Kelet-Európa szláv népessége a Visztula felső és a Dnyeper középső folyása közti területről több irányba elmozdulva jutott el ma ismert lakóhelyére. Ez a népességmozgás többirányú volt, ott telepedtek meg, ahol a földművelés számára alkalmas körülményeket találtak. Az erdős vidék és a sztyeppe között húzódó ún. erdős sztyeppe térségében e szláv csoportok találkoztak ‒ és ütköztek ‒ a Fekete-tenger mellékén élő lovas nomádokkal, az erdős zónában a Balti-tenger és az Ural között élő finnugor törzsekkel. A 9. században megjelentek Skandinávia felől a varégok (a vikingek kelet felé „kalandozó” ága), akik gyors hajóikkal bejárták a Baltikum és a Fekete-tenger közötti térséget, eljutottak Konstantinápolyig, és találkoztak a sztyeppei nomádok világával is. Az akkoriban még kevésbé differenciálódott szlávok mellett a felsorolt etnikai elemek is hozzájárultak a Rusz létrejöttéhez. A kereskedelem legfontosabb csomópontjain alakultak ki hatalmi központok, amelyeket a hatalmat megszerző ‒ vegyes etnikai összetételű ‒ elit védhető erődítménnyé (gyetyinyec = vár) alakított. A fejedelmek jövedelmei a kereskedelem megadóztatásából és zsákmányból álltak.

Jelentős változást hozott Vlagyimir1 megkeresztelkedése (988/989), amely a görög ortodox típusú egyházszervezet létrehozását, a rá vonatkozó rendelkezések rögzítését és a keresztény misszió támogatását eredményezte. Vlagyimir utódai közül a legismertebb Jaroszlav (1019‒1054), aki az utókortól a „Bölcs” melléknevet kapta. Jaroszlav alatt foglalták először írásba a szokásjogot (Pravda), és bővítették az egyházi szabályzatot (Usztav). Kimutatható egyfajta imitatio imperii, azaz Konstantinápoly utánzása: például az Aranykapu és a Szent Szófia Székesegyház építése, valamint a független egyházszervezet kialakítására tett kísérlet (1051). Vlagyimir és Jaroszlav idején a Rusz területe jelentősen megnőtt, de nem alakult ki erős belső kohézió. Mind Kijev, mind a periférián kialakuló központok jelentős küzdelmet folytattak szomszédságuk hatalmi tényezőivel. A legjelentősebb kihívást a 11. század közepétől a sztyeppei szomszéd, a kunok törzsei jelentették. Az utolsó kijevi nagyfejedelem, aki a kunokkal szemben jelentős sikert ért el, és maga mögött tudhatta az „egész Rusz” seregét, Vlagyimir Monomah2 (1113‒1125) volt.

A 12. század a régiók megerősödésének, Kijevtől való függetlenedésének kedvezett. Gazdasági szempontól kiemelkedett Novgorod, a Baltikum felé irányuló kereskedelem központja, amely 1136-tól kibújt Kijev fennhatósága alól. A dnyeperi víziút előnye megszűnt. Novgorodból a Volga felső folyása felé és onnan a Volgai Bulgária, valamint a Kaszpi-tengerig vezető út felértékelődött, ami Rosztov, Szuzdal és a Kljazma-parti Vlagyimir (a majdani Moszkvai fejedelemség területe) jelentőségét növelte. A Rurikok itt uralkodó ága az 1170-es évektől a nagyfejedelmi címet magára vonatkoztatva tartotta jogosnak. A Fekete-tengertől a Dnyeszteren és mellékfolyóin át elérhető volt a Balti-tengerbe ömlő Visztula; ami a halicsi és volhíniai központok fontosabb szerepéhez vezetett. Nem véletlen a nyugati részek integrációja: előbb a Halicsi Fejedelemség szerveződött meg (1141), majd Halics‒Volhínia került egy kézbe (1199). Egészen a 13. század közepéig fontos volt a Rusz legkeletibb központja, Csernyigov (a mai Csernyihiv), amely leginkább ki volt téve a sztyeppei népek támadásának. Nem véletlen, hogy fejedelmei a Rusz más régióiban is szerették volna megvetni lábukat, de törekvésük nem járt sikerrel. 1239/1240-től Csernyigov területe Kijevvel együtt közvetlen mongol uralom alá került.

Halics‒Volhínia, a mai Ukrajna nyugati része, kezdettől fogva számos szállal kötődött nyugati szomszédaihoz, a Magyar Királysághoz, a lengyel fejedelemségek közül Krakkóhoz és Mazóviához. Ez fordítva is igaz: mind lengyel, mind magyar részről a 12. század végétől (1188) a 13. század közepéig adatolható az expanzió igénye, amelyet dinasztikus kapcsolatokat támogató hadjáratokon keresztül próbáltak elérni (lásd 2. térkép).

