Az Akadémiának a nyelvvel kapcsolatos teendői és lehetőségei koronként változtak. Kulcsfontosságú volt a 19. század első fele, a magyar nyelv kiteljesítésének és felemelkedésének korszaka. A nyelvújítás szándékai nem valósulhattak volna meg, eredményei nem verhettek volna gyökeret erős intézményi háttér nélkül. Akkor – bár az Akadémia működése az egész nyelvterületre kiterjedt – több és sürgetőbb volt a tennivaló Magyarországon, mint a „másik magyar hazában”, Erdélyben. Új helyzetet teremtett Erdély és a többi külső régió helyzetében az, ami száz évvel ezelőtt történt, és ismét újat az 1990-es változás. Ahhoz azonban, hogy az Akadémia hitelesen és hatékonyan vállalhassa a nyelvvel kapcsolatos közfeladatát a nyelvközösség egészére vonatkoztatva, nem lett volna elég, és most sem elég pusztán a magyarországi és a határon túli nyelvészek szakmai együttműködése. Szükség volt arra is, hogy az 1949-et követő négy évtized után, amikor az MTA működése Magyarországra szűkült, a század utolsó évtizedében elkezdje saját intézményi kiterjesztését a nyelvterület, a nyelvközösség és a tudományos közösség egészére. Annál is inkább, mivel a nyelv jövője elsősorban a peremrégiókban bizonytalan: ott van szükség határozottabb nyelvi tervezésre, nyelvstratégiára és mindezek folyamatos megvalósítására. Ebben a három évtizedben, a kötet címében is jelzett „jelen” három évtizedében, a fejleményekben és a változásokban a külső régiók is benne vannak. A kötetbe pedig sok minden bekerült azoknak az intenzív multi- és interdiszciplináris kutatásoknak az eredményeiből, amelyeket a külső régiók nyelvészei, társadalomkutatói végeztek önállóan vagy hálózati együttműködésben (szorosabb szervezettségben, akadémiai háttérrel éppen a nyelvészek kutatóhálózatában, a Terminiben). Ezt elsősorban nem néhányunk szerzősége jelzi (Péntek János, Szabómihály Gizella, Vančo Ildikó), nem is a munkáinkra való gyakori hivatkozás vagy az egyes fejezetek irodalomjegyzéke, hanem a tartalom és a szemlélet.

Az nem várható el, hogy a kötet tizennégy szerzőjének teljesen azonos legyen a perspektívája, a határokon inneni és túli perspektíva különbsége sem tűnt el teljesen, még kevésbé a szerzők eltérő beállítottsága. Ezek a különbségek azonban a tudományon belül természetesek, annál is inkább, mivel ugyanannak a paradigmának: tematikának, módszertannak és ideológiának a keretein belül vannak, amelyekben mi, a Terminisek is dolgozunk. Ez nem jelent azonosságot, de egyetértést jelent az alapkérdések megítélésében.

Miben érhető tetten ez a közös paradigma? Újra az Előszóból idézek arra vonatkozóan, hogyan látta a szerkesztő a magyar nyelv jelenének és jövőjének elemző leírását: „A reflexió, a leírás és az értékelés a jelen kötetben a történeti folyamatok, tendenciák bemutatására törekszik.” Másképpen nem is lehet összekötni a múlttá vált jelent (az elmúlt három évtizedet) és a jövőt, csak a történések, a tendenciák, a mozgási irányok ismeretében, összekötve azok értékelését a nyelvközösség sorsával. Ezek megítélése adja meg a közös, funkcionális szemléletű paradigma kereteit, amely együtt tekinti a nyelv tudását és a nyelvhasználatot, a nyelvet és a nyelvközösséget. Ebben a paradigmában nem szoktunk hivatkozni a nyelv immanens fejlődésére vagy visszafejlődésére, sem a nyelv javulására vagy romlására. Annál inkább, mint a kötet szerzői is teszik, a nyelvközösség demográfiai gyarapodására vagy apadására, a térbeli visszaszorulására vagy megmaradására, esetleg terjedésére (általános térvesztés, regresszió vagy expanzió); a jogi helyzetbeli, státusbeli emelkedésére vagy süllyedésére, a funkcióbeli bővülésére vagy szűkülésére; a nyelvváltozatok és a régiók nyelvhasználatbeli közeledésére vagy távolodására, egységesülésére vagy az elkülönülésére (konvergenciára vagy divergenciára); a presztízs erősödésére vagy gyengülésére, az attitűd, a nyelvhez való viszonyulás pozitív jelenségeire (szimbolikus fölértékelés, rajongás) vagy negatív megnyilvánulásaira (közömbösség), a nyelvben való megmaradásra vagy a nyelvről való lemondásra. Ezek a folyamatok együttesen határozzák meg a nyelv és a nyelvközösség jövőbeli versenyképességét, kisközösségekben az életképességét.

