Lázár Imre (Lázár, 2000, 33.) beszámol arról, hogy „amikor 1982-ben a Pápai Páriz Medikus Kollégiumot egy vámosmikolai nagy fa alatt újraélesztett[ék]”, akkor az egykori kollégisták (Vekerdi László, Kontra György, idősb Lázár Imre) a kíváncsi fiatalabb orvosoknak „a hajdani Pápai Páriz Ferenc Medikus Népi Kollégium korszakából hozták élményeiket, és idézték meg Pápai Páriz emlékét, de általuk jelent meg közöttü[n]k Karácsony Sándor szelleme is”.

 

Hetvenedik születésnapján Ilia Mihályt köszöntő írásában Vekerdi (Vekerdi, 2004, 52.) a következőket is írta: „Magam a háborúnak »köszönhetően« hosszúra nyúlt egyetemi éveim során élvezhettem néhány nagy professzor világokat nyitó kollégiumának a varázsát, a soproni Bánya-, Kohó- és Erdőmérnöki Kar első évfolyamán az ábrázoló geometriát hilberti pontosságigénnyel és kartéziánus szellemességgel előadó Stasney Alberttől és a Debreceni Orvosi Fakultáson szigorló orvosként hallgatott és csodált Sántha Kálmán messzi az ideggyógyászat határain túl tudományra (és nem mellékesen tudósi-emberi helytállásra) nevelő példamutatásáig. De olyan kollektívateremtő és kollektivista gondolkodásra nevelő tanárral, mint Ilia Mihály, egyetleneggyel találkoztam: Karácsony Sándorral.” Rögtön e mondat után Vekerdi szabadkozni kezd: „A párhuzam persze semmiféle hasonlóságot nem kíván sugallni a két nagy magyar tanár között” – majd bemutatja, hogy mindkettőjüket jellemzi a „másik emberhez” fordulás, a szomszéd népeinkkel való megbékélés programja, de az is, hogy 1974-ben Ilia lemondatása a főszerkesztőségről „nem kis mértékben a Tiszatáj kelet-európai programjának a következménye volt. (Amint annak idején Karácsony bukásában is igencsak közrejátszhatott [az 1947-ben megjelent] A magyar béke.)”.

 

Az anyanyelvi oktatás korszerűsítéséről című tanulmánya végén Vekerdi László (1976, 326–327.) a következőt írja: „a modern nyelvtudomány nagy előkészítői és megálmodói közül nem is kevés éppen minálunk működött. Gombocz Zoltán, Laziczius Gyula, Csűry Bálint és Kniezsa István nevével tán elő-előhozakodik egy-egy bátrabb nyelvész ma is, azt azonban – Fabricius [Kovács] Ferenc tudománytörténeti szempontból is úttörő tanulmányaitól eltekintve – mély hallgatás födi, hogy itt élt s dolgozott – a szakmai s világi hatalmasságok átkai közepette – néhány évtizeden keresztül a modern szociolingvisztika és a modern nyelvészeti humanizmus egyik igen érdekes, leginkább tán Roman Jakobsonhoz hasonlíthatóan ötletes és sokoldalú képviselője: Karácsony Sándor. Pedig az anyanyelvi oktatás elmélete s gyakorlata rengeteget tanulhatna az ő könyveiből ma is. Sőt éppen ma, amikor az általa inaugurált strukturalista nyelvészet és pszicholingvisztika nagy kerülővel hozzánk is elérkezett.”

Ugyanitt korábban (Vekerdi, 1976, 311.) többek közt kijelenti: „Anyanyelvi oktatás elképzelhetetlen a nyelvben kifejeződő észjárás ismerete nélkül.” Amikor az immár „fellazuló” Kádár-rendszerben 1985-ben újból megjelent Karácsony A magyar észjárás című könyvének második kiadása,1 Vekerdi hamarosan két folyóiratban is méltatta a művet: a Mozgó Világban (1985) és a Forrásban (1986). Az előbbi tanulmányból kiragadok néhány alapvető megjegyzést a sok közül.

Az 1920-as években megtapasztalt magyar pedagógiai válságot Karácsony arra vezette vissza, hogy nevelők és oktatottak „egész egyszerűen meg sem értik egymást; mintha nem is azonos nyelven beszélnének”. A Ferdinand de Saussure előtti nyelvtudomány teljességgel alkalmatlan volt a mindennapi életben valóban beszélt nyelv vizsgálatára, itt, ezen a nagyon nehéz terepen Karácsonynak „óhatatlanul bele kellett bonyolódni a nyelvvel élő közösség pszichológiai és logikai vizsgálatába, meg kellett próbálni érteni az eszük járását”. Aztán: „Karácsony nyelvészeti kutatása sohasem priméren nyelvészeti célú volt, mint mondjuk Austiné vagy Chomskyé. Karácsony eszköznek tekintette a nyelvészeti fölismeréseket az eredendően magyar észjárás fölkutatására, hogy ezáltal az ebben a mentalitásban megrekedt népet az észjárásához igazított oktatás felemelhesse a mai legmagasabb műveltség szintjére…” S végül: Vekerdi párhuzamot von Karácsony Sándornak a kis autonómiákról kifejtett gondolatai és Bibó István „zsákutcás magyar történelme” között: „egyszerűen arról van szó, hogy ezen a kevert etnikumú területen érvényes és emberséges berendezkedés autonómia nélkül, a Bibó értelmében vett demokrácia nélkül nem képzelhető el”.

A második recenziójában Vekerdi több, az elsőben csak megemlített kérdést részletesebben taglal, ezek közül egyetlenegyet idézek csak, azt se teljes egészében. Karácsony Sándor közoktatási reformterve kapcsán írja Vekerdi (1986, 24–25.): „Karácsony előtt – hogyan is történhetett volna másképp – Bartók és Kodály példája lebegett. Ahogyan ők megteremtették a népdal elemzéséből kiindulva a magyar zenei kultúrát és egy csapásra a világ zenéjének élvonalába ugrottak vele, ahhoz hasonlóan lehet s érdemes megpróbálni a magyar neveléstudomány fölépítését. Csakhogy a zene alapvetően fontos, de viszonylag jól elkülöníthető része a kultúrának, a nevelés azonban eleitől végig ezer kibogozhatatlan szálon függ össze a társadalommal és művelődéssel. […] [Karácsonynak] gyakorló tanárként számtalanszor meg kellett tapasztalnia, hogy mennyire nem értik a falusi gyerekek a nékik előírt »tananyagot«, holott az magyarul szól hozzájuk. De magyarul szól-e tényleg? És mit jelent egyáltalán az, hogy »magyarul«? Gombocz Zoltán jó tanítványaként Karácsony Sándor elkezdte elemezni a magyar népnyelv jelentéstani struktúráját…”

Nem idézek tovább. Ezzel az egyetlen idézettel is csak azt kívántam bemutatni, hogy Vekerdi László miként hozta közel Karácsony évtizedeken át hozzáférhetetlen könyvét a késő Kádár-kori olvasóhoz.