Visszatérve a Ruszt ért mongol invázióhoz, meg kell említenünk az első összecsapást, amely az Azovi-tengerbe ömlő kis folyó, a Kalka mentén zajlott le 1223. május 31-én. A mongolok ekkor a kunok sztyeppei szállásterületét támadták, a kunok pedig a déli Rusz fejedelmeihez fordultak segítségért. A kijevi, csernyigovi és halicsi fejedelmek a segítséget kérő kun csoport (a kunok törzsekbe szervezetten éltek, nem alakult ki egy jelentős törzsszövetségük) támogatásáról döntöttek. Az egyesült sereg megsemmisítő vereséget szenvedett, emiatt a Rusz említett fejedelemségeiben jelentős személycserékre került sor. A kunok a Kárpátokhoz közelebb húzódtak, és nagy hajlandóságot mutattak a kereszténység felvételére, ami az Erdélyből kiinduló misszió sikerét magyarázza. A Rusz déli fejedelmeségeiben kemény pozícióharc dúlt, amelynek célja a Kijev feletti fennhatóság megszerzése volt. Előbb a csernyigovi Mihail, majd a halicsi Danyiil járt sikerrel, de eredményeiket az 1239. évi és az 1240 őszén indult nagyszabású mongol támadás elsöpörte. Mindkét fejedelem a magyar királyi udvarba menekült, majd a mazóviai lengyel területen és Volhínián keresztül visszatértek a feldúlt Ruszba.

A mongol támadás a Rusz északi régióját, Vlagyimir‒Szuzdalt néhány évvel korábban elérte (1237/1238), egyedül Novgorod területére nem tudtak behatolni. Vlagyimir‒Szuzdal élére a mongolok találtak olyan személyt a Rurik dinasztia fejedelmei közül, aki az uralmukat elfogadta, és támogatta a mongol adószedők tevékenységét. Az 1240-es években a novgorodi hadak sikerrel visszaverték mind a svédek, mind a német lovagok terjeszkedési kísérleteit. A Rusz nyugati szomszédságában a 13. század második felében megtörtént a litván törzsek egyesítése egy nagyfejedelem irányítása alatt. A sikeres dinasztikus házasságpolitikával kombinált folyamatos terjeszkedés kezdetben a Rusz kisebb központjait vette célba: Polock (a majdani Belorusz egyik központja) és Szmolenszk került litván uralom alá. A Halics‒Volhínia feletti uralomért versengés alakult ki a lengyelek és litvánok között; Kijev irányában előretörve egy mongol‒litván konfliktus érlelődött. A 14. század végére Kijev és Csernyigov is a litvánoké lett; Volhínián megosztoztak a lengyelekkel, míg Halicsban a helyi dinasztia kihalásával egyre inkább a lengyel befolyás érvényesült. III. (Nagy) Kázmér lengyel király (1333‒1370) Halicsot koronája részévé tette, sőt déli irányban tovább is terjeszkedett (Podólia). A halicsi királyi cím II. Andrástól kezdve szerepelt a magyar királyok titulusai között, ami ‒ ha nem is jelentett tényleges hatalmat ‒ a jogcímet folyamatosan jelezte. Ennek jelentőségét a III. Kázmér és Nagy Lajos (1342‒1382) közötti tárgyalások mutatják, ahol a lengyel trón öröklése mellett a Halics feletti tényleges uralom és a jogcím közötti ellentmondás is szóba került. A címről való lemondás komoly tétel volt Lajos király érvei között. Végül Lajos leányával, Hedvig királynővel (a lengyeleknél Jadwiga) Lengyelországhoz került.

A lengyel‒litván perszonáluniót megalapozó krewói unió (1385) a Rusz nyugati területein számos változással járt. A lengyelekhez tartozó részeken olyan vajdasági rendszerű igazgatást vezettek be, mint Lengyelországban mindenütt. A Litván Nagyfejedelemséghez tartozó részeken a vajdasági szervezet jóval később, és nem is mindenütt valósult meg. A peremvidék elsősorban katonai feladatokat látott el, és határa is bizonytalan volt. Több helyen működtek a Rusz igazgatási hagyományai, különösebb litván kontroll nélkül. Az ukrán történetírás a 14. századtól kezdődő időszakot „Ukrajna litván korszakának” nevezi. A bizonytalan litván keleti határvidék a másik oldalról hasonló elmosódott határt jelentett, előbb az Aranyhorda, majd a Krími Tatár Kánság területének végvidékét. Nem csoda, hogy a korabeli forrásokban „vad mezőként” említették (lásd 3. térkép).

