A gondolkodás mindig viszony a gondolat tartalma és tárgya között, így csak az egész emberhez kapcsolható. Az esszé ezen az általános tézisen túl bemutatja, hogyan ihleti a filozófia még ma is a kísérleti pszichológiát. A tudatelmélet, a prototipikus elvű kategóriaszerveződés és Quine gavagai paradoxonának feloldásán – megszorítási elvek a szótanulásban –, példáján mutatja be, hogy az empirikus pszichológiai kutatás állandó fordítás a filozófia nyelve és a természettudományos nyelv között.

 

 

Thinking is always a relation between the content of thought and object, so it can only be associated to the whole person. Beyond this general thesis, the essay shows how experimental psychology is still inspired by philosophy. The empirical psychological research means a constant translation between language of philosophy and natural science. This will be demonstrated through the case of the theory of consciousness, the prototype-based category organization and disentanglement of the Quine’s gavagai paradox – the principles of constraints in lexical acquisition.

 

 

 

 

 

A címmel kicsit csapdába kerültem. Nyíri Kristóf és Fábri György kérte, hogy ezzel a címmel tartsak előadást ezen az összejövetelen. Ők orientálták, hogy mi is legyen a cím. Nyilván arra gondoltak, hogy tartsak valami antiredukcionista előadást. Én a csapdát igyekszem kikerülni. Nem pontosan arról fogok beszélni, ami az előadás címe. Csupán röviden fogok említeni százötven éves vitákat arról, hogy az agy vagy az ember gondolkodik. Igazi mondanivalóm az lesz, hogy a természettudományos irányultságú pszichológusnak is érdemes filozófiai ihletést merítenie.

 

 

Az egyik nagyon fontos általános kérdés, amelyre emlékeznünk kell, s melyben a filozófusok sokat segítenek a kísérletezőknek, a „gondolkodás helyével”, e kartéziánus dilemmával kapcsolatos. A mai funkcionális idegrendszeri képalkotási módszerek burjánzása közepette emlékezzünk arra, hogy nem elég tudni azt, hogy valami hol történik. Azt is tudni kell, hogy mi az, ami valahol történik, még ha hinnénk is abban, hogy a gondolkodás egyáltalán valahol történik. Ez nagyon sokszor elfelejtődik, miközben a képalkotás maga csak anyagcsere-folyamatok eredményeit mutatja, s nem azt, hogy egy adott „hely” az állati vagy emberi agyban például szófelismerést végez. Ezt máshonnan, abból tudjuk, ahogyan a kísérleti kutató lefordította a laboratóriumi ingerhelyzet nyelvére a felismerés kérdését, s például vegyes betűhalmazokat (tkuay) állított szembe nyomtatott szavakkal (kutya).

 

 

Első példám a tudatelmélet (Theory of Mind) problémája. Daniel Dennett az a ritka filozófus a mai világban, aki nemcsak értelmezi a természettudományok eredményeit, naprakészen olvassa és ismeri a természettudományt, akárcsak egy évszázada Bergson, de más értelemben is kulcsszereplő. Miközben az analitikus filozófiából indul ki, úgy gondolja, hogy nincs igazi szakadék az analitikus filozófia és az úgynevezett kontinentális filozófiai hagyomány között. Az analitikus filozófia fogalmi elemző keretébe emel be olyan fogalmakat, például az intencionalitást, amelyek hagyományosan a kontinentális filozófia szívéhez közelebb álló fogalmak (Dennett, 1998). Dennett saját maga is észrevette – s ezt a sikert nevezi egy iparág elindításának –, hogy az egyik alkalmi megjegyzése, amit 1978-ban fűzött a legelső modern, az úgynevezett tudatelmélet vagy gondolattulajdonítás problémáját elemző kísérleti cikkhez, sok száz hivatkozással elindította a gondolattulajdonítás kísérleti iparágát. David Premack és Guy Woodruff (1978) cikke egy otthon nevelt csimpánzzal folytatott alkalmi kísérleteken alapszik. Azt elemezték, hogy képes-e az emberi otthonban nevelt csimpánz gondolatokat tulajdonítani a valamilyen dolgokat csináló embernek. A csimpánzok videókat néztek arról, hogy az emberi személy elvesztette a kulcsát, és szeretné megtalálni a szekrény alatt. Az ember nevelte csimpánz mindezt úgy értelmezte, ahogy mi, emberek is, vagyis hogy az emberi személy valamilyen célirányos tevékenységet folytat. „Feltételezve, hogy más egyének akarnak, gondolnak, hisznek dolgokat s így tovább, olyan állapotokat következtetünk ki, melyek közvetlenül nem megfigyelhetőek, s ezeket az állapotokat anticipációs módon használjuk, mások és saját viselkedésünk bejóslására.” (Premack–Woodruff, 1978, 525.) Dennett (1978) kis hozzászólása, miközben a kérdést elhelyezte az intencionalitás filozófiai hagyományában, mivel felvetette az alternatív vélekedések, a téves vélekedések vizsgálatának lehetőségét, valójában elindította a hamis vélekedés kísérleti hagyományának iparágát. Az állatokra nézve, mint Josep Call és Michael Tomasello (2008) harminc év kutatásait összegezte, a csimpánzok képesek mások szándékainak és céljainak értelmezésére, de nem tudnak magasabb szintű tudatelméletet kiépíteni, téves vélekedéseket tulajdonítani másoknak, szembeállítva sajátjukkal.

