Az első réteghez, a „természetibb” szavakhoz sorolt „lélegzet”, ami a Napforduló kötet nyitóversének, a Közöttnek is alappillére, az organikust mint egyszerre szervest és szervit helyezi a tudományos mellé, ahogy az a Lélegzet című versen keresztül látható lesz: organikus és technikai megférésének, illetve elválaszthatatlanságának nyelvi megmutatkozásaként. Ugyanakkor a légzés biológiai folyamata a következőkben a megszólalás lehetőségei és feltételei tekintetében is előtérbe kerül, a légzés és a beszéd fiziológiájának kölcsönösen egymásra ható, egymást befolyásoló vagy akár lehetetlenné tevő működései miatt. Ennek azért lesz itt különös jelentősége, mert egyrészt a tárgyalt versek ezeknek a fiziológiai működéseknek szövegszervező szerepet tulajdonítanak, szövegszervező működésként tüntetik fel őket. Másrészt pedig azért, mert mindezek miatt beszélt és írott nyelv megkülönböztethetőségén, illetve ennek elbizonytalanításán keresztül kérdeznek rá arra a biopoétika nézőpontjából meghatározó kérdésre, hogy miképpen történhet az organikus nyelvi megmutatkozása.

Nemes Nagy szósorai és a közöttük tételezett viszony innen nézve a beszéd és írás összefüggéseit tárgyaló Derridát is megkerülhetetlenné teszik, aki a Grammatológia elején az írott és beszélt nyelv tagoltságáról értekezve grammatológia és pneumatológia szerepéről beszél (Derrida, 1997, 17–18.), nem hagyva érintetlenül az organikus és a tudományos, az organikus és a technikai elválaszthatóságának kérdését sem. Ez a tagoltság, ami tulajdonképpen háromféleképpen jelenik meg a tárgyalt versekben, légzés, beszéd és írott szöveg szakaszosságaként, ritmusaként vagy töréspontjainak eredményeként, olyan módon mutatja fel az organikus nyelvi jelenlétének lehetőségét, hogy azt állítja, annak az illúzióját kelti, hogy megférnek egymással a nyelvben, ezzel olyan elválaszthatatlanságot vagy inkább elkülöníthetetlenséget eredményezve, ami nélkül ez a megférés elképzelhetetlen. A „lélegzet”, ami mint a „növény” vagy az „állat”, csupán „természetibb”, de nem valamiféle abszolutizáló műveleten keresztül az organikushoz rendelt, az írással mint derridai értelemben véve veszélyes működéssel itt úgy kerülhet ebbe a mellérendelő viszonyba, hogy közös határaik kijelölhetetlenek. Egy ilyen irányú olvasás ugyanakkor csak annak figyelembevételével végezhető el, hogy az írás éppen azt az organikus jelenlétet veszélyezteti (Derrida, 1997, 144.), ami légzés és beszélt nyelv tetten érhetőségét eredményezhetné. Annyi tehát már ezen a ponton előrebocsátható, hogy az egymással való megférés ennek a jelenlétnek az újra és újra megmutatkozó, illetve elfedésre kerülő hiányában kell hogy megtörténjen. Innen nézve pedig a légzés biológiai önműködése e jelenlét hiányának megmutatkozása, illetve e hiány elfedése között vehet részt a vers poétikai folyamataiban.