Tolcsvai Nagy Gábor a kötet Bevezetésében hat pontban indokolja a munka aktualitását és az áttekintés (a „jelen”) három évtizedes időkeretét (az egyes fejezetek szerzői természetesen a távolabbi múltra is kénytelenek visszatekinteni). Az ő indokait annak feltételezésével is nyomatékosíthatjuk, hogy 1990 korszakhatárnak bizonyulhat a magyar nyelv történetében. A nyelv történetében, a változás folyamatosságában a korszakhatárok konvencionálisak, és következetlenek is abban a tekintetben, hogy hol inkább a nyelvközösség, hol a nyelv történetének egymással nem mindig egybeeső fordulópontjait jelzik (például: 1526, 1772). A körülötte folyó viták ellenére ténynek lehet tekinteni, hogy 1990-ben és az azt követő időszakban mind a nyelvközösség, mind a nyelv életében több tényező jelzi az új korszakot: a történelmi fordulat, az új ideológiák és a merőben új kommunikációs technika, a nyelv új dimenziója, halmazállapota (az elektronikus, digitális technika), változások a nyelvi mozgás irányában stb. Ezekben a tényezőkben van egy közös elem: a fizikai, a nyelvi és a szellemi mozgás nagyobb szabadsága.

Önáltatás volna azonban arra számítani, hogy a dolgok maguktól is jó irányt vettek. A kötetnek éppen az a legnagyobb értéke, és ez szokatlan is a szakmai szintézisektől, hogy felvállalja a cselekvést, cselekvésre késztet: megalapozása egy lehetséges nyelvstratégiának. Szintén a Bevezetésben írja a szerkesztő: „A Kárpát-medencei magyarság anyanyelvének fennmaradásáért tenni kell. A jelen kötet a magyar tudomány bevonható eredményeinek összegzése a fennmaradás érdekében szükséges cselekvések egyikeként.” A kötet tehát mintegy megerősíti az Akadémia felelősségvállalását abban, amit tenni kell és tenni lehet a magyar nyelvközösség és a magyar nyelv érdekében.

A cselekvést, a beavatkozást is – amennyiben szükség van rá és lehetséges – a mozgási irányok ismeretében lehet megtervezni és végrehajtani, mindig a nyelvközösség egészének általános és a kisebb, helyi nyelvi közösségek speciá­lis érdekéhez igazodva. Ez az érdek pedig általánosabban a magyar nyelvben való megmaradás, a nyelvi kommunikáció tekintetében az esélyegyenlőség biztosítása, az anyanyelvi kommunikáció életképessége és versenyképessége. Ennek részleteit Tolcsvai Nagy Gábor a kötet végén, a VII. és a VIII. fejezetben, a résztanulmányok összefoglalásaként fejti ki. A nyelvi tervezést, a nyelvstratégiát azokhoz a folyamatokhoz is hozzá kell igazítani, amelyek a nyelv, a nyelvközösség közvetlen és távolabbi környezetében mennek végbe, igazodni kell a magyarral közvetlenül érintkező, vele részben keveredő nyelvközösségek implicit vagy explicit nyelvstratégiájához, nyelvpolitikájához.

A szinte reménytelenül szerteágazó kérdéskört a kötetben a szerkesztő által jegyzett, a nyelv és a nyelvközösség fogalmát, valamint a vizsgálat módszertanát bemutató bevezető és az összefoglaló zárófejezeten kívül hat fejezetben mutatja be. Ezek közül három további tizenhét, többé-kevésbé önálló tanulmánynak is tekinthető tematikus alfejezetet tartalmaz. A három nagy fejezet egymásra épülő témái: A magyar nyelv és nyelvközösség helyzete szűkebb és tágabb környezetében, A magyar nyelvközösség belső szerkezete és működése a Kárpát-medencében, A nyelvhasználat intézményes színterei. A következő három, önálló fejezet: A magyar nyelv és az irodalom (Kulcsár-Szabó Ernő), A magyar nyelv külföldön (Nádor Orsolya), Nyelvi tervezés (Tolcsvai Nagy Gábor).

