Amikor hetven éve egyetemista lettem, a pszichológia nemhogy divatos szak, de semmilyen szak nem volt. A tanszéke azonban megmaradt, hogy a leendő tanárok és főként az óvónő- meg tanítóképzők leendő pedagógia oktatói mégis valamelyes lélektani ismeretekben részesüljenek. Kardos már az első találkozásunk alkalmával elmondta, hogy a pszichológusnak sok olyan apró tényt kell megismernie, ami fárasztó, netán unalmas. De nem hittem volna, hogy ennyire az, amint egy szovjet szerző nem igazán egyetemi tankönyvét fejezetről fejezetre betűhíven követő előadásai, talán inkább felolvasásai voltak. Kedvem azonban nem vette el. Végül is nem pszichológusoknak szóltak. És Kardos elérte az illetékeseknél, hogy kivételes kegyként külön tanrendet állíthasson össze, eleinte másodmagam, később negyedmagunk – mint leendő pszichológusok számára.

Mire egy tanév múltán, a Kardos irányította heti szemináriumokra került a sor, némileg már benőtt a fejem lágya. Megértettem, hogy a lapos előadásszövegeket főként a kényszerű óvatossággal elegy félelem irányította. Ne találjon benne senki olyasmit, amibe bele lehet kötni, ki tudja milyen következménnyel. A szemináriumokon eleinte a tanszékhez tartozók és a Gyermeklélektani Intézet két munkatársa vett részt, de a kör fokozatosan bővült. Alapvető pszichológiai jelenségek voltak a szeminárium tárgyai. Kardos bevezetett, megjegyzéseket fűzött a referátumokhoz, azok elhangzása közben is, és kommentálta a vitát. Még közel voltam ahhoz a felsős gimnazistához, akit a családi kör tagjainak viselkedéséről-szokásairól az anyjával gyakori naiv emberismereti beszélgetések/elemezgetések, meg a sok regényolvasás során a hősök tulajdonságaira irányuló érdeklődés vezetett a pszichológiához. (Az írásbeli érettségin azon kevesek közé tartoztam, akik nem a verselemzést választották, hanem a Rokonok Béla bácsijának jellemzését. Kamatoztattam, amit úgy-ahogy begyakoroltam.) Hogyne zavart volna eleinte az (a fizikusi-matematikusi) egzaktságra törekvés, amelyet úgyszólván összeegyeztethetetlennek hittem az olyan pszichológiai mintázatok, mint a jellem vagy az irodalmi hatás megközelítésével. Ez nem az én pszichológiám – éreztem. Kardos „túlmagyarázásai” amúgy is kritikussá tettek. A pontosság olyan mértékű keresésével és számonkérésével találtam magamat szemben, amit az első indulaton túl is hajlamos voltam kicsinyesnek és idegesítőn feleslegesnek minősíteni. Könnyű felfedezni a racionalizációt. Tudatlanságom okán lebecsültem, mert képtelen voltam értékelni azt, ami ellenállásomat kiváltotta. Most, pontosabban csak most, hogy ezeket a sorokat írom, fogalmazom meg, hogy azon az említett első találkozáson Kardos éppen annyi idős volt, mint az akkor már két éve halott apám. Erről ennyi legyen elég.

Lassan, lassan azonban, csak „átjött az üzenet”. Igazán csak utólag tudatosítottam, hogy a helyzetnek és világunk természetének alaposabb megértésében mekkora szerep jutott Kardos – mai terminussal – akadémiai doktori védésének, az 1954/55-ös tanév végén. Amolyan beavatásféle volt. Harmadévesként először vettem részt ilyen processzuson, amelyet hogyne éreztem volna szánalmasnak, nevetségesnek, megalázónak és méltatlannak. Megjelenik újra előttem a jócskán ötvenes éveit taposó Kardos, akit a nagyszerű Bühler egykori tanítványaként és jeles gestaltlélektani szemléletű munkák (errefelé akkor nem volt kimondottan jó pont) szerzőjeként, kiszolgáltatottnak éreztem. Már a disszertáció tárgya: Pavlov kutatásai és a lélektan, vagyis egy pavlovi alapú pszichológia kidolgozása is ezt jelezte. A két éven át terjedelmes értekezésén dolgozó Kardos alkalomadtán szólt róla, hogy tárgyát nem ő választotta. Pszichológus sem az opponensek, sem a bírálóbizottság tagjai között nem akadt. A három opponensből kettőre emlékeztem. A Pavlov-ügyekben kétségbevonhatatlan kompetenciájú kiváló neurofiziológusra, véleménye azonban nem maradt meg bennem. Nem úgy, mint a filozófus opponensé, akinek pozitív véleményén ma is átcseng hangvétele. Utána harmadéves társamnak parodizáltam. „Bármily dicséretes, nem elég, hogy az értekező egyik kezével Pavlov kezét fogja, a másikkal jóval szorosabban kellene Marxét megragadnia, a harmadikkal pedig feltétlenül Leninét.”

