A birtok védelme a földbirtokosra hárult. Az ő feladatuk volt a jószág védelme, a király, vagy ahogy ma mondjuk, az állam csak rendkívüli esetekben avatkozott ebbe. Ez az erőszak tehát védelem volt. E védelemnek semmi köze nem volt a modern jogok által jogos önvédelemnek vagy birtokvédelemnek hívott intézményekhez (Tringli, 2020a). Az erőszakos védelem, kisebb mértékben ugyan, de megillette a parasztokat is. Ha idegen paraszt vágott fát a falu határában, halászott a falu halastavában, a parasztok nem vártak uruk vagy intézőjük parancsára, maguk indultak neki, hogy erővel kergessék el a jogtalan behatolót.

Az erőszaknak csak a józan ész szabott határt. A tilosban legelésző állatok pásztorainak elverése nem verekedő kedvű nemesek vagy parasztok kilengése volt, hanem a kárt okozó állatok behajtásához tartozó kötelező szokás. Még egy, a 18. század első felében, III. Károly uralkodásának utolsó éveiben megjelent értekezés is javasolta a pásztorok mérsékelt elverését (Tringli, 2014). A mérsékletet ki-ki különbözőképpen értelmezte. Ha ugyanis a pásztor ellenállt, könnyen beszakították a fejét, durván összeverték, a segítségére sietőket pedig nyílzáporral fogadták. A lefoglalt állatok közül egyet nem adtak vissza, azt általában azonnal levágták, de megesett, hogy a kárt okozó állatok inait vágták el. A vitatott földön dolgozó asszonyokat, lányokat meztelenre vetkőztették, nem azért, hogy erőszakot tegyenek rajtuk, hanem hogy így kényszerítsék haza őket. A vitatott helyen épített halastó zsilipjét felnyitották, a halászok hálóit elszaggatták, a száradó hálókat felgyújtották, a földeken kárt okozó szomszédos malmot lerombolták, malomköveit összetörték, a vámszedő helyeket kikerülő fuvarosokat véresre verték, és három napig félholtan tartották fogságban őket. A másik nemes által elfoglalt falu parasztjain erővel hajtották be az adót: a házak ajtajait betörték, az ellenállókat elverték. A falusi bíró és a tiszttartó – a két funkció sokszor azonos volt – volt ilyenkor a fő célpont. Ő próbálta védeni a birtokot elfoglaló úr érdekeit, így aztán ő kapta a legtöbbet. Legjobban tette, ha azonnal elmenekült a fegyveres támadók elől. Az elfoglalt várak, kastélyok visszaszerzésére néha valóságos hadjáratot indítottak: körbevették az épületet, ágyúval törték a falakat. Az emberhalál nem volt rendkívüli, de ahhoz képest, hogy milyen gyakran fordult elő az önhatalmú jogérvényesítés, nem sokszor történt meg, az is inkább csak egy rosszul irányzott fejszecsapás eredménye lehetett, semmint szándékos emberölésé.

A nagyobb akciókra napokat, heteket kellett készülni: fegyverbe szólították a távolabbi falvak parasztjait, segítséget kértek a szomszéd nemesektől, akik magukkal hozták saját familiárisaikat és parasztjaikat. Több tucat, ritkán több száz fős had állt ki egy-egy birtok védelmében. A parasztoknak kötelességük volt uruk segítségére sietni. Ha ezt nem tették meg, bírságot fizettek. Az erőszakos védelmi cselekmények fegyveres segítői azonban alkalmi szövetségesek voltak. Ha később ők kerültek szembe birtokuk miatt a korábbi vállalkozás vezetőjével, egy szempillantás alatt ellenféllé válhattak. A dolgok természetéből fakadóan az ellenségeskedés a szomszédok között robbant ki. Évszázadok óta vitatott határok, zálogba adott kisebb-nagyobb földek, elbarangolt vagy szándékosan más földjére hajtott barmok a szomszédokat mind-mind potenciális ellenfelekké tették. A szomszéd tehát áldás és átok volt egyszerre: szomszédok – sokszor távoli rokonok – voltak a birtok megtámadói, de közülük kerültek ki az önhatalmú birtokvédelem segítői is.

Az erőszaknak ez a használata a társadalom egyik szervező ereje volt. A középkori európai értelmiségiek által megalkotott hármas felosztás, amely imádkozókra, hadakozókra és dolgozókra osztotta fel a társadalmat, hadakozói nem egyszerűen a király és az ország hadakozói voltak. Rájuk hárult saját birtokuk védelme is. A hadakozó nevet legalább ennyire kapták ezért, mint a királyi háborúkban való nem túl gyakori részvételért. A fegyveres familiárisok tartása sem öncélú erőfitogtatás volt, hanem szorító szükségszerűség. Az ő egyik legfontosabb feladatuk a birtok védelme volt.

Az erőszak alkalmazása nem lehetőség, nem a birtokos szabad belátásán múló döntés, hanem társadalmilag elvárt kötelesség volt. Ezt várták el tőle a gyerekek, a rokonok, a cselédek és a parasztok. Aki erre nem volt képes, az szemükben nem is volt érdemes a birtokra. A király ideig-óráig átvállalhatta a védelmet, de ez nem tartott örökké. A birtok megtartásának igazi záloga a fegyveres férfikéz volt. Az özvegyen maradt nemes asszonyok kérvényezhették az uralkodótól, hogy utasítsa illetékes megyésispánját a birtok védelmére. Ezt a király rendszeresen meg is tette. Az özvegyek azonban legjobban tették, ha mielőbb férjhez mentek, és így kerestek gyermekeik és jószágaik számára védelmezőt. A szomszédok közti házasságok sem azért köttettek, mert kényelmesebb volt a szomszéd faluban élő lányoknak, özvegyeknek udvarolni, hanem mert ez volt a legbiztosabb záloga a zavartalan birtoklásnak (Tringli, 2020b).