A magyar nyelv helyzetét szűkebb és tágabb környezetében bemutató II. fejezetben – annak a kétségtelen ténynek az alapján, hogy „A magyar nyelvközösség, nemzet és állam nem azonos, de egymást történeti koronként különböző módon átfedő kategóriák” (50.) – az első tanulmány szerzője (maga a szerkesztő) külön-külön vázolja ennek történeti (történettudományi) és nyelvészeti (geolingvisztikai, areális nyelvészeti) modelljét, majd nyelvünknek az ezredfordulóra a Kárpát-medencében és Közép-Európában kialakult helyzetét, végső kitekintéssel nyelvközösségünknek az Európai Unióban elfoglalt helyére. Ugyanebben a fejezetben sor kerül a magyar nyelv jogi helyzetének körültekintő bemutatására (Andrássy György), valamint nemzet, állam, nyelvközösség viszonyának lehetséges értelmezésére (Gyáni Gábor). Gyáni Gábor a jövőt meghatározó globalizációt úgy látja, hogy az egyaránt lehet áldás és átok a nyelvi közösségek jövőjére nézve. A kisebbségi közösségek számára olyan értelemben lehet áldás, ahogy a mai integrációs folyamatokban látjuk: „Az újra egymásra találás a nemzeti dezintegrációnak, a nyelvészek által emlegetni szokott nyelvi (kulturális és mentális) szétfejlődés fékezésével és akár a folyamat visszafordíthatóságával is könnyen együtt járhat.” (104.)

A legterjedelmesebb III. fejezetben kilenc tanulmány részletezi a valóban átfogó témát: A magyar nyelvközösség belső szerkezete és működése a Kárpát-medencében. A népesedési viszonyokat Tóth Pál Péter mutatja be a nyelvközösség létrejöttétől a népesedés II. világháború utáni alakulásáig. Kronologikusan is ezt folytatja a kommunikációs rendszer vonatkozásában Tolcsvai Nagy Gábor két lépcsőben: 1. 1945–1990, 2. 1990 után. Úgy értékeli, hogy 1990 után Közép- és Kelet-Európa országai is megszabadulnak korábbi koloniális állapotuktól, és ennek következménye, hogy „Az ezredfordulós magyar nyelvközösség hálózata dinamikus és nyitott rendszer. […] A nyitottságot és dinamikusságot segíti, sőt kezdeményezi is az elektronikus kommunikáció.” (146.) Kérdéses, hogy a határon túli magyar nyelvközösségek mind eljutottak-e a posztkoloniális állapotba. Megítélésünk szerint az elektronikus kommunikáció tekintetében bizonyára igen, a nyelvi jogok, a nyelvhasználat szabadsága tekintetében pedig biztosan nem. A további tanulmányok a magyar nyelvközösséget alkotó részeket veszik sorra: az anyaország és a külső régiók, a határtalanítás; a magyarországi helyzet (Tolcsvai Nagy Gábor); a külső régiók (Péntek János); a nyelvjárások (Kiss Jenő); a magyar standard helyzete (Tolcsvai Nagy Gábor). Végül két olyan téma csatlakozik a fejezethez, amelyek fontos kiegészítései az előbbieknek: Nem magyar nyelvi kisebbségek magyar nyelvi közegben (Knipf Erzsébet), A magyar nyelvhasználat jellemzői a tengerentúli diaszpórában (Bába Szilvia). Mivel a határtalanítást mint a Terminihez tartozó nyelvészek által elindított, az anyaország és a külső régiók nyelvi közelítésére és a változatosság elfogadására irányuló nyelvi tervezést továbbra is félreértés és némi gyanakvás kíséri (a kötetben is több helyen szóba kerül), érdemesnek látom ezzel kapcsolatban Tolcsvai Nagy Gábor véleményét idézni: „A változataiban hálózatszerűen működő magyar nyelv és nyelvközösség a határtalanítás folyamatában egyrészt egységesítő, másrészt viszont a sokféleséget növelő irányokat vesz. Hozzájárul a nemzet fogalmának újraértelmezéséhez és újraalkotásához, ám ezt részben a globalizáció eszközeivel és módszereivel teszi.” (162.) A félreértésre és a gyanakvásra „a sokféleség növelése”, azaz a határon túli régiók általánosan használt elemeinek tudomásul vétele, regisztrálása, indokolt esetben a kodifikálás kiterjesztése ad okot. Vannak, akik ebben veszélyt látnak a nyelv egységére nézve. Holott nyilvánvaló, hogy éppen a sokféleség elismerése erősítheti meg a nyelv egységét, ez teszi lehetővé, hogy a nyelvközösség minden beszélője sajátjának érezze anyanyelvét.