Hogy magam is gestaltos képpel éljek (ma könnyű): ez volt az alak. Háttérként pedig annak felidézése, hogy a pszichológia, a pedagógia szolgálójaként, a neveléstudományok között kapott nem annyira előkelő helyet. Kardos mint pszichológiai tanszékvezető docens a neveléstudományok kandidátusa volt; a tét pedig a neveléstudományok doktora, illetve nyomában a professzori titulus. A háttérből felbukkan, amit immár nem sejtettem: jól tudtam. A szakot azért radírozták ki, mert ideológiailag kártékonynak ítélték. Nem egyedül.

Íme, okadatolva. „A világnézeti és politikai vonatkozású egyetemi oktatásban az apolitikus mezbe bujtatott klerikális reakció szelleme dominál. A bölcsészeti karon ma is teljes a tanszabadság.” Így háborgott már 1948-ban a leendő egypárt. És lőn, az 1949-es kormányrendelet szerint a bölcsészettudományi és természettudományi kar az 1949/50-es tanévtől kettévált. Létrejött a csak humán tudományokkal foglalkozó Bölcsészettudományi Kar, amit gyakorlatilag lefokoztak emelt szintű középiskolává. Az 1950/51-es tanévtől áttértek a kötött tanmenetű egyszakos tanárképzésre. Míg a könyvtárosok, levéltárosok, muzeológusok, néprajzosok külön képzéséről szóltak, a pszichológiát – mintha nem létezett volna – nem sorolták fel se tanári, se önálló szakként. Párhuzamosan, 1948-ban felszámolták a Magyar Pszichológiai Társaságot és folyóiratát, a Magyar Pszichológiai Szemlét. A Magyar Gyermektanulmányi és Neveléstudományi Társaság ugyanerre a sorsra jutott. Ugyancsak 1948-ban fejezte be tevékenységét a Magyar Pszichoanalitikai Egyesület, amely a kívülről kényszerített megszüntetést megelőzendő önmagát oszlatta fel. Igaz, az ötvenes években néhány évre még a Magyar Közgazdasági Társaság is felfüggesztette működését. Ez része volt a hazai, egészében „reakciós” tudományos élet teljes átszervezésének. A tudományos társaságok feloszlatásáról szóló rendeletet 1947-ben adták ki, 1948-ban hajtották végre. De itt is voltak még egyenlőbbek. A legkorábban alapított Magyar Történelmi Társulat, vagy az ugyancsak régi Magyar Néprajzi Társaság, személyi garanciákkal/átalakításokkal megőrizhette folyamatosságát.

Az Akadémiát Lukács György már 1946-ban „a reakció fészkének” nevezte. Az 1949-es átszervezést az 1948-ban felállított Magyar Tudományos Tanács készítette elő. A korábban megválasztott rendes és levelező tagok egy részének tagságát elismerték, más részét a tanácskozó tagok közé sorolták. Ők szavazati jogukat elvesztették. A lefokozás pszichológust nem érinthetett, mert eleve nem volt köztük egy sem. A káderek, hogy az akkor kedvelt kifejezést használjam, sorsa szempontjából, az egypárt központja mellett, helyesebben alatta az Akadémia tudományos osztályainak, illetve 1951 végétől megalakított Tudományos Minősítő Bizottságnak (TMB) jutott szerep.

A kérdéses időszakban a filozófián és a történelmen kívül a neveléstudomány, akárcsak a jog- és a közgazdaságtan, az MTA II. Társadalmi-történeti Osztályához tartozott. Ezt tizenegy rendes és tíz levelező tag alkotta. Főleg történészek, filozófusok, jogászok, de volt köztük közgazdász, néprajzos is. A TMB tizenhat tagból állt, ketten: Andics Erzsébet történész és Fogarasi Béla filozófus – nem kimondottan a „tudós” prototipikus példányai – voltak a II. Osztály tagjai. A műszaki tudományokat négy mérnök, az orvosi tudományokat három orvos (sebész, patológus, állatorvos), valamint egy-egy gyógyszerész, fizikus, matematikus, irodalomtörténész, nyelvész, klasszika-filológus képviselte. A neveléstudománynak egyik testületben sem volt képviselője. A II. Osztály már érintett filozófus tagja, egyben az osztály titkára, Mátrai László azonban (hallgatásba burkolt) néhai szellemtudományi tevékenysége révén a pszichológiának némely kérdésével tényleg foglalkozott. Ez a többiekről, illetve a TMB egyik tagjáról sem volt elmondható.