A Rusz népessége a kereszténység ortodox ágához tartozott.4 A 13. századi hatalmi viszonyok változása következtében az ortodox keresztény népesség egy része keleten a pogány mongolok, más része nyugaton a pogány litvánok, illetve a római egyházhoz tartozó lengyelek uralma alá került. Litvániát illetően sokszor elhangzik, hogy Európa utolsónak megkeresztelkedett népe, de ez csak részben igaz. A 13. század közepétől a litván előkelők között több keresztényt is találunk. A Rusz fejedelemségeibe benősült (és uralomhoz jutott) előkelők a Rusz szokásait és vallását követték. A Német Lovagrenddel harcoló és vereséget szenvedett fejedelmek a békekötés alkalmával szintén megkeresztelkedtek. A felsorolt esetek azonban egyediek voltak, és nem jártak missziós következményekkel. Ez változott meg a krewói unió után, amikor a lengyel királlyá választott Jogaila (lengyelül Jagiełło, magyarul Jagelló) a litván népet a kereszténység római ágához vezette, megkezdte a római egyházszervezet kiépítését, és támogatta a térítés munkáját. De ez nem érintette a Litván nagyfejedelemség ortodox lakosságát. A mongol hódítást követően a Rusz egyházának feje, a kijevi metropolita előbb a Kljazma-parti Vlagyimirba, majd 1328-tól Moszkvába helyezte székhelyét. Korábbi címét megőrizte, és igénye szerint joghatósága az egykori Rusz minden ortodox keresztényére kiterjedt. A litván nagyfejedelmek pedig a konstantinápolyi pátriárkánál elérték, hogy a litván alattvalónak számító keleti szláv ortodox lakosság számára egy új metropóliát hozzon létre. Ez két alkalommal sikerült, 1372-ben és 1415-ben; de mindkét alkalom átmenetinek bizonyult. A Moszkvában székelő kijevi metropolita a moszkvai fejedelem támogatásával sikerrel akadályozta meg a litván metropólia működését.

Más volt a helyzet a lengyel fennhatóság alatti Halicsban. A római és görög egyház közti unió kérdése itt már a 13. században felmerült, legelőször II. András expanziós törekvéseivel párhuzamosan. Később a mongol függésen lazítani akaró és nyugat felől támogatásra számító Danyiil fejedelem elfogadta az egyházi uniót, Danyiil a pápától koronát kapott (1253). Számításaiban mindkét fél csalatkozott. A lengyel uralom alá került Halicsban elindult a római egyházszervezet kiépítése. 1367-ben Halicsban püspökség létesült, amelyet rövidesen érseki rangra emeltek (1375). Az érsekség központja 1412-től Lvivbe5 került. Ezzel párhuzamosan Halicsban működött ortodox püspökség, amelynek metropólia rangja körül ma is tudományos viták zajlanak.

A két egyházszervezet párhuzamossága lengyel és litván területen megteremtette az unió lehetőségét, de a hozzá kapcsolódó hatalmi, társadalmi, kulturális és nyelvi tartalmak a kérdés problémás voltára világítanak rá. Például a két egyházszervezet alá-fölé rendeltségi viszonya, a különböző egyházakhoz tartozó személyek jogállása, a liturgia nyelve stb. 1439-ben az unióról megállapodás jött létre Firenzében a legfelső egyházi szinten, amelynek helyi következményei nagyon sajátosan alakultak. Az uniót elfogadó Izidor metropolitát Moszkvában bebörtönözték, ahonnan sikerült megszöknie, és elhagyta az országot. A moszkvai fejedelmek a helyzetet úgy oldották meg, hogy 1448-ban Iona püspököt a helyi zsinaton metropolitának választották, amivel a moszkvai egyház de facto autokefállá vált. Litvániában Geraszim szmolenszki püspök kezdetben az unió támogatója volt, de Moszkvába tett útjáról nem tért vissza. Lengyel‒litván területen egyrészt társadalmi szinten próbálták megoldani a problémát. Egy 1434. évi rendelkezés azonos jogállást biztosított mindkét egyház tagjai számára, de a társadalmi felemelkedésnek továbbra is a római katolikus egyházhoz tartozás volt a záloga. A 15. század folyamán az ortodox egyházszervezet háttérbe szorult.

A középkor végére kialakult helyzet magában hordott számos olyan problémát, amelyek a kora újkorban (16‒17. század) váltak érzékelhetővé. A litván római egyház tagjai számára megnyílt a lehetőség az egyetemjárásra. A könyvnyomtatás pozitív hatása mindkét egyházban érvényre jutott. A reformáció közvetett hatása nyelvi téren jelentkezett: a szláv nyelvű liturgiában az archaikus egyházi szláv helyett előtérbe kerültek a helyi dialektusok, ami az ukrán és belorusz nyelv önállósodását erősítette. A lengyel‒litván uralom alatti területen a római katolikus és az ortodox pravoszláv egyházszervezet kettősségére egyfajta kompromisszumnak kínálkozott 1596-ban a breszti unió, amely megteremtette a görögkatolikus egyházat. Ezzel valójában nem a probléma oldódott meg, hanem egy harmadik szereplő jelent meg a színen. A vallási hovatartozás döntötte el azt a kérdést, hogy a kozákok 1654-ben Moszkvához csatlakoztak. Tették ezt abban a reményben, hogy autonómiájukat a cári uralom alatt is megőrizhetik. Ennek lehetetlen voltára utalt, hogy az uralkodó képviseletében megjelent Vaszilij Buturlin bojár kijelentette, hogy a cár sohasem tesz esküt alattvalóinak, mert szava megkérdőjelezhetetlen. A helyzetet a kozák vezetők átmenetinek tekintették, és elfogadták.