Ennek a saját magát a légzés mélypontján újraindító biológiai folyamatnak, biológiai önműködésnek, illetve hogy a Gernot Böhme által említett görög kifejezés is szóba kerüljön, automatonnak a megtapasztalása test (Leib) és natúra – mint önmagától jelen lévő, önmagából előálló – megtapasztalásának lehetőségét hordozza magában (Böhme, 2019, 13.). Ez a biológiai önműködés ugyanakkor, amint ez a következőkben tárgyalt versekben is megmutatkozik, mindeközben nem maradhat érintetlenül. Ha ugyanis A hang és a fenomén vonatkozó kritikai észrevételeiből indulunk ki, miszerint a beszélő által hallható beszéd azért nem nevezhető sajátnak, mert „az írás lehetősége már eleve a beszéd belsejében lakozott” (Derrida, 2013, 104.), akkor első lépésben minimum az biztosnak látszik, hogy a légzés önműködéséhez való nyelvi vagy bármilyen, a technikai szükségszerű közbejöttével történő hozzáférés nemcsak hogy a saját testhez való közvetítettség tapasztalatát hordozza, de maga a beszéd akusztikus-fiziológiai folyamatába illeszkedő légzés is beágyazódik ebbe a sajáton kívülibe, érintve van általa a ritmus módosulásai révén. Derrida gondolatmenetét folytatva tehát, ez lehet az a pont, ahol grammatológia és pneumatológia kölcsönös viszonyba kerülnek egymással, az írás tagoltsága a légzés ritmusát, a techné a bioszt már eleve érinti. A beszéd működése ezért a légzéssel akkor is érintkezni látszik, ha nem a légzésről való beszéd az önműködés ellenében ható vagy akár ezt az önműködést elbizonytalanító önreflexivitásával szembesülünk – Nemes Nagy Ágnes Védd meg és Lélegzet című verseiben mindkettő megmutatkozni látszik. Ez az érintkezés pedig a kölcsönös kizárhatóság lehetőségét is magában hordozza, a hang hallhatósága ugyanis, a beszéd szervi-fiziológiai alapjainál maradva, a lélegzet hallhatóságát lehetetleníti el – a légzésről beszélni a légzés hozzáférhetetlenségét eredményezi – és viszont.

A Védd meg című versben éppen az kerül előtérbe, mi történik ezzel a legalapvetőbb biológiai önműködéssel a rámutatás önreflexív mozzanata következtében. A vers performativitása jelen kontextusban azért különösen jelentős, mert az első sorától kezdve a kimondásra való felszólítás van a középpontjában: „mondd: megérte”; „mondd, hogy így a jó” (Nemes Nagy, 1997, 84.). Ilyen módon már maga a beszédhelyzet a szöveg olvasásának releváns vonatkoztatási pontjaivá teszi az írás jelenlétét és a beszélt nyelv az írás által veszélyeztetett megjelenésének feltételezett lehetőségeit. Mindez pedig azon a ponton válik megkerülhetetlenné, ahol a légzésre történő utalás – a beszédre való felszólítás jövőbe helyezett, a megvalósulást tekintve kétséges gesztusa helyett és ezt felváltva – magához a beszédhelyzethez rendeli hozzá ezt a fiziológiai működést, ezzel jelen idejűvé és mintegy a beszélőhöz rendelhetővé, önmegszólítássá téve a szólamot: „megérte ez a fulladó / lélegzetvétel, ez a képzelt / értelem, ez a néma szó, / absztrakció, distinkció”. A kijelentés temporalitását tekintve ugyanakkor korántsem értelmezhető egyértelműen, amennyiben múltidejűsége ellenére az „ez” deiktikus jelene a csak később szóba kerülő lélegzetvételre mutat rá, miközben éppen a deiktikus jelenlét teszi lehetővé a lélegzet egyidejűségét.

