A „lélegzés” szemantikai körében a görögben a leggyakrabban előforduló szó a valószínűleg hangutánzó eredetű pneó (πνέω)2 és ennek különféle prefixumokkal ellátott, illetve származékos alakjai. A pneó alapjelentései: fúj (valaki; de mint a szél fúvása is), illatozik (az „illatot lehel” értelmében), lélegzik (és innen: él), valamint lehel (abban az értelemben is, hogy erőt, bátorságot lehel, fúj ki magából, vagy lehel/fúj bele valakibe).3 A pneó igei alakot sokféle prefixummal el lehet látni: ana-, apo-, eisz-, ek-, en-, epi-, kata-, peri-, prosz- és hüpopneó. A főnévi származékok közül a pnoé (fújás, fuvallat, szél) kerül majd elő (ennek is bőven vannak különböző prefixumokkal ellátott alakjai), de ide tartozik a pneuma mint „lehelet” is, amely a keresztény tanításból lehet ismerős, vagy a pneumón, „tüdő”, amely az orvosi nyelvből. Ahogyan Anthony Long fogalmazta: „A görög lehelet [pneuma] a szél vagy a levegő alakjában mindenütt jelen volt; ez az, amit a görögök minden pillanatban be- és kilélegeztek; ez az életlehelet [vital spirit], a pszükhé, ami az ereikben keringett; s ez az Újtestamentumban a Szent Lélek [Holy Spirit], a hagion pneuma” (Long, 2021, 37.).

A lélegzésre vonatkozóan Homérosznál nem a pneó, hanem a pneió (πνείω) alakot találjuk, az ige és a hozzá kapcsolódó szavak a két eposzban több mint 150 alkalommal fordulnak elő (Gehring, 1891, s. v. pneei). Az Iliaszban4 és az Odüsszeiában a „lélegzés”, „lélegzet”, a „levegő fújása” jelentéskörében rendkívül finom árnyalatokat, metaforikus és metonimikus jelentésátviteleket tudunk megállapítani. (Nem beszélve arról, hogy a „lélegzet” fogalomköréhez más szókészlet is kapcsolódik, mint például az autmé [szél és illat is], auré [szellő], aszthmainó [liheg, nehezen lélegzik; ebből azután asztma] stb.)

A pneió ige és a belőle képzett alakok a két eposzban gazdag szemantikai hálózatot alkotnak. Érdemes bevezetésképpen és a kontextus érzékeltetése kedvéért röviden áttekinteni ennek a hálózatnak a fontosabb csomópontjait. A pneió vonatkozhat a lélegzésre mint az alapvető életfunkciók egyikére, s innen egyáltalán arra, hogy valaki él, életben van (Iliasz XVII. 447; Odüsszeia XVIII. 131); aki meghal, az kileheli a lelkét (thümon apopneió: Iliasz IV. 524). A thümosz és a pszükhé Homérosznál még nem a testtel szembeállított szellemi-lelki szubsztanciát jelenti, ezt a jelentést majd csak a Kr. e. 5. század folyamán veszi fel a szó, s mindenekelőtt Platón tölti meg máig meghatározó filozófiai tartalommal a fogalmat (Long, 2021, 45.). Az eposzok nyelvében a két szó az életre, az életleheletre vonatkozik. A pneó mellett a pszükhé hátterében álló pszükhó is azt jelenti: lélegezni, lehelni, a thümosz pedig mint a tüdőbe beszívott, belélegzett levegő jelenik meg (Clarke, 1999, 79‒89.), ami átlelkesíti, megeleveníti az egész embert (Snell, 1975, 18‒19.). A halál ezek eltávozása a testből ‒ ahogyan az öntudatvesztés is ez, csak az utóbbi rövidebb ideig tart (Körner, 1929, 35., 38‒39.; Clarke, 1999, 130‒133. [thümosz], 133‒136. [pszükhé]; Long, 2021, 40.).