A IV. fejezet tanulmányai A nyelvhasználat intézményes színtereit veszik sorra, néhány fontos színterét, láthatóan a teljességre törekvés szándéka nélkül. Az első az, amely minden korban a legérzékenyebben tükrözi a nyelvközösség belső viszonyait, a beszélők személyes kapcsolatának alakulását: A nyelvi kapcsolattartás alapformái. Domonkosi Ágnes olyan érzékelhető változásokat állapít meg a megszólítások és köszönések vonatkozásában, mint a tegeződés terjedése, a maga visszaszorulása, az önözés szélesedő szerepköre. Ebből a fejezetből sem hiányzik a kitekintés a határon túliak magyar nyelvhasználatára, amelynek fontos és a nyelvi jogok érvényesülése tekintetében érzékeny színtere a közigazgatás (Szabómihály Gizella). A jelen nyelvi folyamatai és még inkább a jövő szempontjából talán a legfontosabb A számítógép, az elektronikus kommunikáció és az internet hatása (Prószéky Gábor). Az elmúlt negyedszázad távlatából tanulságosak a szerző válaszai azokra az alapkérdésekre, hogy: Változott-e maga a magyar nyelv az elektronikus kommunikáció hatására? Hogyan változott ugyanezekre a hatásokra a nyelvközösség kommunikációs kultúrája? Hogyan változott ez a kommunikációs kultúra interkulturális tekintetben. A válaszokat itt nincs módunk részletezni, ezek egyébként empirikusan is feltételezhetők, az ti., hogy mind a nyelvben, mind a nyelvközösség kommunikációs kultúrájában, de még az általánosabb nyelvi folyamatokban is legfontosabb hatása az életünkbe berobbant új technikának volt. És ezek a hatások folyamatosak, a nyelv jövője is sok tekintetben tőlük függ. A jövőt folyamatosan alakító szocializációs és nyelvhasználati színtér az anyanyelvoktatás. Ennek magyarországi helyzetét írja le Kugler Nóra, a határon túlit Vančo Ildikó.

Tekintettel arra, hogy a szépirodalomnak, az olvasásnak kiemelkedő szerepe van a nyelvi műveltség gyarapításában és fenntartásában, a szépirodalom nyelve, a költői nyelv pedig mint nyelvváltozat bizonyos értelemben szintézise az összes többinek, indokolt volt külön fejezetet szentelni a magyar nyelv és az irodalom viszonyának. Ez a fejezet Kulcsár Szabó Ernő tanulmányát tartalmazza: A nyelv, a dolgok és az alapító megnevezés. A nyelvi alkotás és a mai szépirodalom. Sokrétű elemzésének talán legfontosabb megállapítása, hogy az 1970–80-as évek fordulójától, nem függetlenül az európai irodalmi folyamatoktól, fontos változás következik be. „A legnagyobb változás minden kétséget kizáróan az irodalomnak a nyelvhez való viszonyában megy végbe – éspedig a nyelv évtizedek óta nem tapasztalt fölértékelődésével. […] egy évtized múlva az az egészen új körülmény állott elő, hogy […] mindinkább a maga artikulált történeti dimenzionáltságában megtapasztalt nyelviséghez való hozzátartozás, illetve ennek tudata vált az irodalomalkotás egyik legfontosabb tényezőjévé.” (451.) Paradoxálisnak tűnik, hogy miközben az irodalomalkotásban fölértékelődik a nyelv, az olvasás drasztikus háttérbe szorulásával bizonyára csökken ennek hatása a nyelvhasználatra.

A nyelvhasználat színtereinek bemutatásában sem lehet a teljességet elvárni a kötettől. Fontosságuk miatt háromnak a hiányát mégis szóvá kell tennünk. Az egyik a nyelvi hagyományokat őrző és a nyelvi minta szerepét is betöltő egyházi nyelvhasználat, a másik a köznapi nyelvhasználatot legközvetlenebbül és legnagyobb hatással befolyásoló média, a rádió és a televízió. És van még valami, ami szintén kimaradt a kötet széles körű áttekintéséből. Az a nyelvi regiszter, amelynek használatában, korszerűsítésében az Akadémiának közvetlen szerepe, az értelmiségi elitnek pedig közvetlen felelőssége van: a szaknyelvek, a tudományos terminológia, a tudomány magyar nyelvűsége.