Márpedig előzetes pártközponti és egyéb egyeztetések után ők adták meg a tudományos fokozatot. Többeknek addigi munkásságuk alapján ítélték meg valamelyiket. Kardos vagy más pszichológus nem került be ebbe a körbe. De lehetőség nyílott egyszerűsített eljárásra, vagyis korábbi tudományos minősítésüktől megfosztott egyetemi tanárok, kutatóintézeti igazgatók és klinikai főorvosok pályázhattak fokozatra. Az illetékes osztály külön bizottsága, amelyben a titkár tevékenysége aligha volt mellékes, bírálta el, hogy a pályázó kandidátusi vagy doktori címet kapjon, vagy egyikre sem tartják méltónak. A pályázatok egy részében, kivált a társadalomtudományokban a TMB javaslatait a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottsága elé terjesztette. Az eljárásokat Révai József és még inkább Gerő Ernő felügyelte. Volt-e valaki, nem csak értelmiségi, aki akkortájt és még számos évtizedig nem ismerte félelmetes nevüket? A tudományos fokozat elnyerésére összesen 2540-en pályáztak, közülük erre nem volt jogosult 571 pályázó. Végül is, 1952-ben doktori fokozatot 131-en, kandidátusi fokozatot 724-en kaptak. Az utóbbiak között Kardos Lajos. Hogyan, miért és miért csak így, nem tudható. Az MTA Levéltárában a részletekről nincs dokumentum.

A kandidátusi fokozatot szerzőkből 105-öt felszólítottak, hogy minél előbb készítse el doktori disszertációját. Kardos volt az egyikük. A védésről készült jegyzőkönyv szerint: „Pavlov kutatásai és a lélektan című doktori értekezését, amelyet felszólítólevél alapján nyújtott be, 1955. június 29-én védte meg. Az értekezés opponensei Lissák Kálmán, Mátrai László, Went István, akadémiai levelező tagok. Kiküldött bírálóbizottság: elnök: Fogarasi Béla akadémikus, titkár: Obál Ferenc az orvostudományok kandidátusa, tagok: Szabó Imre akadémiai levelező tag (jogász), Nagy Sándor és Székely Endréné a neveléstudományok (közelebbről didaktika) kandidátusai, Tolnai Gábor akadémiai levelező tag (irodalomtörténész).

A kiküldött bírálóbizottság kiindulva a lélektan tudományának hazai helyzetéből, megállapította, hogy nevezett értekezése komoly tudományos törekvésről és elismerésre méltó igényességről tanúskodik. Ez értéket és haladást jelent a pszichológia tudomány számára. A bírálóbizottság hangsúlyozni kívánja, hogy – annak ellenére, hogy a munka módszertani jellegű – a jelölt egyes határterületi kérdésekben nem fejti ki elég világosan elvi álláspontját. A bírálóbizottság nézete szerint a jelölt válaszában részben elismerte az elhangzott észrevételek és kritikai ellenvetések helyességét, kívánatos azonban, hogy a munka végleges formába öntésekor – különösen az alapkérdésekben – még nagyobb mértékben vegye ezeket tekintetbe. Mindezek alapján a bírálóbizottság egyhangúan javasolja a TMB-nek, hogy Kardos Lajos elvtárs részére a neveléstudományok (lélektan) doktora fokozatot ítélje oda.”

Hogy a harmadik opponensnek, Went István fiziológusnak a nevét is elfelejtettem, mai tudásom alapján sem csodálkozom. Kutatásai még távolról sem kapcsolódtak Kardos disszertációjához. A bírálóbizottság személyeire vonatkozó felejtésem összetett. Voltak, akiknek előadásait hallgattam, és voltak nekem ismeretlenek. Mondhatnám, hogy az előbbieket ezért, az utóbbiakat azért. A TMB ugyancsak 1955. június 29-én tartott plenáris ülésének jegyzőkönyve szerint miután „Tolnai Gábor TMB-tag ismerteti a bírálóbizottság javaslatát, Mátrai László, mint az értekezés egyik opponense, méltatja az értekezést. Javasolja, hogy nyomtatásban történő megjelenés esetén a felvetett helyesbítéseket építse be a műbe.” A TMB döntése ugyancsak egyhangú volt.

