Amikor levélben felkért egykori kollégám, Schubert András, hogy írjak Vekerdi Lászlóval kapcsolatos emlékeimről a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában együtt töltött évekről, először boldogan igent mondtam, de valamivel később – már az igenlő levél elküldése után – kissé kétségbeestem. Miért is? Ennek oka az volt, hogy bár közel huszonöt évig voltam a munkatársa, kételyeim voltak: fel tudom-e idézni őt úgy, hogy megmutatkozzék e kivételes tudású, mindig mosolygó férfinak a személyisége1 és lenyűgözően értékes munkája.

1983 augusztusában lettem az MTA Könyvtár Szerzeményezési Osztályának munkatársa. Vekerdi László érkezésemkor már húsz éve dolgozott az osztályon: Kenéz Ernő2 hívta a könyvtárba 1964 januárjában a Matematikai Intézetből, ahol szintén könyvtáros volt3 (1974-ig csak félállásban, attól kezdve már főállású lett az Akadémia Könyvtárban). Kolléganőm, Andrásiné Cuhavölgyi Klára emlékei szerint az Akadémia főépületében lévő régi nagyszobában ült Kenéz Ernő, Vekerdi hozzá járt be, és érdekes beszélgetéseket folytattak. Laci bácsi összeszedte a folyóiratokat, majd céduláival elvonult a kis folyóirat-olvasóba, és ott gyűjtötte szorgalmasan a beszerzésre javasolt címeket (főleg tudománytörténeti témájúakat).

Az osztály dolgozóinak zöme ebben az udvarra néző, sötét nagyszobában dolgozott: ez volt az osztály legnagyobb helyisége; itt volt a házi növedékkatalógus is (A5-ös, drapp színű, gépelt kartonokon, melyek a leltározás után azonnal dobozokba kerültek – betűrendben). A nagyszobában tároltuk a rendelések céduláit, és ide érkeztek az új könyvek is, a kötelesek, a csereanyag és a vásárlás útján beérkezettek is. Itt dolgozott Andrásiné, Jaksáné Kiss Anna (Mónika), Ferencz Simonné, az osztályadminisztrátor, Bisztray Tibor, Madary Kamill és jómagam. Ezenkívül még két vagy három kisebb, Dunára néző szoba is rendelkezésre állt az osztályvezető (akkor Fekete Géza) és egy naplózó (Szlafkay Andrea), a könyvekre raktári jelzeteket író (a „számozó”, Pék Mária) számára, továbbá egy belső galérián dolgozott a másodpéldányok elosztásával foglalkozó kolléganő. (Ezenkívül az elfekvő anyag számára is volt egy pici helyiség.)

Vekerdi akkoriban már nem volt teljes alkalmazásban, száz órát kellett teljesítenie havonta – ekkor már szerkesztője volt a Magvető Kiadó Gyorsuló idő sorozatának, a Magyar Rádiónak készítette A véges végtelen című, több mint kétszáz adást elérő sorozatát, cikkeket, tanulmányokat írt, előadásokat tartott, 1984-től a Természet Világának is szerkesztőbizottsági tagja lett. (A szájhagyomány szerint valamiért nézeteltérése támadt a főnökével, ezért Rózsa György főigazgató saját rendelkezésébe „vonta” Vekerdit, így vágva át a gordiuszi csomót. Később derült csak ki, hogy a főigazgató, bár nagyon büszke volt tudós munkatársára, bizony olykor megfeledkezett rendszeresen emelni a tudós kolléga járandóságát.) Korábbi konfliktusokról árulkodott Vekerdi gyakran emlegetett diagnózisa az ún. „főnökitiszről”, amelynek tünetegyüttese nem volt túl hízelgő az illetőre nézve.

Amikor 1986 nyarán Fekete Géza4 osztályvezető betöltötte 60. évét – akkoriban ez volt a férfiak nyugdíjkorhatára –, a főigazgató élt a lehetőséggel, és nyugdíjazta. Főnök nélkül maradt az osztály. Legnagyobb meglepetésemre szeptemberben Rózsa György engem nevezett ki osztályvezetőnek – később kiderült, hogy Vekerdi javaslatára.

A következő két esztendőben a szokott tevékenységek mellett az akkor már javában átépülő és 1988 novemberében megnyíló szomszédos épületbe, az Akadémia egykori bérházába való átköltözés előkészítése adott jelentős feladatokat; meg kellett tervezni az osztály elhelyezését, bútorzatának és anyagainak átkerülését. (Ezután a dolgozók kényelmesebb körülmények közé, egymás közelébe kerültek a második emeletre; talán öt szobába – melyből három az Arany János, egy az Akadémia utcára, egy pedig a belső, fedett „udvarra” nézett. Az egyik szobában Vekerdi két nyugdíjas kollégával, Durzsa Sándorral5 és Fekete Gézával dolgozott.) Ekkortól Vekerdi közelében dolgoztam, és több emlékem van róla, mint a korábbi időszakból.

Az új akadémiai, XL. törvény6 hatálybalépése – 1994. június 30-a – után az MTA Központi Könyvtára már nem volt központi könyvtár, csak könyvtár maradt: az intézeti könyvtárak önállóak lettek, meg is szűnt a módszertani osztály.

A nagy létszámcsökkentés során – 1998–1999-ben –, amelyet az akkori elnök (Glatz Ferenc) és a főtitkár (Keviczky László) részvételével 1997. december 22‑én a földszinti Vasarely teremben tartott rendkívüli osztályvezetői értekezleten7 tett bejelentés előzött meg („egyensúlyba kell hozni a dologi és a személyi kiadásokat a könyvtárban”), nagy változások kezdődtek mindannyiunk életében.