 

 

A másik példám a prototípus-elmélet, Eleanor Rosch hagyománya. Rosch abból indul ki, hogy a filozófiában van egy szigorú, hierarchikus arisztotelészi és egy laza, wittgensteini hagyománya a fogalmak elemzésének. „Ezeket a hasonlóságokat nem tudom jobb szóval jellemezni, mint hogy »családi hasonlóság«-ok; mert így fedik át és keresztezik egymást azok a különböző hasonlóságok, amelyek egy család tagjai között állnak fenn: termet, arcvonások, a szem színe, a járás, a temperamentum stb. stb. És azt állítom, a »játékok« egy családot alkotnak.” (Wittgenstein, 1992, 58.)

Rosch és Carolyn B. Mervis (1975) ezt a fogalmat fordítja le a kísérletezés nyelvére. Alapgondolatuk szerint a kategóriatagok prototípusmértéke a többi kategóriataggal való családi hasonlóságuk függvénye (Rosch, 1975). Mit csinált Rosch technikailag? A családi hasonlóság filozófiai fogalmát aprópénzre váltotta. Ludwig Wittgensteinből kiindulva azt kezdte el nézni, hogy valami hasonló szerveződése van-e a spontánul megjelenő fogalmainknak. A járművek, az emlősállatok, a fűk-fák-bokrok világának. Az eredmények szerint vannak legjobb esetek és vannak kategóriaszélek. A delfin például „rosszabb” emlős, mint a tehén, s így tovább.

 

 

A harmadik példámban a filozófia elindította empirika visszavisz a realitáshoz, felold egy filozófiailag feloldhatatlannak tűnő rejtélyt. A szókincs-elsajátítás rejtett elveiről van szó. Eddig azt láttuk, hogy átveszünk egy filozófiai fogalmat, és értelmezzük. Itt viszont egy filozófiai paradoxonból indul ki az empirikus kutató, s az empíria egy kicsit visszavisz a józan ész realitásához. Willard Van Orman Quine (1960/2002) híres paradoxona a gavagai paradoxon. Képzeljünk el egy antropológiai nyelvészt, aki az adatközlőjével üldögél, s „felkiált, hogy gavagai!, miközben egy nyúl fut át előttük, az idegen elvileg nem tudhatja, hogy a gavagai a nyúlra, a futására, a nyúl valamelyik testrészére vagy a színére, esetleg más tulajdonságára utal; végtelen számú különböző dolgot jelenthet” (Lukács, 2014, 548.).

 

A referencia elve vagy főnéviség elve szerint, ha új dolgokat hallunk, ha semmi nem mond ennek ellent, azt gondoljuk, hogy az egy új megjelenő tárgyra, egy új vizualitásra vonatkozik mint főnév. A kiterjeszthetőség elve szerint a kifejezés a tárgy osztályának a neve, a székekre például általában vonatkozik. Vannak ebben taxonómiai megszorítások. Nem azt gondoljuk, ha egy új állatnevet hallunk, hogy az állatságról szól, de nem is, hogy az adott sün tulajdonneve. Hanem azt véljük, hogy az állatfajnak a neve. Sok ezer gyerekkel végzett kísérleti vizsgálat igazolta ezeket az elveket.

 

 

Röviden visszatérek az eredeti kérdésfeltevéshez. Hogyan is gondolkodunk mi, mai kísérleti pszichológusok a három szerveződési és tudományszervezési szint viszonyáról? Többnyire úgy gondoljuk, hogy a filozófiai hagyományból és a kultúrából, a kategóriaelemzésből kiindulva próbálunk meg viselkedéses kísérletekkel, sokszor egyenesen az élményből kiindulva kimutatni valami új jelenséget, s ahhoz paramétereket kapcsolni, fejlődését tisztázni s így tovább. Azután az már a neurobiológus feladata, hogy megkeresse, ennek a szerveződésnek mi is a sajátos megfelelője az idegrendszerben. Maga az a lépés, ahogy egy hagyományos kategóriakérdést lefordítunk a kísérletezés nyelvére, soha nem hagyható ki. A viselkedéses kísérletezés felvet valóban új jelenségeket. Segít előrelépni a neurológiai realitás keresése felé. Eközben mindig a nehezen megmagyarázató hajt előre, s nem csupán a redukció igénye.