Sajnos, az opponensi vélemények és a jelölt válaszának szövege nincsenek meg az MTA Levéltárában. De a disszertáció hozzáférhető az MTA kézirattárában. A belőle megszülető könyv: A lélektan alapproblémái és a pavlovi kutatások 1957-ben jelent meg, amit annak idején már diplomásként vehettem kezembe. Meglehet, akkor nem tűnt fel, hogy Kardos a címet megváltoztatta: előrehozta a lélektant, egyben az alapproblémák beiktatásával több félreértést eloszlatott. Alapproblémák helyett alapjelenségek alighanem még találóbb lett volna. Arra vállalkozott, hogy a feltételes reflexről szóló pavlovi tanítás magyarul sem első, sőt nem is második ismertetése után, kifejtse a lelki jelenség és a magasabb idegműködés viszonyát. Bemutatta, hogyan kapcsolhatók össze Pavlov munkái a megismerési folyamatok három csoportjával: érzékeléssel, emlékezéssel, gondolkodással és beszéddel. A könyvben ezeket, tovább növelve a jelentős terjedelmet, kiegészítette a képzelet, illetve külön zárófejezetben az érzelmek és az akarati cselekvés bevonásával.

Amennyire gúzsban táncolva egyáltalán képes lehetett, Kardos törekedett saját szemléletmódját érvényesíteni. Nem csak mai örömömre elhagyta a „polgári pszichológusok” kifejezést. Nem kerülhette el azonban, hogy miként a disszertációban, az érzékelés vizsgálata során, önkritikaként egyoldalúan elidőzzön a gestaltpszichológia „valóságtükrözést tagadó magvánál”. Közbeszúrom: közel húsz évet kellett Kardosnak várnia, hogy vaskos reprezentatív kötetben méltó módon mutathassa be az alaklélektan gazdag panorámáját. Visszatérve gúzsba kötött táncához, a képzelet, alvás, álom tárgyalásakor leszögezte, hogy a pszichoanalitikus álomelméletre nem térhet ki, ami diplomáciai szempontból, de csak abból volt elfogadható. Az első számú lektorrá vált filozófus hangsúlyos igényét, a képzelet bemutatása során az ember állatétól eltérő anticipációjára utaló marxi reflexió idézésével elégítette ki. Ezt két Lenin-hivatkozás fogta közbe; az érzékletek valóságtükröző működéséről, meg a szó általánosító funkciójáról. Ám, ennyi is kevés volt. Így jelent meg a könyv utolsó oldalán a feltételes kapcsolatok és a dinamikus sztereotípia szintéziseként kialakuló alkotó munkát emlegetve, váratlanul Lenin ismét. Mert felismerte, „hogy még a matematikus munkájában is szerepe van a képzeletnek”. Árulkodó, hogy a terjedelmes műben ez az egyetlen bibliográfia nélküli hely. Ha netán a lektor nem, Kardos Henri Poincarénak a század elején magyarul is megjelent három idevágó könyvéből természetesen minimum egyet ismert, és megkockáztatom, hogy Jacques Hadamard 1945-ben írott könyvének alapgondolatáról tudott. De nem rájuk volt szükség.

Egy mai olvasó bizonyára azon is megütközne, hogy a negyvenes évek utolsó, az ötvenes évek első éveiben publikált, tárgyba vágó, nyugati neuro-, illetve pszichofiziológiai meg más kutatásokat Kardos mellőzte, mintha nem is léteztek volna. Valóban, errefelé akkor tényleg nem is léteztek. Holott elvben már akkor is – pedig hol volt még az e-mail meg a Skype – a tudósnak sokszor több közössége volt a Föld másik részén élő kollégájával, mint legközelebbi szomszédjával. Gyakorlatban azonban még a szomszédtól is tanácsos volt ódzkodni, amit a szomszéd is jól tudott. Kerekdeden zárttá ekként vált a kialakított rendszer.

