A nevelés- vagy pedagógiatörténet a pedagógia tudományához hasonlóan az újkorban vált önálló tudományterületté. Tárgya a nevelés és oktatás teljes gyakorlatának történeti vizsgálata mellett a pedagógiai elméletek és eszmények vizsgálata. Az 1700-as, 1800-as évek fordulójától a társadalmi modernizációt, a polgárosodást és a nemzetépítést segítő oktatásügy széles körű kiépítése, a pedagógusi professzió kialakulása, az óvodáztatáshoz és az iskoláztatáshoz kapcsolódó pedagógusképzés megszervezése, a képzőhelyeken használt tankönyvek és tananyagok elkészítése fókuszba állította a napjainkban is fontos pedagógiai eszmetörténetet. Az európai országok legelső, neveléstörténettel foglalkozó tudósai teológiát, filozófiai műveket tanulmányozó, klasszikus és modern nyelveket ismerő férfiak voltak, például a német August Hermann Niemeyer, Friedrich Schwarz, Gustav Ferdinand Thaulow vagy Karl Rosenkranz. A pedagógiai gondolkodás múltjának, változásainak a kutatása különösen a 19. század második felében, a tudományág kibontakozása és intézményesülése időszakában lett fontos területe a neveléstörténetnek. A nevelés elméletének és gyakorlatának a megalapozásához használt neveléstörténet tartalmának, helyzetének és megítélésének vonatkozásában akkoriban jelentős fordulat következett be, leginkább a pedagógusképzés kibontakozásának köszönhetően. Karl von Raumer 1843-ban megjelent művében azt fejtegette, hogy a neveléstörténet több, mint a pedagógia tudományának az alapja, és hangsúlyozta annak gyakorlati és hasznossági szerepét a tanárképzésben (Raumer, 1843). Napjaink kutatója, Jürgen Oelkers szerint az akkori kánonképzés kiemelten fontos célja volt az, hogy a kiszélesedő pedagógusképzésben tanuló diákok elé történelmi példaképeket állítsanak (Oelkers, 1999, 461.). Raumer maga is összegyűjtötte neves múltbeli nevelő személyiségek életrajzait, és ugyanezt az orientációt jelzi Karl Adolf Schmid munkássága, akinek 1884–1902 között publikált műve ugyancsak olyan híres – és kevéssé ismert – személyeket mutatott be, akik a nevelésnek és a tanárképzésnek szentelték az életüket. Jelentős vállalkozás volt ehhez kapcsolódóan a pedagógiatörténet több kiemelkedő alakjáról is bőséges információkat közlő, több tucat kötetből álló Monumenta Germaniae Paedagogica összeállítása (Schmid, 1884–1902).