Különálló fejezetben (VI. A magyar nyelv külföldön) szerepel Nádor Orsolya tanulmánya is: A magyar nyelv külföldi megismertetése, vonzereje. A tanulmány a témához tartozó fogalmak tisztázását követően tömör összefoglalását adja a hungarológiai kutatás és felsőoktatás helyzetének (kulturális diplomáciának, intézményeknek), a magyar nyelv külföldi, változatos helyzetekhez, színterekhez igazodó oktatásának (anyanyelv, származásnyelv, idegen nyelv). Ebből arról is tájékozódhatunk, hogyan változik külföldön – szintén több tényező függvényében – a magyar nyelv vonzereje, presztízse.

Az előzőekben idéztük a Bevezetésnek azokat a mondatait, amelyekben a szerző-szerkesztő arra figyelmeztet, hogy a magyar nyelv fennmaradásáért tenni kell, és azt is mondja, hogy magát a kötetet is ilyen irányú cselekvésnek szánja, ilyennek tekinti. Hogy mit és hogyan lehet és kell tenni, annak összefoglalását találjuk a szintén általa írt Nyelvi tervezés című fejezetben. Tanulmányának teljes címe a nyelvstratégia megalapozását ígéri: Tervezés, (ön)értelmezés, fenntartás. A magyar nyelvstratégia lehetőségei és kötelességei. A szerző szerint „[a] nyelvstratégia fő célja a nyelv, egy nyelv, a mindenkori anyanyelv fenntartása és jövőbeli élete fő irányainak a kijelölése” (487.). A kiindulópontja tehát ennek is a folyamatok, a mozgási irányok ismerete, és ennek alapján annak keresése, mit tehet a nyelvi tervezés ezeknek a nyelvközösség szempontjából, a jövő szempontjából kedvező befolyásolására. Mit tehet azért, hogy a nyelv ne gyengítse, hanem erősítse a nyelvközösség versenyképességét, életképességét, biztosítsa a beszélő esélyegyenlőségét, méltóságát, a mindennapi otthonosságot. Az atomizálódó világban fontos a közösségek nyelvi, kommunikációs köteléke, a globalizálódó világban megnő az anyanyelv (és a nyelvjárások) identifikáló szerepe, amelynek a magyar identitásban eddig is meghatározó szerepe volt. „A magyar nyelv jövője nem lehet holmi jóslás vagy kuruzslás áldozata, hanem csakis az alkotó gyakorlat és a felelős tervezés együttes kimenete, megfelelő elméleti és módszertani keretben.” (488.)

Remélhetőleg ez a kötet valóban megalapozza a magyar nyelvstratégiát. Erre részint valóban azért van szükség, amire Tolcsvai Nagy Gábor is hivatkozik, mert: „Több hamis kétség és veszély, illetve egyoldalúan ideologikus nézet fogalmazódott meg vagy nyert teret az elmúlt évtizedben a magyar nyelvvel és annak jövőjével kapcsolatban.” (504.) Részint pedig azért, mert a látszat ellenére, hogy sokan foglalkoznak nyelvstratégiával, inkább a személyes ambíciókat és az intézményi tehetetlenségeket, bizonytalanságokat érzékelhettük, az értelmiségi elit közömbösségét az anyanyelv iránt. Várakozásaink ellenére ezen lényegesen nem változtatott a Nyelvstratégiai Intézet létrejötte sem. Mintha patthelyzet alakult volna ki. Ennek leginkább azok vallották kárát (és magunkat, a Terminit, is ezek közé soroljuk), akik egyértelmű stratégiát, határozottabb cselekvést és támogatást vártak el, miközben éppen fontos nyelvi tervezési programok megvalósításán dolgoztak. A Termini munkájának is ez az alapvető értelme. Nem valószínű, hogy az ideológiák fölé lehet emelkedni, az sem, hogy mellőzni lehetne a politikát. Az viszont elvárható és megvalósítható, hogy azon a szakmai, stratégiai alapon, amelyet ez a kötet képvisel, jusson közös nevezőre a szakma, a tudománypolitika és a közpolitika. A közös felelősség a cselekvés összehangolására kötelez.