A fújásnak mint a lehelet kifújásának képzete is jelen van a pneióban (Iliasz XIII. 385), ehhez kapcsolódóan a belefúj/-lehel, ráfúj/-lehel is (empneió, Iliasz XVII. 502). Innen jön azután az „erőt, bátorságot lehel/fúj valakibe” jelentés (menosz vagy tharszosz empneió), amelyről néhány hely részletesebb kifejtése során ez alkalommal beszélni fogok (Iliasz XXIV 442; Odüsszeia XXIV. 520, IX. 381). Az Odüsszeiában nemcsak erőt vagy hadi bátorságot, hanem jó ötletet, gondolatot is bele lehet fújni valakibe, vagyis sugalmazni lehet valakinek valami jó gondolatot ‒ inspirálni lehet (XIX. 138, itt is az empneió igével, amelynek a latin in-spiro „belelehel”, „belefúj” a pontos megfelelője, vö. inspiratio). Maga a lehelet, a kifújt levegő is hordozhatja a kilélegző affektív állapotának jelét, sőt inkább magát ezt a diszpozíciót; így lehet erőt vagy haragot (menoszt) lehelni (menea pneiontesz) (Iliasz II. 536; Odüsszeia XXII. 203), de a Khimaira tüzet (a „tűz erejét”) is képes kilehelni magából (apopneiusza pürosz menosz, Iliasz VI. 18).

Az Odüsszeiában az empneió „lélegzethez jut” jelentésében az anapneió „fellélegzik” ige is állhat (XXIV. 349), s ehhez az alakhoz nemegyszer nem a „fellélegzés” szó szerinti jelentése, hanem a metaforikus „megkönnyebbül” jelentés társul (Iliasz XI. 327). Persze, mint mindig, a szó szerinti és a metaforikus között némileg önkényes a különbségtevés, hiszen a megkönnyebbülés sokszor fellélegzést is magában foglal ‒ a lélegzet szemantikai oszcillációjáról a literális és a figuratív jelentés között még lesz szó. Ha a harcban megfáradt harcosnak egy pillanatra nyugalma lesz, akkor kifújja magát: ezt is az anapneió igével jelöli a szövegünk (Iliasz XXII. 222), s ebben a kilélegzésben is együtt kering a „fellélegzik”, „megkönnyebbül”, „szusszan egyet” jelentésmozzanat. Az empneió mint „belélegzi a levegőt”, s innen „magához tér”, „újraéled”, nemcsak az anapneió „fellélegzik” ige jelentéstartományával érintkezik, hanem, legalábbis, ha hihetünk Hjalmar Frisk és Michael Clarke okfejtésének, a „van öntudata”, „okos”, „bölcs” jelentésű alakokkal is (pepnümai, leggyakrabban a participium perfectum alakban: pepnümenosz: Iliasz XXIV. 374, III. 203; Odüsszeia I. 213).5 Ezek a perfectum alakok legtöbbször akkor kerülnek elő, amikor a pepnümenosz személy hangosan kimond valamit ‒ fiziológiailag talán az ezt a beszédet megelőző mély lélegzetvételre utalhat a kifejezés? Természetesen itt is számolnunk kell a határozói (szó szerinti) és a melléknévi (metaforikus) használat közötti eldönthetetlenséggel.

A pneió „kilélegzik”, „leheletet kifúj” szemantikai ágához kapcsolódik az „illatozik”, „szaga van” = „valamilyen illatot/szagot lehel ki” jelentés is (Odüsszeia IV. 406 és 446). Végül pedig a pneióból képzett főnév, a pnoié Homérosznál, ahogyan már láttuk, a fuvallatot jelenti, például a szél fuvallatát (Iliasz XIX. 415; Odüsszeia V. 469), ahogyan önmagában a pneió vagy epipneió is jelentheti azt, hogy „fúj a szél” (Odüsszeia IV. 357, 567), esetleg, hogy kedvező szélként éppen az útra kelni készülő hajók vitorlájába fúj (Odüsszeia IX. 139).

