Mályusz Moór Elemér felfogásával a harmincas évek elején folytatott éles polémiát. Moór már több korábbi tanulmányában kifejtette, hogy a Toldi-monda szerinte német bábjátékosok közvetítésével került Magyarországra. Mályusz már egyetemi tanulmányai óta foglalkozott a Toldi-monda keletkezésének hátterével (egy Domanovszky Sándorhoz írt levelének tanúsága szerint már első szemináriumi dolgozata is e témakörből készült). Felfogásának veleje, hogy a különböző oklevelekben szereplő adatok egy és ugyanazon személyre vonatkoznak, Toldi tehát valóban élő személy volt. Így a róla készült monda is magyar alkotás, s nincs szükség német közvetítők feltételezésére. Mályusz kéziratos hagyatékában található egy Moór Elemér kritikájára szánt választervezet, amelyben a következőképpen foglalja össze koncepcióját: „A magyarországi oklevelekben szereplő Toldi Miklóst is tehát Megyesi Simon, egy tiszántúli származású főispán elviszi magával Pozsony megyébe vicecomesének […] Ezekután a szabad egyezség alapján kilépve szolgálatából, a leghatalmasabb egyházi úr, az esztergomi érsek szolgálatába lép, mint udvarában tartózkodó miles. Utána Olaszországba megy, hol egy nagyobb magyar csapat vezetője. Hazatérve még feljebb, a király familiájába jut be s királyi miles lesz. Állandóan az uralkodó környezetében tartózkodik, akitől különböző megyék főispáni méltóságát nyeri el azok jövedelmével együtt, úgy hogy belőle, a szegény familiárisból hatalmas főúr lesz, aki most már megyéje vezetését rábízza saját familiárisai egyikére, vicecomesére. Semmi belső ellentmondás sincs tehát az adatok között s az évek során feltűnő okleveles adatok önként egy szakadatlan lánccá kapcsolódnak. Kombinációm akkor nem nyugodna biztos alapon, ha valamely oklevél korábban nevezné királyi milesnek s azután érseki milesnek vagy ha korábban lett volna főispán s azután alispán. Ebben az esetben valóban kétkedéssel kellene fogadnunk, hogy a különböző oklevelek Toldi Miklósa valóban egy és ugyanazon személy-e.” MTA KIK Kt. (Növedéknapló száma 3/2020. Mályusz Elemér hagyatéka). A kérdésről lásd még Mályusz, 2002, 90–117.

Mindezekből persze az a kérdés adódik: mi volt az oka annak, hogy Mályusz a köznemesség szerepét ilyen mértékben előtérbe helyezte?

Felfogásom szerint Mályusz mindezzel a magyar kultúra, a magyar művelődés önállóságát igyekezett bizonyítani, s nézeteinek nem utolsósorban németellenes tartalma is volt. Már társadalomtörténeti tablójából kiderül, hogy szerinte a magyar társadalom az államalapítás után is hosszabb időn keresztül megtartotta keleties jellegét (lásd a karizmatikus királyságról elmondottakat), s úgy tűnik, hogy – felfogása szerint – ebből később is sok megmaradt. Mindennek hordozója pedig a köznemesség volt, mely sokat megőrzött keleties vonásaiból (harciasság) ugyanakkor – polgárság híján, illetve annak idegen eredete miatt – a nyugati művelődés egyetlen letéteményese volt. Mindezt alátámasztja Mályusznak egy 1941-ben készült tanulmánya (Magyarország Nyugat és Kelet között), mely a köznemességgel kapcsolatos egész állásfoglalását összefoglalja, s melynek legfontosabb gondolatait a tanulmány megírása előtt így summázta: „A dolgot azzal kezdeném, hogy megkísérelném komolyan feltenni a kérdést: mit jelent »Nyugat és Kelet«. Azután azt próbálnám megállapítani, hogy »Nyugat« szempontjából miben áll a magyar teljesítmény. Végül azt a processzust vázolnám nagy vonalakban, hogy a magyar nemzet, amely különböző okokból, társadalmi szerkezet és nemzeti egyéniség dolgában túlnyomóan »Kelet népe« maradt – s csak ezért beszélhet históriai identitásról, vagy helyesebben kontinuitásról – hogyan lett mégis nyugati szellemi attitűdök és ideológiák fáradhatatlan átvevője s ezzel valódi »határ-nép«, amelynek szimbólumát legjobban úgy gondolnám ábrázolni, mint keleti lovas vitézt, aki »a cheval« a római limesen, vagyis a Dunán lovagol – helyesebben »nyergel«. (Nem »nyargal«, noha azt gyanítom, hogy ez ugyanazon szó. A filológusok majd megmondják.) Nézetem szerint ebből a dialektikából kell és lehet megérteni a magyar társadalmi és politikai élet összes megoldatlan és részben megoldhatatlan problémáit. De ehhez nem elég az olyan Joó Tibor-féle – ha mindjárt »nomád« – vesszőparipára felkapni és annak magasából ítélkezni egész korszakok felett. Ami történt, azt mindenekelőtt meg kell érteni: »Eine jede Periode ist unmittelbar zu Gott«.”

Lásd MTA KIK Kt, Balogh József levelei Mályusz Elemérnek. Benne Mályusz fogalmazványa. A levél minden bizonnyal az 1940-es évek elejéről származik. Mályusz középiskolai tanároknak tartott előadásai a magyar társadalom kora újkori fejlődéséről lásd MTA KIK Kt, Ms 6547/155-160. Jelen sorok szerzője ezt külön tanulmányban kívánja feldolgozni.

Hogy a köznemességnek a lovagi életideál kialakításában (amely például a Toldi-monda elterjedésének és kialakulásának alapja) alapvető szerepe van koncepciójában, azt Mályusz önéletírása is bizonyítja. Az ezzel kapcsolatos fejtegetései azt is alátámasztják, hogy a köznemesség kutatása egész életében jelen volt. „A köznemesség mint rend élete régóta foglalkoztatott. Kialakulásának alapvető tényezőjét már turóci adataim elém tárták, amidőn felvilágosítottak a fejenként felkelők és a többedmagukkal egy társukat hadba küldők időrendben egymás után következéséről, vallomásukat azonban akkor még nem értettem meg. További az egész ország területére kiterjedő vizsgálatokra volt szükségem. Mielőtt ezekre sort kerítettem volna, megkíséreltem kimutatni, hogy a köznemességnek volt felső rétege, amely elválasztható egyrészt a tömegtől, másrészt a nagybirtokos főuraktól. A problémát a rétegnek a művelődési elemek recipiálásában és magyarrá hasonlításában játszott szerepe felől próbáltam megközelíteni. Azt sikerült elfogadhatóvá tennem, hogy a XIV. és a XV. század fordulóján élt egy nemesi réteg, amely a lovagi élet külsőségeinek átvétele után, annak eszményeit is oly mértékben magáévá tudta tenni, hogy soraiból támadt hős alakja köré fonódtak a lovagi erényeket magasztaló költői epizódok.” (Mályusz, 2021, 391.)