A tanulmány a következő állításokat elemzi és védi: 1. A természettudományok módszere nem honosítható a közgazdaságtanban, mert a gazdasági jelenségek ontológiája gyökeresen más, mint a természeté; 2. A gazdaságot nem okozati összefüggések, hanem szabályok irányítják; 3. A természettudomány módszere – ide értve a matematika alkalmazását – kiszorítja a közgazdaságtan tartományából a szándékosságot a cselekvés modellezéséből, megfosztja a cselekvő embert szabad akaratától, amiért az így felépített közgazdaságtannak nincs erkölcsi tartalma; 4. A modern közgazdaságtan nem ismeri fel az emergence (felbukkanás) jelenségét, ezért nem tud figyelembe venni olyan tényezőket, amelyek nem állnak kauzális viszonyban az elemzés tárgyával.

 

 

This paper analyses and defends the following claims: 1. The methodology of natural sciences cannot be domesticated in economics because the ontology of economic phenomena is radically different from that of nature; 2. The economy is animated by rules rather than causal relationships; 3. Use of the methodology of natural sciences in economics banishes intentionality in the mod­elling of economic activity, deprives the agent of his free will, with the result that economics so constructed has no moral content; 4. Modern economic theory fails to recognise emergence where the components are not in a causal relationship with the object of investigation.

 

 

 

 

 

A modern közgazdaságtan a tudományosságra törekszik, s a tudományosságot a természettudományoktól kölcsönkért módszerek alkalmazásával biztosítja. Mivel a természettudományok a törvényszerűségeket a kauzális összefüggésekre építik, a közgazdaságtan 19. századi tudósai is a kauzális kapcsolatokat keresték, még akkor is, ha törekvéseik a tudomány tartományának olyan meghatározását eredményezték, amelynek a megtapasztalható realitásokhoz egyre szerényebb lett a kapcsolata. A természet folyamatainak és jelenségeinek ugyanis nincs erkölcsi tartalmuk; a természettudományok módszere értelemszerűen kizárja figyelme tartományából a gazdasági élet azon elemeit és tényezőit, amelyek a gazdasági döntések és cselekedetek erkölcsi indítását, tartalmát magukban hordják. A tanulmány a természettudományok módszertanának átültetését vizsgálja a közgazdaságtanba, és felméri az átültetés tudományos és gyakorlati problémáit.

 

 

A természeti jelenségek egysége, majd kiterjesztve, az összes empirikusan megtapasztalható jelenség egysége szinte a kezdetektől foglalkoztatja a filozófiát. A szofisták tagadják az egységet, különbséget tesznek a természeti (fiszisz) és a társadalmi törvények (nomosz) között, Arisztotelész pedig négyféle okozati összefüggést (aitia) különböztet meg (Arisztotelész: Fizika, II.3). Szerinte minden tudománynak megvan a saját tartománya, és az adott tartomány tanulmányozásához alkalmas módszertana. A jelenségeknek tehát nincs ontológiai egységük, és magyarázatukra, értelmezésükre nem lehet egy egységes eszköztárat kovácsolni. Platón szerint, szöges ellentétben Arisztotelésszel, a természet egy test, amelyet, ahogy azt az ügyes hentes teszi, a tudomány az ízületek mentén darabolja a megértést előmozdító részegységekre (Phaidrosz, 265d–266a). Arisztotelész nem látja a természet egységét, de a helyzet közel sem reménytelen, mert van „közös nevezőjük”: a telosz, amire alapozva az egymástól eltérő jelenségeket meg lehet érteni. A fizika, a biológia, de az emberi viselkedés megnyilvánulásai is a természetükben rejlő telosz, azaz cél alapján értelmezendők. A cél persze a jelenség tárgyának természetéből és nem valamiféle általánosított, elvont törvényszerűségből vonható le. A kő azért esik a föld felé, mert ott van a helye, ez a kő természete. A madarak azért repülnek ősszel dél irányába, hogy túléljék a telet. A test részei és szervei azért vannak, hogy a testet segítsék rendeltetésének megvalósításához.

 

 

Miközben a társadalomtudományok az embert megfosztották szabad akaratától, egy determinált, akaratát felülíró rendszerbe kényszerítették, a természettudományok, jelesen a fizika, az ellenkező irányba mozdult el. Galilei determinizmusának végét talán legelőször Erwin Schrödinger Über Indeterminizmus in der Physik (1934) tanulmánya fogalmazza meg. Wigner Jenő 1960-ban megjelent The Unreasonable Effectiveness of Mathematics in the Natural Sciences (Wigner, 1960) című tanulmánya, követve Schrödingert, tagadja a matematika valóságot leképző képességét, helyette a matematika hatékonyságát, majd e hatékonyság megmagyarázhatatlanságát boncolgatja. Wigner számára ugyanis, mint a 20. század fizikusai számára, a ’valóság’ fogalma elvesztette értelmét. A matematika Wigner szerint nem a valóság igazmondó tükre, hiteles ábrázolója – a valóságot végső soron nem lehet leképezni –, hanem a természet megértéséhez vezető leghatékonyabb eszköz. A matematika nem azért hatékony (pace Galilei), mert a természet kódja, hanem azért, mert mint ismeretelméleti eszköz, ez biztosítja leginkább a természeti jelenségek és folyamatok empirikusan is többé-kevésbé bizonyítható megértését. A kapcsolat nem más, mint egy csodálatos, de rejtelmes és megfejthetetlen ’ajándék’.