Homérosz lélegzetpoétikájában a lélegzet az egész szöveget gazdagon beleheli ‒ voltaképpen ez eleveníti meg. Ennek természetesen nemcsak a szemantikum, a versben mondottak szintjén van jelentősége. Hanem, egyfelől, az eposzok eredeti előadói kontextusában, hiszen a homéroszi eposzok a szóbeliség közegében születtek, előadásuk az aoidosz és a rhapszódosz eleven beszédéhez, vagyis lélegzéséhez és leheletéhez volt kötve. A lehelet, a kilehelt beszéd az eposz elhangzásának, vagyis egyáltalán közreadásának, nyilvánossá tételének és így elterjedésének és társadalmi hatásának nélkülözhetetlen feltétele. Másfelől, a szövegben a pneió ige különböző alakjai között egyfajta textuális átjárás van ‒ itt már tehát szövegről kell beszélnünk, mert a különböző, nyelvtanilag vagy etimológiailag összefüggő alakok közötti kapcsolat az élő előadásban olykor kevéssé vagy egyáltalán nem érzékelhető. Mindennek a szöveg poétikai vagy szövegszerű összetettségében vannak az olvasást befolyásoló hatásai. Hadd hozzak erre mindjárt egy példát. Ahogyan már volt róla szó, a pneió ige a szél fúvását is kifejezheti (a következő helyen figura etymologicában össze is kapcsolódva a pnoié „szél” jelentésű szóval): pnoié … epipneiusza, s ha ilyen módon „a fuvallat ráfúj” valakire, akkor az rögtön levegőhöz vagyis lélegzethez jut, újra képes belélegezni a levegőt (empneió), s így magához tér, újraéled (empnünthé): „majd fellélekzett [empnünthé] ismét, amikor Boreásznak / fútt a fuvalma [pnoié…epipneiusza] reá s pihegő lelkét üdítette” (Iliasz V. 697‒698). Ebben a két sorban három, a pneió igéhez kapcsolódó alak fordul elő, s ha még a megelőző sorban szereplő pszükhét is idevesszük (696: „Ezt elhagyta a lélek [pszükhé] is és a szemére köd omlott”), akkor három sorban négy szó kapcsolódik valamiképpen a lélegzethez. Figyeljük meg a Homérosz-fordító Devecseri Gábor kongeniális megoldását: a „fellélekzett” alakban kijátssza a lélek‒léleg/kzik ténylegesen is meglévő etimológiai kapcsolatát, azután a „fútt a fuvalma” alakban pontosan leköveti a görögben is meglévő figura etymologicát, s ezt még meg is fejeli a „pihegő [lélek]” bevonásával, amely ugyancsak a lélegzéshez kapcsolódó, hangutánzó szó.

A továbbiakban a most idézetthez hasonló példákon azt szeretném megmutatni, hogy Homérosznál a pneió különböző előfordulásai olyan módon alkotnak hálózatot, hogy a különböző jelentések a hálózat több pontján látványosan összekapcsolódnak, sőt átjárnak egymásba, részben vagy egészben közvetítik egymást. A lélegzet ilyen módon határhelyzetben, liminális jelenségként tűnik fel, köztes, kapcsoló vagy közvetítő elemként. A lélegzet összekapcsolja a folyamatokat, amelyek révén a tüdővel rendelkező élőlények levegőt szívnak magukba, és bocsátanak ki, illetve amelyek ennek során lejátszódnak: mechanikus, kémiai, biológiai, affektív és metaforikus folyamatokról van szó (Rose, 2019, 1.). Ha pedig a lélegzést, a lélegzetet közvetítésként, médiumként, a belső és a külső, én és világ közötti csere médiumaként fogjuk föl, akkor azt mondhatjuk, hogy a lélegzet eleve maga is lélegzik, különböző funkciói között állandó áthelyeződés vagy legalábbis közvetítés és cserélődés van, cirkuláció zajlik: gondoljunk mindenekelőtt a lélegzet szó metaforán és metonímián alapuló használatára.6 „A lélegzet etimológiai, kultúrtörténeti és referenciális-szemantikai implikációi (melyek a lélegzés fiziológiai folyamatára mutatnak vissza) máris a medialitás területére visznek bennünket” (Heine, 2021, 142.). Másfelől pedig, de még a lélegzet mint médium felfogásnál maradva, a lélegzet jellemző sajátossága, hogy „az áttetsző és a homályos között helyezkedik el: a való világban a lélegzet materiális konstitúciója transzparens. […] a fiziológiai lélegzet egyszerre láthatatlan és testi jellegű” (Heine, 2021, 142.). Márpedig ez a médiumok sajátossága is, amennyiben ezek, miközben anyagi-technikai jellegűek, képesek arra, hogy médiumként láthatatlanná váljanak. Az irodalom éppenséggel az a sajátos jelenség, amelyben a nyelv, miközben közvetít, önmagát médiumként is képes láthatóvá tenni. Az Iliasz és az Odüsszeia pneumatikus és szövegszerű eseményeinek találkozási pontjai közül most azokat fogom közelebbről megvizsgálni, ahol a menosz empneió „erőt lehelni”, „erőt fújni valakibe” alakok jönnek elő. Elsősorban azokra az áthelyeződésekre ügyelve, amelyek az elbeszélés szintje és a nyelvi szint, természet és kultúra, bent és kint, emberi és nem emberi, testi és szellemi/lelki között mennek végbe (a szempontokhoz lásd Heine, 2021, 148.).