 

*

 

A folyamat a diploma kézhezvétele után még jócskán tartott. Kardos elindított egy pályán, amelyen az ember megtanul egy-egy pszichológiai jelenséget észrevenni, kézbe venni, aprólékosan babrálni vele. Ahogy ő mondta sokszor: ráeszmélni. Mármint arra, hogy mire való, mi minden vezethető rá vissza, és honnan eredhet. Ráeszmélni azonban csak úgy lehet, ha - ugyancsak az ő kifejezésével - fegyelmezetten gondolkodunk. Hiszen a diszciplína legalább annyira jelent tudást/oktatást, mint fegyelmet. Az elme fegyelmezett működését. Kardos végül rászoktatott, hogy gyanakodva fogadjak mégoly tetszetős állítást is, ha a kifejtés/érvelés zavaros vagy/és hézagos, ha nem hitelesen okadatolt, és - ez talán már az én következtetésem - ha híján van minden eleganciának.

Írásai köd- és gőzmentesek; lucidusak. A zavaros gondolatok annak is azok, aki gondolja, de nem meggondolja őket. Nincs valamirevaló tudományos teljesítmény a munka kifejezésképes végigvitele nélkül. Soha belenyugodni, hogy a dolgok úgy vannak, és olyan nyilvánvalók, ahogy a mindennapi naiv pszichológia komfortja elhitetni kívánja. De nem hinni, hogy szakszerűen átvilágítottuk őket, amíg tiszta prezentálásukra képtelenek vagyunk. Amikor Kardos mintegy másfél évtized után hazatért, és megírta első magyar nyelvű tanulmányát, önmaga szigorú olvasójaként felismerte, hogy meg kell tanulnia magyarul is írni. Azok a bizonyos négyflekkes tárcák tehát, mint immár könnyed ujjgyakorlatok, a saját magán végzett sikeres munkálkodás visszaigazolásai (is). Műves csiszolás, az eszközök szüntelen ápolása a mesterség gyakorlásának elengedhetetlen feltétele.

Ugyanaz a figyelmesség, amely kísérletei megtervezését, az eredmények értelmezését; ugyanaz a figyelem, amely az általa szerkesztett összefoglaló kötetek kivitelezését jellemzi, bármiféle jelentésvesztés nélkül kijutott mások munkáinak is. Innen a tanulmányszámba menő lektori és opponensi vélemények. Elég csak a terjedelmükre nézni, hogy belássuk, miért volt szükséges hozzájuk jókora időre. A bennük található elemzéseknek, eltérő tematikájuk ellenére egységes az üzenetük. Viszonyunk a teljesítményhez kizárólag érdembeli-tárgyi lehet. A mégoly szigorú kritikai megjegyzések ezért is voltak indulat- és kinyilatkoztatásmentesek. Még élüket is a tolerancia vonta be. Kardos megkímélt attól, hogy a tudományt, tágabban a szakmát személyek küzdőterével azonosítsuk. Nem az én-, hanem a tárgyvédelemé a döntő szó.

A pszichológia művelése, akár alap- vagy alkalmazott kutatásként, akár közvetlen praxisként, mindig a részletek művelése. Mielőtt az egyetem padjaiba kerültünk volna, egy dolgot borzasztó erősen megtanultunk. Isten ments, hogy a részletekbe vesszünk! Annak az attitűdnek a felszólítására, amelyet körvonalazni próbálok, legalább ilyen nyomatékosan meg kell tanulnunk félni, nehogy az egészbe vesszünk bele! A mindig ellentmondásokkal teli lehetőségek mérlegelése kizárja a csalhatatlan biztonságot. Innen is a tolerancia minden szakmai kérdés eltérő, akár saját meggyőződésétől eltérő kezelése iránt. Ehhez az elvszerű nyitottsághoz párosult az egyetlen elzárkózásra utaló szemléleti elem. Óvakodjunk mindentől, ami egyszerre kerüli el annak kockázatát, hogy a tények megcáfolhassák és azt az üdvös állapotot, hogy netán megerősíthessék. A túl szép, a várakozásoknak mindenben megfelelő eredmények gyanúsak. Ne hagyjuk rá magunkat sikerélményünkre. Keressük, hol vétettük el, hogy minden ennyire stimmel. Nemhogy egy nagy jelentőségű új felismerés, akár egy közhely igazolása is hibalehetőségek sorától terhes.

A kiolvasott vonások mind a kompetencia gyűjtőfogalmának részei. Pregnánsan szemléltetik, milyen elválaszthatatlanul összefügg a szakma művelése a tudományos véleményalkotás kompetenciájával. Felszólítanak a megszerzésére. Pontosabban, ami kizárólag tőlünk függ; a törekvésre, a beállítódásra, a ráhangolódásra. Ez az, amiben műgond, azaz életpályánk hiteles művelésének és önmagunk kiművelésének gondja találkozik.