A „lélegzetvétel” szó ráadásul a versben először soráthajlás után követi jelzőjét, ez tehát az első olyan összetartozó szerkezet, amit sortörés választ ketté. Az egyetlen mondatból álló szövegfolyam a „fulladó” jelző kimondása után a megakadó beszéd és a töredezett írás hirtelen egybeesése révén késlelteti a vers továbbhaladását. Azáltal, hogy az írás ezen töréspontjára és az elfulladó beszédre is vonatkoztatható a deixis által kölcsönzött jelenidejűség, a vers annak látszatát kelti, hogy írás és beszéd jelen ideje ezen a ponton egyszerre érhető tetten. A következő sorban szereplő „lélegzetvétel” szó pedig emiatt egyfajta utániságban, visszautalásként értelmezhető, a sortörés, az elfulladó hang színreviteleként innen nézve pedig az elfulladás helyeként; a légzés biológiai önműködése elfedni, kizárni látszik a beszéd folyamatosságát, a beszéd berekesztése pedig az írott szöveg megszakadásával is egybeesik. Beszéd és légzés egymást kizáró, illetve írás és beszéd párhuzamosként feltüntetett viszonyain keresztül tehát a versben a lélegzetvétel magát az írást is megakasztani látszik, az írás pedig ugyanakkor ennek elfulladásáért felelős, ezzel fenntartva grammatológia és pneumatológia párhuzamosságának lehetőségét. A vers által tételezett beszédfolyam hirtelen felfüggesztésének és az írás töréspontjának egybeesése keltheti itt annak látszatát, hogy a beszélt nyelv jelenlétét veszélyeztető írás maga is összefüggésbe hozható ezzel a versben előálló jelenléttel. A beszédfolyam megakadása kerül itt a középpontba a lélegzetvétel és beszéd határán, ennek a megakadásnak a következményeként pedig a vers a lélegzetvétel elfulladó jellegét jelöli meg; a lélegzetvétel az, amire az írás által szegmentált nyelv hatással van. Az elhangzó beszéddel ellentétben tehát az írás rögzítettségével veszélyezteti a beszéd fiziológiai folyamatát. Ez a folytonosként nem tételezhető nyelvi működés, amit a fentiek értelmében már a deixis is megfoszt a fizológiai szempontból szükségszerű linearitástól és ismétlődéstől, szükségszerűen a lélegzet elfulladását kell hogy eredményezze.

Arra, hogy a saját lélegzet, illetve ennek észlelése a beszéd berekesztésével jár együtt, a vers a továbbiakban több alkalommal utal. A lélegzetvételhez értelmezésképpen a következő sorokban a „képzelt / értelem” és a „néma szó” kifejezések kapcsolódnak, az első esetben az elfulladó beszéd a jelentés felfüggesztéseként, feltételezett megképződéseként, a másodikban egy akusztikusan nem hozzáférhető, mégis a nyelvhez rendelhető, kimondhatatlan elemként. A biológiai önműködéshez, az organikushoz való hozzáféréskor a vers ilyen módon beszéd és írás megakadása és utólagos értelmező gesztusai révén is a nyelvhez rendeli hozzá a beszédfolyamot megszakító lélegzetvételt, miközben a vers performatív kereteivel feszültséget képezve egy kimondhatatlan, hangoztathatatlan „néma szó” beékelődése révén ezt a nyelvhez tartozást a vers írottságával hozza összefüggésbe; az elhangzó szó helyett a saját terében történő visszatérés és a jelen értelmezésben is megmutatkozó utólagosság lehetőségét kínálja. A nyelvi beágyazódás következményeképpen érthető, hogy a lélegzetvétel a fiziológiai diszfunkcionalitás jeleit mutatja, a nyelvbe ágyazott, az írást már eleve magában hordozó beszéd ritmusába illesztett és egyben ezt a ritmust megakasztó biológiai működés maga is meg kell hogy akadjon; a légzés, amint ráirányul a figyelem, amint hallhatóvá válik, illetve a nyelv terébe vagy az önértelmezés távlatai közé kerül, már nem önműködésként van jelen.