Az empneió (ἐμπνείω) ige „ráfúj”, „rálehel”, „belefúj” jelentésben sokszor a fújás és a lehelet komplex mediális működését példázza (emellett a belélegzésre, az inhalációra is ezt a szót használták). Leggyakrabban valamelyik isten fúj bele, lehel bele az emberbe, mégpedig az Iliaszban legtöbbnyire menoszt (μένος), ami képességet, erőt, elhatározást jelent, a csatában harci kedvet, dühöt, egyáltalában az „aktív princípiumot” (Chantraine, 1968‒1980, s. v. menosz): a tettrekészséget, a cselekvéshez szükséges energiát, sőt magát az életerőt is (Iliasz II. 536, III. 8‒9, XI. 508, XXIV. 364; Odüsszeia XXII. 203‒204). Van ezen kívül még egy, ugyancsak érdekes használata ennek a kifejezésnek a két eposzban, tudniillik amikor a harcosok „lehelnek menoszt”, vagyis a megnövekedett adrenalinszint hatására indulatosan fújtatnak, harci kedvet lehelnek. A testi-fiziológiai jelenség és a lelki diszpozíció itt is szétszálazhatatlanul összekapcsolódik, s nehezen eldönthető viszonyt hoz létre a pneió ige „lehelni”, „fújni” jelentésmozzanatának szó szerinti és metaforikus használata között (például Iliasz II. 536, XXIV. 364).

A menosz (ki- vagy be)lehelése mint a lehelethez kapcsolódó vagy akár benne megtestesülő lelki diszpozíció, melyet az isten „belelehelése”, inspiratiója is előidézhet, s amely nemcsak az isten‒ember, hanem az isten‒állat vonatkozásban is fölmerül, többrétegű összetettségben jön elő a Patroklosz halála után nagyrészt a holttestért folytatott harc egy epizódjában (Iliasz XVII. 424‒542).

Az epizód egy pontján Zeusz szólítja meg Akhilleusznak a Patroklosz halála miatt síró lovait (Iliasz XVII. 443‒455). Az istennek a lovak iránti részvéte az isteni öröklét és az emberi halandóság szembeállításán keresztül szólal meg. Zeusz azért szánja a lovakat, mert halhatatlanokként mégiscsak bevonódtak, mégpedig érzelmileg is, a halandók életébe, s a nyomorult emberek fájdalmában osztoznak. Akhilleusz lovainak Patroklosz miatt érzett gyásza nyilvánvalóan előrevetíti Akhilleusz halálát és a miatta érzett gyászt is (Edwards, 1991, 107.).

Fontos a halandó öreg Péleusznak és a nem öregvő halhatatlan lovaknak az egymás után következő, ellentétes értelmű formulák párhuzamos szerkesztésével nyomatékosan jelzett szembeállítása („Benneteket, ti szegények, mért adtunk a halandó / Péleusznak? Ti sosem vénültök s el sem enyésztek”). A szavak elrendezése a thnétó… athanató („halandó… halhatatlan”) pregnáns szembeállításon túl is látványos: a thnétó soráthajlásos szerkezet részeként a következő sor elejére, vagyis nyomatékos helyre kerül (ez a szó ebben a helyzetben csak itt fordul elő az eposzokban: Edwards, 1991, 107.), s az enjambement így épp az értelmileg szorosan összetartozó elemeket vágja el egymástól: anakti / thnétó (Devecseri így oldja meg: „a halandó / Péleusznak”, szó szerinti fordításban nagyjából így hangozna: „[Péleusznak] a királynak, / a halandónak”). Utána pedig egy hiátus következik: thnétó (h)ümeisz („a halandónak ‒ ti viszont”), ami a szöveg hangos előadása/felolvasása során egy pillanatra megakasztja a szöveget hangosan előadó/felolvasó lélegzetét (a hümeisz h-ja itt néma hang). Ez a lélegzet épp a halandó mivolt hangsúlyos megjelölése után akad el.