Először is a létszám „lefaragása” történt meg, melynek során közel a felére csökkent a dolgozók száma. (Az Informatikai Igazgatóság számos munkatársa távozott néhány hónap alatt a könyvtárból, de megszűnt több könyvtári egység is.) Meg kellett küzdeni az osztályon a nyugdíjas munkatársakért is, mivel őket is meneszteni akarta az Akadémia 1998 januárjától 1999. május 4-ig a könyvtárat felügyelő és a konszolidációt irányító főtitkárhelyettese, Náray-Szabó Gábor akadémikus.8 Sikerült „visszaimádkozni” őket, igaz, ledolgozott óráik számának csökkentése révén – Vekerdié is talán 70-re zsugorodott –, de volt olyan nyugdíjas kollégánk is, aki így már nem vállalta a további munkát (Fekete Géza, az osztály korábbi vezetője).

A legkeményebb dió a természettudományos folyóiratok előfizetésének csökkentése volt, hiszen ezek voltak a legdrágábbak. Ehhez még hozzájárult az infláció, a forintgyengülés és a nagy folyóiratok árának emelkedése is. Vekerdire szakértőként nehéz és fájdalmas feladat nehezedett. Nyilvánvalóan jól ismerte az anyagot, hiszen sok időt töltött a folyóirat-olvasóban is, és nagyon tájékozott volt. Több lépcsőben mentek végig a folyóiratosztály vezetőjével, Bükyné Horváth Máriával9 a listán, hogy a kívánt eredményt elérjék, azaz a rendelkezésre álló keretbe szuszakolják a külföldi folyóiratok rendelését. Komoly fájdalmakat okozott ez neki.

Bentléte alatt nagyon sokan keresték fel. Főleg a folyóirat-olvasóban dolgozott, de látogatói a második emeleti szobában is megkeresték, közülük néhánnyal találkoztam is. Egyikük volt Bakos István, akivel korábban együtt dolgozott,10 de többször láttam Fehér Márta filozófust és tudománytörténészt,11 Terts István12 nyelvészt és Votisky Zsuzsát13 is. (Utóbbi több könyvének is kiadója volt.) Bizonyára ennél több tisztelője, barátja kereste fel.14

Vekerdit az osztály minden munkatársa szerette, mert szeretetre méltó volt, és kedves mindenkihez. Bár a nyelve csípős volt, és sarkos megjegyzéseket tett – politikusokra például –, de munkatársairól egy rossz szót sohasem hallottam tőle. Különösen jó viszonyt ápolt az őt segítőkkel, például a rendeléseit kezdetben legépelő, később a számítógépben rögzítő munkatársakkal. Mivel céduláit főleg ceruzával írta jellegzetes dőlt betűivel, és nem volt könnyű elolvasni azokat, hamar kialakult, hogy Pillók Edina specializálta magát Vekerdi rendeléseinek leírására. (Apró érdekesség: takarékosságból és talán a könnyebbség kedvéért, mindig 5–8 cm-es ceruzákkal dolgozott, mégpedig mindig kis cédulákra.) Akkoriban mindannyian kis méretű cédulákra írtuk fel a könyvek pontos adatait, árát és ISBN-számát, hogy ha hirtelen egy lehetőség adódik – például a kilencvenes években a Volkswagen Stiftung adománya révén –, gyorsan össze lehessen állítani egy nagyobb rendelést.

Amikor megjelent A tudománynak háza vagyon (1996), majd a nagy Galilei-könyve (Így él Galilei, 1997), minden munkatársának ajándékozott egy-egy példányt. Nem csak a tudománytörténet és a matematika története foglalkoztatta, számos cikket írt könyvtári témákról is. Nagyon fontos ezek közül a könyvtár 150 éves fennállása alkalmából kiadott kötetbe írt tanulmánya, A természettudományok és a matematika az Akadémiai Könyvtárban (Vekerdi, 1976), illetve az új könyvtárépület avatása után megjelent írása, az Egy könyvtár otthonai, eredményei és gondjai (Vekerdi, 1989), de írt cikket 2000-ben Hagyományos könyvtár – elektronikus könyvtár (Vekerdi, 2000) címmel is. 1984-ben „a hosszabb időn át kiemelkedő munkát végző, szakterületük fejlődését elősegítő könyvtárosok és levéltárosok elismerésére” szolgáló Szabó Ervin-emlékéremmel tüntették ki (Gyuris, 1999).

Egyszer magam is megbántottam – akaratlanul –, amikor 1997-ben úgy gondoltam, hogy jót cselekszem, ha megállapíttatom a nyugdíját a munkaügyes kollégáimmal: hogy legyen egy biztos alapjövedelme, ő azonban nem így látta. Többször is felemlegette, hogy nyugdíjba küldtem őt… Érveltem, győzködtem, de hiába, nem tudtam meggyőzni; a seb nem gyógyult be soha. (Amikor nyugdíjas lettem, akkor értettem csak meg, hogy ez nem a pénzről szólt, hanem a „státuszról”: már nem vagy aktív munkatárs, csak egy nyugdíjas, akit már leírtak, és akire már nincs szükség.)

Élete végéig dolgozott volna a könyvtárban, de váratlanul – talán 2007-ben – meghalt szeretett felesége, Judit, és ezt a veszteséget már nem tudta kiheverni. (Utolsó két évét már a budakalászi idősek otthonában töltötte – ott is hunyt el.) Vekerdi Lászlót az MTA Könyvtára saját halottjának tekintette. Utolsó útjára a Farkasréti temetőben családja és számtalan tisztelője mellett szinte a könyvtár összes dolgozója elkísérte.