A „néma szó” kifejezés azt a versben ezeken a pontokon tetten érhető működést teszi láthatóvá, amit Giorgio Agamben a caesura (cezúra) a lírában betöltött szerepéről értekezve ritmikus transzportként nevez meg (Agamben, 1995, 44.). A cezúra éppen ezt a transzportot szakítja meg, a fentiektől nem függetlenül feszültséget hordozva, olyan „tiszta szóként”, amely csak magát az önmagában üres transzportot, a ritmus működését viszi színre, miközben a szólam, a légzés fiziológiai folyamatával együtt megszakad. A cezúra ezen ürességére látszik utalni a vers által használt jelző is; a „némaság” a ritmikus folytonosság akusztikus jelenlétének megszakadását emeli ki. Az önmagát közlő anyagiság éppen ebből következően van itt rászorulva erre a csupán vizuális jelenlétre, a cezúra mint néma szó az írás terében – a Védd meg esetében a szóban forgó sortörésben – válik láthatóvá. Ahogyan Nemes Nagy versében is a légzés fiziológiai működése, illetve az erre történő ráeszmélés, illetve ennek megakadása zajlik a háttérben, Agambennél is egy fiziológiai folyamat, a ló mozgásának ismétlődő, ritmust adó jelenléte az, ami a „ritmikus transzportot” lehetővé teszi. Agamben itt ló és lovasa szimbólumát újrahasznosítva állapítja meg ugyanis, hogy ez a transzport a lován alvó költő felébredésekor szakad meg, amikor is a forráshoz érő ló inni kezd, a költő pedig éppen a mozgás hirtelen beálló hiánya – a költészet magától működő ritmusának abbamaradása – miatt ébred fel. Légzés és ritmus a háttérben zajló önműködéseire a cezúra hívja fel a figyelmet, ami egyúttal meg is akasztja ezen önműködéseket, amelyek folytonosságuk megszakadása pillanatában kerülnek a figyelem középpontjába.

A légzés iteratív működése, ami a Védd meg esetében e működés átmeneti felfüggesztődése révén mutatkozott meg, a Lélegzetben a légzésnek való kiszolgáltatottság alaphelyzetébe kerül. A levegővétel feletti kontroll lehetetlensége a szöveg két versszakát indító két megszólítás tanúsága szerint nem megkerülhető: „Ne hagyj el engem, levegő”; „Egy ezüstnyárfát adj nekem” (Nemes Nagy, 1997, 99.). A verset nyitó felszólítás ugyanakkor kétféleképpen olvasható: egyrészt a légzés mélypontjától való tartózkodásként, másrészt, általánosabb értelemben, a levegőre való ráutaltság megnyilvánulásaként. Mindkét esetben tetten érhető a légzésre terelődő figyelem, az előző verstől eltérően itt ugyanakkor ez együtt jár a fizikai feltételeknek való kiszolgáltatottsággal, amint ez a vers első során kívül a következő alapján is egyértelmű, hiszen maga a levegő az, ami a lélegzetvételt „engedi”; a légzés önműködő jellege, amint reflexió tárgya lesz, megkérdőjeleződik.

A vers ugyanis egészen kivételes viszonyban van saját beszédszerűségével, amennyiben, ha a versbeli beszélőt a beszéd fiziológiai folyamata közben elhagyó levegőt vesszük tekintetbe, akkor a versszak egy lélegzetvételnyi, úgymond egy levegővel elmondott beszédfolyamként értelmezhető. Ezt az értelmezést a cím is alátámasztani látszik, ha az azonosítás funkcióját tulajdonítjuk neki, a lélegzet színreviteleként értve a szöveget, illetve az is, hogy a versszak, a másodikhoz hasonlóan, egyetlen mondatból áll, és csak a mondatot záró „röntgenképeken” szó után látszik nyugvópontra jutni, mintegy a feltételezett rögzítés beteljesüléseként. A szólam kimondásához szükséges levegő, amint az angyalruhákkal való hasonítása alapján a fentiekben megmutatkozott, ezen a ponton, a légzés mélypontján nem elérhető, a röntgenkép csak utólagosan, a beszélt nyelv fiziológiai folyamatai felől nézve szükségszerűen, mintegy kiürült jelölőként kaphat szerepet. Ebben az utólagosságban, a kilégzés végén a röntgenkép rögzítettsége és a szólamban beálló szünet egybeérni látszanak ugyan, ami azonban a röntgenképen feltételesen, mintegy a jövőbe utalva rögzülne, az éppen ellentétes a kimondáshoz szükséges fiziológiai működések eredményével.