Zeusz ezután ezzel zárja beszédének a két lovat megszólító és helyzetüket szánalommal bemutató részét:

A beszéd lezárása után az elbeszélő a „belefújni” (empneió) képzetével jelzi a lelki energia, bátorság, harcra készség Zeusz általi felnövesztését a lovakban:

 

Az epizód egy későbbi pontján a trójai Hektór és Aineiasz két másik társával együtt próbálja a két rendkívüli lovat elfogni és elragadni a görög harcosoktól (499skk). Az ének egy korábbi helye (75‒78) már előre utalt erre a mozzanatra, amely egyébként szokásosan kapcsolódik valamely harcos legyőzéséhez. Automedón, miután már korábban átadta a kocsi vezetését Alkimedónnak, Zeuszhoz fohászkodik, s ennek hatására komor kedélye bizakodóvá válik: bátorsággal és erővel telik meg („ő az atyához, Zeuszhoz esengett, / s íme, homálybaboritott szive megtelt harcierővel”). Ezek után pedig már biztatja társát, és stratégiai utasításokkal látja el őt:

Hogy a harcban részt vevő, s az emberekhez hasonlóan ugyancsak harci lázban égő lovak fújásának fontos szerepe van a harcolók lelki diszpozíciójának alakításában, „a csatában szükséges agresszív energia” biztosításában (Coray, 2018, 84.), azt egy másik hely is mutatja. A XIII. énekben Idomeneusz lábánál fogva próbálja kihúzni megölt ellenfelét, Othrüoneuszt a harc kavargásából. Közben azonban „…Ásziosz ott terem óvni, gyalog csak, / két paripája előtt, mely vállát fújta szünetlen [tó de pneionte kai ómón], / fegyvernök-szekerész fékén, maga meg szive mélyén / Idomeneuszt kívánta ledöfni, de az megelőzte: / álla alá gerelyét torkába ütötte be mélyen” (XIII. 383‒388). Látható a szerkezet párhuzamossága (a duális alak is közös elem): empneionte metaphrenó és tó de pneionte kat’ ómón; ahogyan az is, hogy a lovak fújása itt is túlmegy a jelenség fizikai leírásán, amennyiben Asziosz „szive mélyén” arra gondol (hieto thümó), hogy majd lesújtja a vitézkedő Idomeneuszt. Vagyis Asziosz is harci lázban ég, thümosza nagyon is hevesen sarkallja csatázni az ellennel, s a csatának ezt a feszültségét, hevességét és kiszámíthatatlanságát jelzi az is, hogy Idomeneusz végül megelőzi és torkon szúrja dárdájával a trójai harcost.

Visszatérve a XVII. ének jelenetéből idézett szövegrészhez: nemcsak maga a befújást jelölő nyelvi forma, hanem a beszéd folytatása is a lélegzet, befújás többletjelentésének feltételezését erősíti meg. Hiszen Automedón itt azt taglalja bajtársának, hogy a lovak lélegzete által biztosított (voltaképpen tehát Zeusztól közvetített) energiára igen nagy szükség lesz. A trójai vezér, Hektór ugyanis ‒ mondja Automedón ‒, akiben ugyanaz a menosz lüktet és lélegzik, mint a lovakban és a görög harcosokban, nem fogja addig abbahagyni a harcot (szó szerint: „nem hagy fel harci dühével, menoszával”), míg Akhilleusz híres lovait hadizsákmányként meg nem szerzi a két harcos leölése s a görögök megfutamítása után ‒ vagy pedig a görögök el nem fogják őt az elöl harcolók között (503‒506). Ez a tényező, a velük szemben álló Hektór okkal feltételezhető elszántsága indokolja a lovak fúvása serkentő erejének kihasználását is. A jelenet zárásaként Automedón megöli Arétoszt, majd a trójai harcos elvesztése és a két Aiasz felbukkanása után Hektór, Aineiasz és Khromiosz visszavonul, ám a csata Patroklosz holttestéért tovább folyik.

Az Iliasz XVII. énekének harci jelenetében a légzés mint fiziológiai és nyelvi (referenciális és poétikai) jelenség különböző együttállásainak néhány példáját vizsgáltam meg, elsősorban a menosz empneió, „erőt lehelni valakibe” kifejezésre összpontosítva. Remélhetőleg e néhány példával sikerült bemutatnom, hogy a lélegzet jelensége és a pneió szó különböző alakjai és származékai gazdag hálózatot alkotnak a szövegben, amelynek csomópontjain metaforikus és metonimikus figurációk olyan nyelvi átviteleket hoznak létre, amelyek termékeny lehetőségeket kínálnak a homéroszi mű egészének biopoétikai olvasásához.