Az írásokból ezekben az években is kiderül Ferenczi sokoldalú elméleti tájékozottsága. Nemcsak a német nyelvű pszichiátria újdonságait vagy Ernst Mach mechanika története könyvét elemzi, de a francia pszichiátriai újdonságokat is. A klinikai dolgozatok útközben mutatják be Ferenczit saját, későbbi klinikusi arculata megtalálása felé. Még a klasszikus freudi terápiás modell keretében vagyunk. Nincsen szó elfogadó attitűdről, illetve aktív terápiáról. Sőt, esetelemzései részéletesen bemutatják, milyen veszélyeket jelent tanácsot adni a beteg számára. Ugyanakkor az indulatáttétel és a terapeuta viszont indulatáttételeinek elemzése már a későbbről ismert új Ferenczi-arculat felé mutat. A kötet további csemegéje a pszichodinamikus pszichoszomatika bemutatása. A testi tünetek mint sajátos, a hisztériára emlékeztető reakciómódok jelennek meg, a mai olvasó számára igen részletes anatómiai leírásokkal. Egész társas életünk vagy szellemi munkánk pedig Ferenczi számára a libidó vándorlásainak útirajza. A kötet a mai klinikai gondolkodás számára legérdekesebb írásai, köztük a budapesti kongresszusi főreferátuma, a Ferenczi által háborús neurózisnak nevezett állapottal-kórképpel kapcsolatosak. A háborús aknazápor következményeként kialakult viselkedési és élményzavarokat Ferenczi a kor sok fizikai traumára hivatkozó értelmezésével szemben a trauma és szorongás általános pszichogén modelljébe illeszti. Ugyanarról a folyamatól van szó, mint amellyel a pszichoanalitikus civil pácienseivel küzd a díványon. Olyan álláspont ez, amely ma az átfogó stressztolerancia modellek közé illeszkedne a PTSD, a poszttraumás stressz szindróma magyarázatában.

A szerkesztők kísérő szövegei jól bemutatják ezeket az izgalmas éveket. Néhol azért lehetnének részletezőbbek, például a pszichoanalitikus tanszék és klinikaalakulás történetének leírásánál, annak bemutatásával, hogy mindez a progresszív lépéssorozat hogyan kérdőjelezte meg az egyetemi autonómiát.