A légzés mint a beszéd folyamatában jelen levő és a beszéd által mindig érintett fiziológiai működés ugyanakkor az írás befejezett, egységként, versszakként hozzáférhető, az értelmezés és a szövegben való visszatérés utólagosságát lehetővé tevő előállásával, Derridával szólva, éppen ebben a jelenlétben veszélyeztetett. Ez a veszélyeztetettség pedig a vers első sorában szereplő felszólítás hangvételét is meghatározza, innen nézve ugyanis a lélegzet rögzíthetetlenségét illető kétségek övezik. A röntgenkép mint a vers önreflexív, saját poétikai működését célzó utalás ilyen módon nem jön létre, az egyetlen mondatból álló versszak lezárja a légzés ezen szakaszát. A mellkasban lévő levegő képe a jövőbe helyeződik, nincs az írásnak olyan pontja, ahol mozgalmasságában rögzíthető lenne; a légzés biológiai folyamatát tehát érinti, magában foglalja ugyan az írást már eleve hordozó beszéd fiziológiája, ez a folyamat azonban iterativitása és ennek felfüggeszthetetlensége miatt az írás befejezettségével állandó feszültségben áll. Mindezek miatt a vers második sora – „engedj nagyot lélegeznem” – a levegő kiáramlására vonatkoztatható, aminek következményeképpen a légzés mélypontján újrainduló folyamat, a vers második versszakának elhangzása, lehetővé válhat. A vers kezdősora – „Ne hagyj el engem, levegő” – pedig ebből következően általános értelemben szerepelhet itt, a kifejezés fizikai vonatkozásai helyett az „elhagyás” hátrahagyásként értelmezhető, amely értelmezést a sor imaszerűsége is alátámasztja.

A levegő beszéd közbeni kiáramlása pneumatológia és grammatológia érintkező határait teszi láthatóvá, a nyelvbe való beágyazottság pedig ilyen módon az írás révén önműködő jellegétől fosztja meg a folyamatot. A légzés ugyanakkor csak ezen a beágyazottságon keresztül, nyelv általi érintettségében lehet hozzáférhető, organikus önműködésként csupán hozzáférhetetlenségével szembesülhetünk.

A vers második felében a kötet már említett, Között című nyitóversének első versszakához hasonlóan az angyal és levegő mellett a fa, illetve a lomb is részét képezi a korábbiakban megfigyelt metaforikus mozgásnak.

Magát a megismételhetőséget pedig az írás szegmentálhatósága, az írás terében való visszatérés, cezúrái, illetve rögzítettsége teszik lehetővé, a natura a szüntelenségből fakadó tagolatlansága az ismétlés mozzanata nélkül a versbeli beszélő számára nem hozzáférhető, önmagában nem lehet adott. A verset nyitó „Ne hagyj el engem…” felszólítás ilyen módon az írásra, magára a versre mint „lélegzetnyi végtelenre” is vonatkoztatható; amint ráirányul a figyelem, a vers, az írás által lehetővé tett megismételhetőség lesz a lélegzet működésének egyetlen garanciája, a fiziológiai önműködésnek való kiszolgáltatottság és az ennek felismeréséből származó félelem tapasztalatát a nyelv önműködéseire való ráhagyatkozás látszik itt feloldani.

A vers tehát a légzésfolyamat stádiumainak az íráshoz való hozzárendelésével e biológiai önműködés egységeit a nyelvi egységek szerialitása, a cezúrák elhelyezkedése, a nyelv szükségszerű differenciáltsága és üres helyekre való ráutaltsága révén írja elő. A beszélt nyelv az írás általi fenyegetettsége éppen az egyik legalapvetőbb fiziológiai folyamatot érintve mutatkozik meg. Azzal, hogy a folyamatot megfosztja önműködő jellegétől, egyben ráutalja a nyelvre, ezzel pedig a szerialitás végtelenségét csak az ismételhetőség révén megtörő, a működés folytonosságát csak a visszatérésen keresztül fenntartani képes írás – a beszéd és a légzés jelenlétét veszélyeztető – jelenléte szükségszerűvé válik számára. Az „ezüstnyárfa” tükörfelülete, az „angyalruhák” a „röntgenképeken” és az írás tehát nem pusztán láthatóvá teszik a lélegzetet; az írás a cezúrák helyének meghatározása által teszi lehetővé a légzésfolyamat szakaszainak létrejöttét és egyben e szakaszok ismétlésen alapuló elrendeződését.