A Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségére sajátos működési metódus, az úgynevezett ASEAN-mód jellemző, amely a délkelet-ázsiai kulturális normákat tiszteletben tartó informális, illetve személyes kormányközi munka- és döntéshozatali metodológiát foglalja magában. Ennek során a politikai döntéshozók minden esetben a kompromisszum, a konszenzus és a konzultáció eszközeire, valamint a csendes diplomáciára támaszkodnak. Az ASEAN vezetői ekképpen a tagállami nyilvánosságok kizárásával kommunikálhatnak, ami mérsékli a konfrontációk kialakulásának és növeli a közmegegyezésre jutás sikerességének esélyét (Masilamani–Peterson, 2014). Az ASEAN-mód következtében ugyanakkor az egyes tagállamok szerepvállalására a regionális integráció evolúciójának alakításában elsősorban az esetleges kezdeményezéseik és az ASEAN-csúcstalálkozók végeredményei alapján következtethetünk. Az integráció biztonsági dimenziója megfogalmazásában, illetve kialakításában mindazonáltal Indonéziának egyértelműen központi szerep tulajdonítható, például a Béke, a Szabadság és a Semlegesség Zónája (ZOPFAN), a Délkelet-ázsiai Atomfegyvermentes Zóna (SEANWFZ), illetve maga az APBK létrejötte folytán (Heiduk, 2016, 11.).

 

 

Noha a szövetség az egyes tagállamok érdekvédelmének kedvező, érdekérvényesítésének azonban kedvezőtlen döntéshozatali mechanizmusa következtében Jakarta ritkán tudja elfogadtatni az integrációt szorosabb, mélyebb, hatékonyabb biztonsági közösséggé formáló elképzeléseit a többi délkelet-ázsiai kormánnyal, egyoldalúan számos intézkedést hajt végre, ahogy azt az alábbi három példa is illusztrálja.

 

 

A kortárs változások az ázsiai–csendes-óceáni térség hatalomstruktúrájában folyamatos stratégiai kihívást jelentenek a nemzetállami és regionális biztonsági architektúrák számára. Az ASEAN tagállamok részben az egymás közötti együttműködésük relatív mélyítésével reagáltak a kihívásra; míg a szövetség pozícióját a tágabb regionális biztonsági szerkezet központjaként a külhatalmaknak a szervezetre épülő multilaterális intézményekbe ágyazásával sikerült megőrizniük. Ilyen intézmények az ASEAN Regionális Fórum, az ASEAN+8, a Kelet-Ázsia Csúcstalálkozó vagy az ASEAN Védelmi Miniszteri Találkozó Plusz.