 

 

A 19. század végére a közgazdaságtan főárama elfordul az erkölcsi kérdésektől, és a „tiszta” matematikára alapozott, a fizikát utánozni vágyó diszciplínává válik. 1874-ben megjelenik Léon Walras nagy műve, az Éléments d’économie politique pure (Walras, 1874), 1897-ben Irving Fisher már egy egész bibliográfiát – Bibliography of Mathematical Economics – publikál, Augustin Cournot Researches into the Mathematical Principles of the Theory of Wealth kötete mellékleteként (Fisher, 1897). A közgazdaságtan mint a kauzális tudományok egyike, úgy tűnik, elfoglalja egyenrangú helyét a természettudományok páholyában. A „szándék” elveszíti szubjektív jellegét; mindenkinek mindenkor és mindenhol azonos egységben (a hasznosság egységében) mérhető a szándéka. Ami pedig nem mérhető ezen az alapon, az nem is létezik.

 

 

A társadalmi intézmények létrejötte azonban nem mindig magyarázható a társadalom tagjainak szándékosságával. Tele vagyunk olyan intézményekkel, amelyeket nem mi hoztunk létre, mi több, senki sem tehető felelőssé létrejöttükért, amelyek egyszerűen létrejöttek. A társadalmi és a természeti rendszerek rendre mutatnak olyan tulajdonságokat, amelyekkel a rendszert alkotó részegységek, illetve tényezők nem rendelkeznek. Az élet például egy rendszer, működése, fennmaradása meghatározható feltételektől függ, de létrejötte és tulajdonságai nem vezethetők vissza sem a benne zajló biokémiai folyamatok tulajdonságaira, sem a feltételekre. Sem a biokémiai folyamatok, sem a feltételek nem magyarázzák meg az életet, az élet megnyilvánulásait. Egy új rendszer létrejön (szakzsargont használva: „emerges”, azaz felbukkan) a saját, eredeti alkotórészeire visszavezethetetlen tulajdonságaival. A jelenségre a kauzalitás nem ad magyarázatot, a matematika, mint ahogy a hálózatelmélet, ami pedig a természet folyamatai megvilágításában oly gyakran hasznosnak bizonyul, egyáltalán nem segít. A szándékosság magyarázatot adhat a létrejött lehetőség kihasználására, de semmiképp se magyarázza annak felbukkanását. Az új rendszer létrejötte kiszámíthatatlan, nincs olyan előrejelzési módszer, ami azt előreláthatóvá tenné. Egy biológiai mutáció további, korábban előre nem látható mutációnak, illetve biológiai folyamatoknak nyit utat (Monod, 1970). Egy technológiai fejlesztés, mint a számítógép alkalmazása és alkalmazásának széles körű következménye, előreláthatatlan. A Facebook létrejöttét nem lehetett megjósolni az IBM 701 elektronikus adatfeldolgozó gép bevezetéséből. (Maga az IBM akkori vezérigazgatója, Thomas Watson Sr. nyilatkozta a modell bemutatásakor, hogy a várható globális kereslet mintegy tizenkilenc darabra tehető.) A gazdaságban felbukkanó termékek és szolgáltatások jellegzetessége, hogy lehetőséget teremtenek további, korábban el nem képzelt termékek, illetve szolgáltatások kialakítására (Kauffman, 2008). Ezért a technológia fejlődésének kihatása például a munkaerőpiacra kiszámíthatatlan. A jelenség sem a kauzalitás, sem a szándékosság mentén jön létre, legfontosabb aspektusa radikális antideterminizmusa. A felbukkanás elmélete éppen az előrejelzés a korábban elképzeltnél sokkal csekélyebb mozgásterét bizonyítja. Bár a jelenségre már Immanuel Kant Az ítélőerő kritikája című művében felhívta a figyelmet – megkülönböztetve a szervezett lényt, ami formáló képességgel rendelkezik a gép pusztán mozgató képességétől –, még feldolgozatlan kérdés, hogy a felbukkanás jelensége a természetben mennyire hasonlatos/azonos a társadalmi jelenségekkel, de kétségtelenül jelen van a valóság legkülönbözőbb megnyilvánulásaiban.