Az emberiség mindig szerette a múltat megszépíteni, e szépség pedig mindig egy romlatlan, a közösséghez szorosan kapcsolódó világ elképzelése volt. A 19. század óta gyakran ábrázolják így a középkort is. Itt az ideje, hogy leszámoljunk ezzel az elképzeléssel. Ezek bizony az individualizmus évszázadai voltak: örökké résen kellett lenni, soha nem lehetett senkiben megbízni, újabb és újabb kis szövetségeket kellett kötni, a nyers erő hatalmát pedig nem lehetett elfelejteni. A falu és a tág rokonság – ezek az oly gyakran eszményített közösségek – egyáltalán nem kínáltak biztos védelmet. Ami biztos volt, az a birtok, az pedig minden testvér, apa és férj halálával újraosztásra került, és új konfliktust szült.

A magánerőszak legegyszerűbb elemei alig különböztek az országok közti háborúkétól. Ott is büntetésre számított az, aki nem vonult hadba, miként a birtok védelmében részt nem vevő parasztok is bírságot fizettek ilyenkor uraiknak. Az uralkodók közti dinasztikus házasságok is a béke céljából születtek, ugyanúgy, mint a nemes szomszédoké. A Német-római Birodalomban minden ilyen erőszakos akció előtt meghatározott idővel levélben kellett figyelmeztetni a megtámadottat, akárcsak az országok közti hadüzenetek esetében. A két hadüzenet formulás részei ráadásul hasonlítottak is egymásra.

Az erőszaknak e rendszere ismert volt az egész középkori és kora újkori Európában. A német Fehde – ennek oly hatalmas irodalma van, hogy egymaga felülmúlja az összes más európai országét –, a francia prendre, az angol raid, a litván kwalt, és még folytathatnánk a sort, mind a magyar hatalmaskodáshoz hasonló intézmények voltak, és mindegyiknek megvoltak a maga sajátos jellemzői (Prange–Reinle, 2014).

A középkor évszázadai során éppoly sokféleképpen álltak a magánerőszak rendszeréhez az emberek, mint ahogy az elmúlt két évszázadban is sokféleképpen viszonyultak az erőszakot monopolizáló államhoz. Az egyik leghíresebb középkori jogász, Bartolomeo de Sassoferrato a 14. században a represszáliára vezette vissza a háborúkat, modern szóval élve a nemzetközi jog egyik alapjává tette azt (Bartolus, n. d.). A 15. században mind hangosabban és mind többen követelték az örök béke megteremtését, amelyre azonban még jó ideig várni kellett. Ez egyetlen országban – kizárólag Európáról beszélek – sem köthető egyetlen évszámhoz, még a Német-római Birodalomban sem, ahol az 1495-ben kihirdetett örök birodalmi békét szokták így emlegetni, legfeljebb egy évszázadhoz. A 16. század kétségtelenül a magánerőszak visszaszorulásának korszaka volt, de a folyamat mindenütt hosszú-hosszú ideig tartott. Nem az új állami erőszakszervezet kiépítése történt meg ekkor. A 16. századi országok ugyanúgy csendőrség és rendőrség nélkül éltek, mint a középkoriak. Valójában a jogi változások tették lehetővé az állami erőszak-monopólium létrejöttét (Tringli, 2007).

Hogyan látta a modern világ utólag ezt a rendszert? Röviden: hamisan, hosszabban: a maga szempontjából teljesen következetesen elítélően nyilatkozott róla, és az újat, az állam hatalmát tette meg mércének, és ezt kérte számon a régi időkön is. Már fél évszázada tudjuk, hogy az 1750–1850 közti száz esztendő aktuális politikai nyelve hozta el számunkra politikai és történelmi fogalmainkat (Koselleck, 1972). Ekkor születtek meg ezek a szavak is: magánháború, ököljog, feudális anarchia, rablólovag. Mind-mind kitűnő hívószó, és egytől egyig hamis és téves történelmi fogalom.

Nem az öncélú vérontás és a kiszolgáltatott nyomorultak világa volt ez, legalábbis nem volt jobban az, mint a 17. század vagy éppenséggel a 21. század világa, hanem egy hatékonyan működő rendszer. Egyvalami azonban kétségtelenül változott azóta: az erőszak mennyisége. A középkori ember sokkal többször találkozhatott az erőszakkal, mint a mai, ráadásul ez az erőszak nem volt technicizált: tőrök, kardok, furkósbotok, amelyek mind az emberi izomnak köszönhetik eredményességüket, kerültek elő a magán birtokvédelem során.

Az emberiség történelme során, az utolsó néhány évszázadot nem számítva, a magánerőszak világában élt, és e magánerőszak a társadalom egyik szervező ereje volt. Ennek az erőszaknak a felszámolása az újkori politikai intézményrendszer talán legnagyobb hatású tette volt. A közösség lépett a magánszemély helyébe: létrehozta a büntetőjogot, és kisajátította az erőszak alkalmazását. Az újkori állam akkor kezdődött, amikor a hatalmaskodások véget értek, amikor azokat a büntető törvénykönyv lapjaira száműzték.